Hálátlan feladat, ha egy fesztiválról kell beszámolót írni mivel sok-sok ember kemény munkáját bírálja ilyenkor az ember és hiába a feszített tempó, a sok befektetett energia, az a bizonyos légy valahogy mindig jóllakik abból a bizonyos levesből. Persze nem csak negatívumokról szeretnék írni, mert a NOVAROCK-on töltött idő alatt pozitívumból is jutott jócskán. Kezdeném is a legelején…

Nyár, buli, jó zene, jó társaság. Úgy voltam vele, hogy egy nappal a születésnapom előtt nem is lehetne jobb szórakozást találni, így kvázi megünnepelni az újbóli napkerülésemet, mint a Good Charlotte bulija. Nem, mielőtt még a nemi identitásomat megkérdőjeleznék páran, a szerteágazó stílusomba ugyanúgy belefér a vérhányós death, vagy a grindcore is, mint a pop punk, ráadásul a GC egy picit speckó helyen is van a kedvesebb emlékeim között.

Kétségtelen, hogy ez a hét a nyár koncerteket tekintve leghúzósabb időszaka. Akár még egy fesztiválnak is becsületére válna, ha egymás után fel tudná sorakoztatni ezeket a neveket: Simple Plan, Mastodon, Danko Jones, Sum 41, Suicide Silence, Good Charlotte, Rancid, Green Day. Persze így vagy úgy, de a Suicide Silence talán kakukktojás lenne a felhozatalból. De én kíváncsi voltam rájuk, mivel februári, elég sok vitát és értetlenkedést kiváltó nagylemezük, amely egyszerűen csak a zenekar nevét viseli és ami sok dallamosodást (és még több ellenlábast) hozott a csapatnak, szerintem annyira nem is volt rossz (na, azért annyira jó sem), kíváncsi voltam, hogyan hangzanak a dalok élőben. Mert én ilyen vagyok.

A mesélő érzékletes és lágy hangja itt most elkezdhetné felfejteni egy legenda korai töredékeit, hogy segítsen felfogni mi is történik napjainkban. Elbeszélése pedig kezdődhetne könnyen, mikor a fókusz a távlatoktól végre megérkezik a vibráló ifjonti lelkek egy kis csoportjához. Ahol hangja végül a Sümegi szomszédhoz hasonló, mélyebb tónust venné fel. Kihangsúlyozva ezzel a mesekazettákat megálmodó lánglelkek egykori valósággá válását. Azok a mesekazetták ugyanis meglettek. Amiket aztán emberek tettek valahova, de sokszor sehova se tudtak tenni. Ahogy ez sem a Gyűrűk Ura első pár sora. Mert az kezdődne imigyen elbeszéléssel. Én meg csak Slogan koncerten voltam kedden a Robotban.

Szerdán Budapest egy egészen tisztességes helyre kezdett hasonlítani. Az egyszeri élőzene-rajongó választhatott modern temetőbluest (Slim Cessna’s Auto Club), újraaktiválódni próbálkozó ex-tini poppunkot (Sum 41), kurrens top 10-es metált (Mastodon), és örökké aktuális, kompromisszummentes rockot (Danko Jones), és ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, elnézést érte. A szervezőknek hála akár több buli is belefért az estébe, de úgy alakult, hogy jelen sorok írója a Joystixszal felvezetett Danko Jones fellépés minden pillanatát élvezhette ki, és nem árulok el nagy titkot, hogy Danko (ismét) nem okozott csalódást.

Vannak olyan zenekarok, amiket egészen addig nem ismersz igazán amíg nem hallottad élőben. A Road pedig nem más, mint maga a nagybetűs vérprofi koncertzenekar.

2017 június 14-e, szerda, Budapest. Ritkán áll össze egy olyan konstelláció, mint ezen a napon. A Budapest Parkban Sum 41, az A38-on Danko Jones, egy fesztivál plakáton már ez is jól mutatna, de eltörpül amellett, hogy a Barba Negra Trackben meg a Mastodon zenél. Gyakorlatilag először, de már annak is tizennégy éve, hogy húsz embernek a High On Fire előtt melegítették elő a színpadot a Trafóban. Ez alatt a tizennégy év alatt a Mastodon három Grammy jelölésig jutott, és addig, hogy megkerülhetetlen névvé vált a rock/metál körökben.

