Vannak azok a koncertek, amik derült égből villámcsapásként érik az embert. És ha már összekanalazta valahogy a padlón porrá zúzódott alsó állkapcsát, mint egy jó szerzetes, minden idejét fohászkodással tölti az összes égi hatalomhoz, hogy csak még egyszer, de akkor főzenekarként! És vannak azok a koncertek, amikor az ember hite megszilárdul, mert a könyörgése meghallgatásra talált. Na, ez a koncert ilyen volt!
Április közepe-vége komoly fejtöréseket okozó időszak volt a keményebb műfaj híveinek. Nem elég, hogy itthon is egymást érték az ígéretesnél is ígéretesebb koncertek, a hónap harmadik hétvégéjén a holland Roadburn, az utolsón pedig a londoni és a berlini Desertfest is megrendezésre került. Míg előbbi a súlyos rétegzenék valamivel szélesebb közönségét szólítja meg évek óta a metalcore-on át a black-en keresztül a post-rockig, addig a DF inkább a stoner-heavy psych-sludge vonalon mozog indulása óta. Idén is volt szerencsénk az angol fővárosban képbe kerülni azzal kapcsolatban, merre tart az underground mostanában, és néhány igazi nagyágyút is sikerült elcsípni. Alább a Desertfest London első napjának beszámolója.
Talán egy napra szervezni egy heavy metal koncertet az Ossian lemezbemutatóval, ráadásul egy Dunányira onnan nem olyan szerencsés helyzet, viszont aki nem Paksi Endrééket választotta szombat este, az is maximálisan jól járhatott, hiszen a Showbarlangban egy remek kis metalbuli, vagy ahogy a nevében is benne volt, minifeszt kerekedett. Lássuk a részleteket!
Ez a beszámoló egy olyan estének szól, ahol négy nem feltétlenül ismert zenekar osztozott gyors egymásutánban a Dürer Kert kistermének színpadán kedden, azaz május másodikán. A este zenekarai ugyanis nem a könnyen emészthető műfajok képviselői voltak. Egyenként is nagyon sajátságos zenéjük pakolta a súlyt és az egyediséget a terem falai közé vitathatatlanul. Bár az először Budapesten játszó The Body volt a főszereplő - akiket műfajilag nehéz lenne bárhova besorolni - az Entrópia Architektúra, az Oaken és a Uniform sem voltak kevésbé érdekes zenészei az estének.
A kilencvenes évek végén felnövekvő metal generáció, ha akarta, ha nem, kikerülhetetlenül szembesült a Melodikus Death Metal, vagy ha úgy tetszik az epicentrum tiszteletére Göteborg Metalnak keresztelt műfaj jelentőségével.
Mindenképpen különleges estében volt része azoknak az új és régi arcoknak, akik múlt szombaton ellátogattak a budapesti AMD koncertjére. Azt ugyanis, hogy ez a banda tudjon tartani egy jubileumi koncertet, nem kevés készülődés előzte meg. Ehhez tudniillik harminc évig kellett zenélni. Kiskovácsnak és Sotárnak ki kellett eszelnie ezt az egészet. Cséb korai távozása után meg kellett Sík Bandit találni a monori vasútállomáson. El kellett hívni Lörkét a zenekarba, miután Füleki Sanyi maradt a Leukémiánál. Az együtt töltött aranyévek után pedig folytatni kellett Sotár korai halála után is. Ismét Csébbel, majd Csizsivel és később Sezával. Akik az említett szombaton aztán mind ott is voltak a színpadon. Ahogy Füleki Sanyi is. Megidézve ezzel a zenekar minden felállását és korszakát. Elsősorban azok dalaival természetesen. Meg a pogótáncot, a köpködést és az alternatív viselkedést.
Ez egy rövid koncert rövid beszámolója.
A Tankcsapda kis hazánk legjelentősebb, legfontosabb és legnépszerűbb zenekara. Nincs olyan rocker, aki ne ismerne fel legalább egy TCS örökzöldet rögtön az első hangtól kezdve. Épp ezért furcsa, hogy ez volt az első alkalom, amikor Lukácsék főzenekarként igyekeztek megtölteni a Papp László nézőterét. Mivel az este majdnem teltházas lett, így elmondhatjuk, hogy egy újabb trófea kerülhet a képzeletbeli polcukra. A Tankcsapda Magyarország Metallicája.
Egy kedves olvasónktól kaptuk az alábbi beszámolót a Campaign For Musical Destruction Europe Tour 2017 göteborgi állomásáról. Hát akkor nézzük, hogy milyen volt a Lock Up / Power Trip/ Brujeria /Napalm Death turné második bulija. Szerkesztőségünk is jelen lesz majd a csehországi Brno-ban, jövő héten, a már teltházas koncerten. Akkor lássuk Hartvig Márton élménybeszámolóját.
Peter Tägtgren neve jó eséllyel majdnem minden, elsősorban a metal északi szegmenseit szerető zenerajongó számára ismerős lehet. Ha nem a millió és egy általa producertelt lemez miatt, akkor a Hypocrisy, a Lindemann, vagy az éppen a kedd este nálunk járt Pain révén. A turné természetesen a tavalyi Coming Home lemez megmozgatására volt hivatott, így kaptunk is egy jó szeletet a dalcsokorból. De lássuk szépen sorjában!
