A Skindred szinte hazajár Magyarországra. Idén ez a második koncertjük – nyáron, Miskolcon a Gyár Feszten tette tiszteletét a walesi/angol brigád-, cirka négy év alatt pedig az ötödik látogatásuk, ám ezúttal (első alkalommal) headlinerként. Azt baromira sajnáltam, hogy csak az Azfesztes koncertjüket láthattam eddig, úgyhogy ez a koncert teljes mértékben a kihagyhatatlan kategóriába volt sorolható. Úgy voltam vele, ha csak fele akkora bulit csinálnak, mint két éve Nyírbátorban, már akkor is nyert ügye lesz a publikumnak.

18:30 – Javában zötykölődöm a 18-as villamoson, okulva egyik előző koncert-esetemből, mikor a kezdés ruhatári sorbanállás közben talált. Nem éppen először utazok az általam most már  „örökké” (régi nevén) Wigwamnak nevezett Club 202 felé, de az egyhangú külvárosi „táj” a sötétség takarásában mindig elbizonytalanít. Nálam rutinosabb „indiánokat” próbálok keresni a járművön, de úgy látszik, a 2011-es metalrajongó nem nagyon tűnik ki utastársai közül. Egyedül a fekete szín köt már össze bennünket. Legalábbis külsőleg. A beszélgetésekből jövök rá, hogy a kocsi nagy része ugyanoda igyekszik, ahová én is megyek, de sajnos ők is ugyanolyan kérdően bámulnak rám, mint viszont. De most ez...vagy a szokásos tüntetések egyike, vagy megérkeztünk. Utóbbi a nagyobb gáz, mivel a négy zenekaros fellépés így akár a másnapba is átnyúlhat (rövid fejszámolás eredménye).

19:00 – Elkezdődik a...beléptetés! A rendkívül készséges személyzetnek hála, nem sokára ott állok a „technikával” agyonzsúfolt színpad előtt. A háttérből kikandikál egy lesújtani készülő kalapácsot ábrázoló, hatalmas vászon.

Van némi fenntartásom a hagyományos power metal bandákkal kapcsolatban – egy a kivétel: amikor honfitársakról van szó. Ebben az esetben van valami bája annak, hogy teenager korom szeretett muzsikáját vállalják fel a zenészek - a megélhetés és a sztárrá válás minden reménye nélkül.

Jung Norbiról is leginkább vállalkozása kapcsán hallottam az utóbbi időben (amikor a lányom által időnként bámult meseadón elhangzik mesefilm végén a mondat: hangmérnök – Jung Norbert.) De ez nem mese: itt áll teljes önvalójában, Axl Rose disegn-nal, mintegy ezzel is jelezvén a lazább muzsikákhoz való kötődését. Legalábbis én a Mister X nevű formáció tagjaként ismertem meg ’90 körül, majd volt egy kis Pokolgépes kitérő a Rudán-éra elején. (Közben testvérem gitár-tanárjaként is funkcionált – bocs a sok szubjektív elemért, de végül is ez egy blog, nem igaz?!)

Még sohasem jártam a Club 202-ben, sem a Wigwam-ban, így meglepődtem milyen király hely. Hangulatos berendezés, kellő mennyiségű ülőhely, korrekt méretű színnap és előtte bőséges hely a zúzni vágyóknak. (A színpaddal szemben állva bal oldali pultnál levő pultos hölgy pedig igazi tündérbogár, minden vendéglátósnak ilyennek kellene lenni.) Szóval minden adott volt a király a bulihoz, legfőképpen: a hangzás.

Még „külső” utam, odaérkezésem során tapasztalom, hogy bizony a környékbeli vendéglátósok jókorát profitálhatnak a kettő darab Fehérvári úti nagykoncertből, melyek egymástól néhány villamosmegállónyira zajlanak. Vajon sok ember van még rajtam kívül, akit az Iced Earth és Steve Lukather egyaránt érdekelne? – filózom. Utóbbi olyan „afrikai nagyvad” (már bocsánat), akit régóta próbálok becserkészni, de mikor a környékünkön kóborol, minduntalan közbe jön valami. Irány tehát a vadi új, kalózos szórakozóhely!

Az ember nem csajozni jár Iced Earth koncertre, ezt szögezzük le az elején. November 24-én, csütörtök este ért az új album turnéztatása Budapestre, a Club 202-be, amit egy erős középházig töltöttek meg a nagydarab, nagyszakállú metal harcosok. A magyar közönség ismét kitett magáért, mint ahogyan a zenekar(ok) is, tovább után élmények és vélemények az estéről.

Valószínűleg az idei ősz egyik legerősebb turnéja ért tegnap este Budapestre, hiszen az északi zenék egyik zászlóshajója a viking metálos Amon Amarth és a 2008-ban Grammy jelölésig is jutó san diegoi As I Lay Dying közös túrája mindenképpen ebbe a kategóriába sorolandó. A görög Septicflesh meg valahogy hozzájuk keveredett.