A kellemesen hideg Balaton-vízben vártuk az esti program kezdetét, de közben el is vittek minket terep rallyzni, sőt, vért is adtunk. A véradó sátorban (finoman szólva) nem volt nagy tolongás, pedig milyen egyszerű módját lelheti itt az ember mások megsegítésének!

Hatásosabb lenne, ha első napot írhatnék csütörtök helyett, de hát a rendezvénysorozat szerdán kezdődött, mi meg jól nem voltunk ott. Ebben nagy szerep jutott a sulinak és a munkahelynek, de annak is, hogy bármennyire nagyon tiszteljük Deák Bill Gyula kapitányt, ővele szerencsére sokszor találkozhatunk itt-ott amott. Márpedig az ő zenekara volt a szerda headlinere.

A hétfő az új péntek, ahogy ez már korábban más kolléga fejéből kipattant, és ennek ékes bizonyítéka volt a tegnap este, amikor egy időpontban, de egymástól teljesen függetlenül érte el Budapestet két jóféle turné is. Igazán nagy fejtörést nem valószínű, hogy okozott bárkinek az, hogy a Clutchot vagy a Ghost Bathet nézze meg, tekintettel arra, hogy a két banda sem stílusban, sem státuszát tekintve nem vethető össze. A Clutch soldoutja régóta ismert volt, de útban a Dürer felé elgondolkodtam azon, hogy mi szólhat a GB és két viszonylag ismeretlen német zenekar fellépése mellett. Spoiler a konklúzióból: az, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban és helyeken csöppensz bele egy sokkolóan jó buliba. Felejtsd el a mainstreamet, go underground!

Egészen megszoktuk már, hogy a dolgos hétköznapok közepén is összekapjuk magunkat meló után és irány az egyik kis budapesti klub. Nem volt ez másképpen csütörtök este sem, amikor is a frissen újra nyitott Robotba látogattunk el, hogy megnézzük mit is tud a Haw és a Grizzly.

A Desertfest harmadik, egyben utolsó napjára már egy kicsit megfáradt füllel és pszichével készültünk, de nem tehettük meg, hogy ellazsáljuk azt a kevés időt, ami maradt az idei buliból. Erre a napra a szervezők talán az eddigi legeklektikusabb programot rakták össze, ahol a súlyos zenék szinte bármely műfajának rajongója találhatott kedvére való koncertet, a sludgeból indulva, a klasszikus metálig. Az estét pedig az új lemezre készülő Sleep koronázta meg.

Amikor 13 voltam, és az azóta porig égett BS oldallelátóján teli torokból énekeltem a Question of Time-ot vagy a Behind the Wheelt nem gondoltam volna, hogy 28 évvel később, pár villamosmegállóval arrébb meg énekelhetem az A Question of Lustot vagy a Strippedet. Minden alkalom egy időutazás, jó emlékezni ezekre az élményekre. Itt van az egész előttem. Az a csenevész farmerdzsekis kölyök, akit pártfogásukba vettek a menő Depeches csajok, és szedték le a metálkitűzőket, nehogy megtaláljanak miatta. Aki szisztematikus aknamunkával érte el, hogy 13 évesen elengedjék egy ilyen vircsaftra, vagy járta le a lábát azért, hogy a koncert napjára szerezzen egy fehér farmergatyát. (Fotó: Réti Zsolt)

A Moby Dick klasszikusának a címben idézett veretes sorait sokan tudnátok kapásból folytatni. Az aznap este csurig telt A38 színpadán létesített Lacuna Coil-féle „gumiszobáról” ellenben sok mindent el lehetett mondani, de hogy álomba ringatott volna, azt biztosan nem! Régen járt már nálunk az énekesnős metal vonulat egyik legmarkánsabb képviselője, legfőbb ideje volt tehát, hogy egy önálló bulival lendítsen itteni népszerűségén. Nos, ezt véghez is vitte az immár olasz-amerikaivá színesedett társaság, méghozzá – továbbra is a legutóbbi lemezük, illetve a mostani show-juk koncepciójára utalva – tébolyult sikerrel! 