Négy underground zenekar. Négy eltérő karakterű zene. Négy külön buli és kis túlzással kb. négy fizető vendég. Így lehetne leírni a szombat esti Trafik Klubos sludge/doom estét, amelyre érthetetlenül kevesen látogattak el. Oké, érthető, hogy sok nagy név fordult/fordul meg mostanában Magyarországon, Budapesten, vagy úgy általában a környéken, de azért érdemes odafigyelni kicsit az underground életre. Ez az este meg is mutatta (volna), hogy miért.
Furcsa dolog, hogy elmegy az ember Magyarország egyik legnagyobb rockzenekarának koncertjére csak azért, hogy megnézze az előzenekart. Márpedig ezúttal nálam ez pontosan így történt. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a Roadot, sőt, már az első albumuk óta követem, figyelem a banda körüli eseményeket, imádom Mátéék zenéjét, mégis most személyes kapcsolatok révén az AllSuckAllon volt a hangsúly számomra.
Úgy néz ki, hogy hivatalosan is elkezdődött a szabadtéri szezon. Még akkor is, ha a tíz fokban, mindenki vacog, és elővette ismét a meleg kabátot. Tudtuk mind, hogy ez a nap is egyre gyorsabban közeleg, csak arra nem gondoltunk még két hete, hogy rövidnadrág helyett, a vastagabb pulcsit vesszük majd fel. Sebaj, irány a Track, irány az év első szabadtéri bulija!
Meg kell mondjam az őszintét, én erre a koncertre egyetlen ember miatt mentem ki, aki nem más, mint Coady Willis, a Big Business és a #világlegjobbzenekaraamurdercitydevils dobosa. Az, hogy aztán az év legjobb koncertjét sikerült elcsípnem, végül nem neki, hanem a Whoresnak köszönhető.
A sors kedves fintora, hogy pont Húsvét előestéjén érkezett Magyarországra a Mayhem turnéja (velük a borút és hideget hozó hidegfront is), melyen a legendás anyag, a De Mysteriis Dom Sathanas albumot egy az egyben kapta az arcába az arra vállalkozó, elvetemült nagyközönség. Hogy mekkora is az érdeklődés a zenekar iránt, azt nagyon jól megmutatja, hogy szinte teltházig töltötték Csihar Attiláék a Dürer Kert nagytermét, amiben figyelembe véve a lemez súlyát, semmi meglepő nincs.
Mazochista hajlamú olvasóink, akik néhanap az én írásaimat is elolvassák, bizonyára bosszankodnak standard cikkindításaimon, hogy az előzenekarok (programjának) elejét rendre lekésem. Egyrészt nem szeretném lespórolni őket, tudósításom részévé akarom tenni tevékenységüket, másrészt viszont ott a család, s bizony meg kell várnom rendszerint, hogy asszony-, vagy anyóspajtás átvegye a gyerekügyeletet. Ezen a péntek estén annyiban módosult a helyzet, hogy a nyolcévest magammal hoztam. Túlélt jóval kisebb korában a lány már Fezent is, sőt, azóta mindig velem akar jönni rockbulikra – hát most péntek este van, meg „mese-metal”. Füldugó, üdítő, nyakbaülés és máris ő az este egyik fő szenzációja.
Nyílván életkoromnak „köszönhetően” nem a fénykorukban sikerült megismerkednem a Dog Eat Dog zenéjével. De aztán ahogy kezdtem magam beleásni a rock and rollba, elkerülhetetlenné vált, hogy ne csak egy adott stílusba merüljek el nyakig –de aztán mégis így alakult :D- vagy még jobban. Aztán egyszer csak kaptam egy Dog Eat Dog promo cd-t és elkezdtem utánajárni, hogy ez valójában mi is.
A Battle Beast mondhatni hazajár hozzánk az elmúlt években, hiszen legutóbb a tavalyi Rockmaratonon tették tiszteletüket Noora Louhimoék. Persze nem csak azért jöttek, mert miért ne, hanem azért is, mert időközben megjelent a legújabb nagylemezük, a Bringer Of Pain is, amivel szépen továbbviszik az előző nagylemezük, az Unholy Saviour és úgy egyébként az egész örökségük vonalát, ráadásul nem is akárhogy. Ebbe engedtek egy nem éppen kis betekintést a finnek, méghozzá a német Majesty és a japán Gyze társaságában.
A Korn, ahogy a tavalyi The Serenity Of Suffering album recenziójában is írtam, különleges szerepet játszik piciny életemben, hiszen ők voltak az egyik kapuzenekarom a metal felé. Azóta kisebb-nagyobb lelkesedéssel (kisebb: a Head kilépése utáni kísérletezések idején, nagyobb: Head visszatérése óta) követem őket, mégis furcsa módon egyszer sem sikerült elcsípnem őket élőben, holott már körülbelül tizenöt éve napirenden volt. Most végre eljött ez a pillanat is!
Több, mint egy hetes az alább felvázolt koncertélmény. Viszont egyszerűen muszáj minél inkább hangoztatni: a magyar keményzenét nem csupán a Tankcsapda - Ossian - Pokolgép szentháromsága jelenti. "Az úton még poroszkál" jónéhány banda. A Felvidékről utazott hozzánk a Phoenix Rt, mely nem keverendő össze az "anyaországi" Phoenix Projecttel, vagy a Romániában hódító "simán csak" Phoenix-szel. Egyszerre szerencsés és szerencsétlen a csallóközcsütörtökiek névválasztása.