 Szombaton a nemrég még oly pelyhesállú Grindrise Fest neve mellé behúzhattuk a hatodik strigulát is, mely után azt hiszem immár abszolút jogosan vagyunk kénytelenek azt a bizonyos lécet legalább egy újabb karnyújtásnyival magasabbra helyezni, hiszen az immár a Skalar Music Hungary szárnyai alatt lebonyolított minifesztivál minden eddiginél komolyabb szándékokkal kívánta összetömöríteni, és egymáshoz közelebb hozni mind a hazai színtér legimpozánsabb zenekarait, mind pedig a meglehetősen magas létszámban összegyűlt rajongókat, melyen az este főattrakciójának számító Darkest Hour szereplése csak a habot jelentette.

Az október 22-re esedékes Suicide Silence vezette Never Say Die! turné beszámolójának második részében, betekintést nyújtunk a mini-fesztivál hátra maradt fellépőinek budapesti bohóckodásába, pusztításába, vagy éppen szórakoztatásba, a Deez Nuts, az Emmure és a Suicide Silence jóvoltából.

 Az Impericon támogatta Never Say Die! turné neve azok számára egészen biztosan nem cseng ismeretlenül, akik egy picit is otthonosan mozognak a modern metal és hardcore világában, hiszen az Öreg kontinenst rendszerint ősszel feltúró csomagot minden évben óriási várakozás előzi meg, melynek hosszúra és impozánsra sikerült felállása javarészt még a nyári kánikulában le szokott lepleződni. Így történt ez idén is, amikor is e kétségtelenül izmosnak tekinthető pakknak a lineup-járól lehullot a lepel, mely magával rántott két év kihagyást követően egy október 22-re esedékes budapesti dátumot is.

Azon vagyunk mindig, hogy mihamarabb fent legyen a beszámoló egy-egy koncert elmúltával. Bizony nem mindig kellemes a „civil” munkanap után, néhány órás alvással hátunk mögött nekiülni ezt megírni. (Nem panaszképpen írom, hiszen ez részünkről szerelem, életünk fontos része.) Most viszont az mozgat, hogy ha ezek az „öregfiúk” így bírták a tegnap estét (a zenészekre vonatkozólag, de írhatnám ugyanezt a közönségről), akkor nekem is bírnom kell. Főleg így, hogy nekem is jutott jócskán az ő életerejükből – átsugárzott rám, ránk! Azt hiszem, erről szól, erről kell, hogy szóljon a rockzene...

A kultikus Pain Of Salvation tette tiszteletét kedd este az A38-on. A svéd zenekar sokadszorra jár már Magyarországon, de úgy fest, se ők a közönséget, se a közönség őket nem tudja megunni. Ezúttal sem sikerült belefáradnunk, ismét egy kiváló előadással örvendeztették meg az összegyűlteket. Az év egyik legjobb zenei élménye volt, folytatás után a részletek.

Október 12-én ért Budapestre a kansasi The Get Up Kids, Skalar Musicos szervezésben. A zenekar az ezredvégi/ezredeleji punk-pop-rock-emo őrület egyik éllovasa volt, annak ellenére, hogy a magyarországi fiatalok körében sosem arattak nagy kasszasikert. Turnéztak a Green Day és a Weezer társaságában is, a Fall Out Boy egyenesen a létrejöttét tulajdonítja neki, de nagy hatással voltak a Blink 182-s Mark Hoppusra is. Ezzel nagyjából be is lőttem a zenei világot, a folytatásban beszámolót olvashattok a koncertről.

Hiába, élni tudni kell. Egy lemezbemutatóval egybekötött születésnap talán minden zenész álma. A tizenegyedik éve pályán lévő Superbutt nemrégiben rukkolt elő új nagylemezével, melyet metál állatoknak szántak. A Music for animals szám szerint az ötödik a sorban, míg Vörös András születésnapjaiból szeptember 30-án már a negyvenediket hagyta maga mögött.

Ugyanaz a kérdés foglalkoztatott a hétvégén, mint amikor életem első (és mindmáig egyetlen) Apocalyptica koncertjére készülődtem. Csak ezúttal a Van Canto „zenekarral” (énekkarral) kapcsolatosan. Sikerül-e élőben is létrehozni a Varázslatot? A többi zenekar közül csupán a Tristaniát ismertem még valamelyest. De nem akartam különösebben felkészülni az estére. Végülis a puding próbája az evés.

A csütörtöki Wormrot/Maruta koncertről fülig érő szájjal mentem haza, a zenekaroknak és a remek hangulatnak köszönhetően (erről bővebben itt). Kíváncsian vártam, hogy mit fog nyújtani a péntek esti Trial show. Nos, konkrétan leoffoltam….

Vasárnap este Budapesten adott koncertet a svéd In Flames. A zenekar irtózatos húzónév a mai napig. Ezt bizonyította az is, hogy a vasárnap esti időpont (és a magyar pénztárcákhoz kissé borsos jegyárak) ellenére gond nélkül megtelt az ex-Wigwam. Ettől függetlenül, azt gondolom, senki nem bánta meg, aki a tiszteletét tette a Fehérvári úton. Andersék megszolgálták a jegyár utolsó forintját is.