Kezdünk lassan hozzászokni, hogyha hétfő akkor az azt jelenti, hogy valami súlyos koncerttel kezdjük a hetet, hogy a kedd reggel átkeresztelhessük a második hétfőre. Most sem volt ez másképpen ugyanis az A38 gyomrát elfoglalta a Bongzilla, a Last Rizla és a Wasted Struggle társaságában. Mi meg ugye erről nem maradhattunk le....

A Desertfest első napján a legóvatosabban fogalmazva sem volt hiány zs-re hangolt gitárokban és agyontorzított basszusokban, de ezek mellett (ennek ellenére?) nagy várakozással néztünk a zenei felhozatal terén legváltozatosabbnak ígérkező második nap elé. Már az egészen korai délutáni órákban jelentősen megnövekedett az egy négyzetméterre jutó matrózsapkák és Turbojugend farmerdzsekik száma, de addig, amíg a nap fő fellépőjeként a Ballroom színpadára léptek a norvég (bocs, Tony Sylvester) deathpunk hősök, az előző naphoz hasonlóan számos érdekességbe hallgathatott bele a kulturáltan szórakozó publikum.

Ha valaki legalább csak köszönő viszonyban van a rockzenével, akkor egészen biztos, hogy az AC/DC és ezáltal persze Phil Rudd neve nem lesz számára ismeretlen. Úgy bizony! Phil úr verte a bőröket az ausztrál “csoda csapatban” a teljes Bon Scott éra alatt. A legendás énekes halála után még 1983-ig volt a zenekart tagja, és bő tíz éven át egészen a közelmúltig ismét Ő foglalt helyet a dobok mögött. (Fotó: Salim Mahboubi / Artlasso)

Nehezen szoktam meg, ahogy az elemi ösztönökkel megáldott Aaron Turner szétordítja a lelkét az Isis Celestial lemezén, de az Oceanic - Panopticon párossal egy életre megpecsételődött a sorsom, és menthetetlenül alattvalójává váltam Turner munkásságának. És miért őt említem, amikor zenésztársaitól sem elvitatható, hogy a végproduktum olyan lett, amilyen? Azt hiszem az Isis pont azért végezte be, mert a Meyer - Gallagher páros nem tudott lépést tartani, és érezhetően húzta vissza Turnert. Ha a Panopticon után befejezik, a valaha létezett legjobb zenekar címet oda is adnám nekik, mint ahogy a Murder City Devilsnek sem kellett volna már lemezt kiadnia, és akkor ők is esélyesek lehettek volna ...

Mivel a Campaign for Musical Destruction Tour kihagyhatatlannak tűnt, de mégsem jutott el Budapestig, ezért aztán cókmók a kocsiba és uccu neki Brno city. Egészen pontosan múlt pénteken. Merthogy mikor az év elején beharangozták ezeket a bulikat, még az volt, hogy az Iron Reagan lesz a Napalm Death és a Brujeria vendége ebben a körben. Ami legyünk őszinték, már így is igazi tuskó taposásnak tűnt, de aztán a crossover minisztérium valamiért kiesett. Helyettük viszont pillanatok alatt felkerült az események plakátjára a Power Trip és a Lock Up neve. Három rideg tényt erősítve ezzel meg. Kevin Sharp egy Napalm Death turnén. Háromszor is Shane Embury. És dirr...mert végül minden jegy elkelt!

Vannak azok a koncertek, amik derült égből villámcsapásként érik az embert. És ha már összekanalazta valahogy a padlón porrá zúzódott alsó állkapcsát, mint egy jó szerzetes, minden idejét fohászkodással tölti az összes égi hatalomhoz, hogy csak még egyszer, de akkor főzenekarként! És vannak azok a koncertek, amikor az ember hite megszilárdul, mert a könyörgése meghallgatásra talált. Na, ez a koncert ilyen volt!