Azt hiszem egy olyan turné esetében, ahol hét óra után kicsivel már a Prong tolja az Eternal Heat című számot, abszolút helytálló az a hangaztos elnevezés, hogy Battle of the Bays. Főleg, ha őket aztán olyan bandák követik a színpadon, mint az Exodus és az Obituary. Ennek jelentőségét pedig úgy tűnt a hazai közönség is feltudta már előzetesen mérni, hiszen a koncert napján, azaz tegnap november 16 - án, már csak néhány helyszínen felvásárolható jegy maradt, amit kapunyitáskor fel is martak az időben érkezők. Így nagyjából fél hétkor került ki hivatalosan is a teltház tábla a Dürer Kert ajtajára.

A rock sosem volt még elevenebb – gondolhattam volna a belbudai rock groupiek hordáit szemlélve, de ilyen végtelenül primitív és egyszerű sablonokkal mégsem dobálozhatunk egy Mother’s Cake és Wolfmother koncert után.

Be kell vallanom őszintén, hogy a Russian Circles eddig úgy ment el mellettem, mint vak a napszemüveges stand mellett. Ahhoz képest, hogy egy 12 éve üzemelő, és ezen idő alatt 6 nagylemezt kiadó zenekarról beszélünk, ezen felül számomra igen nagyra becsült taggal is rendelkezik, mégsem tudott megfogni az instrumentális poszt-metál.

A magyar rock szcéna egy újabb jeles és legendás képviselőjétől búcsúztunk szombaton este a Dürer Kertben. A Blind Myself a 21 éves története alatt sok jóságot adott az országnak, világnak, miközben mind a tagság, mind a zene is hatalmasat változott, de akárki akármit mond, mindegyik jól állt nekik. Ennek a jeles munkásságnak és masszív időszaknak lett vége a hétvégén ezzel a majd' kétórás koncerttel, melyről minden Blindos elégedetten távozhatott, mert itt tényleg volt minden, ami szem-szájnak ingere.

Írótesóm Ernő szokta mondani, hogy az élet azért úgy szerencsés, ha évente egyszer be tudsz adni egy Neurosis fellépést az öreg kontinens valamelyik príma kis klubjában. Azonban az idei év rendhagyó volt a monumentális zeneóriások történetében, hiszen harminc évvel ezelőtt alakult ki az a Neurosis, ami betegsége és katarzisa is lett sokunknak, kik az általuk teremtett világban azóta, vagy egy ideje, de törzset alkotunk. A jubileumi évnek szóló koncertintenzitás pedig jó lehetőséget adott arra, hogy az a bizonyos világ kitáruljon - ha már ünneplünk - és az augusztusi bécsi bulin túl is lehessen Neurosis kinyilatkoztatásokban pörögni. Ennek köszönhetően olvashattatok nálunk az áprilisi, szintén két estés holland megmozdulásról a Roadburn Fesztiválon. Illetve az ahhoz hasonlóan rangos, egyaránt két napot átfogó londoni estékről itt és most, amik az angol főváros Koko nevű klubjában zajlottak le november hetedikén és nyolcadikán.

A Placebo története 1996-ban indult, amikor debütáló albumukkal berobbantak az angol zenei életbe az aktuális britpop ellentéteként, bandák tucatjait ösztönözve arra, hogy merjenek eltérni a fősodortól és végigvinni a saját stílusukat. Azóta csak Angliában több mint 12 millió albumot adtak el, az egész világon ismertté vált a nevük, több mint 30 országban értek el platina státuszt lemezeikkel, és tucatnyi nemzetközi díjat zsebeltek be. A zenekar idén ünnepeltei első lemeze megjelenésének 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból egy válogatás lemezt, valamint egy vadonatúj EP-t is megjelentettek, mind a két anyag egyszerre, október 7-én került a boltokba és ezzel szinte egy időben turnéra is indultak, mely tegnap ért a Budapest Sportarénába. (FOTÓK: RÉTI ZSOLT)

Vannak olyan koncertek, amikor minden az ellen szól, hogy jól süljön el a buli. Ez az érzés kavargott bennem a Planet Of Zeus fellépése előtt is. Egyfelől ugye vasárnapról van szó, amikor amúgy is kell egy extra motiváció, hogy felkerekedjen az ember legyűrve másnaposságát, betegségét, de még az esős-szeles idő is erősen az ellen játszott, hogy legalább egy alap jó hangulatú party kerekedjen ebből az estéből. Ennek ellenére meglepően fílinges koncert kerekedett a Desszert Feszt utolsó előtti eseményéből.

A hétvégén is túlnyúló ünnepi pihenő utolsó napjára, épp az üdvözült lelkek emléknapjára esett az „elkárhozottak” eme összejövetele, ahová megérte korán érkezni, mert a Magma Rise – ők öt esztendeje is felléptek a Voivod előtt Budapesten, vagyis a történelem ismétli önmagát… – pontosan negyed hétkor kezdett, tartva az előzetesen meghirdetett menetrendet. Minimális szünetekkel, konferálás nélkül döngölték el az öt nótából álló szettjüket. Ennek középpontjában az idei False Flag Operation EP állt, amelyről a monumentális Trading Time egyenesen a zenekar eddigi leghosszabb szerzeménye. Az este egyedüli klasszikus doom bandájaként a buli legsúlyosabb pillanatait egyértelműen ők hozták el számomra.

A tegnapi The Cure koncertre végül is csak 11 évet kellett várni, ami a csapat poptörténelmi státuszát tekintve tényleg nem számít olyan hosszú időnek. Ezen az október végi melankolikus, nosztalgikus, emelkedett csütörtök estén mi is ott voltunk, és a három órás, 31 (!) dalos setlist végighallgatása közben rengeteg képet készítettünk:

Nekem minden első találkozás egy általam preferált bandával olyasmi fajta várakozás, mint amilyen általában a nagyobb utazásokat előzi meg. Aztán amikor megtörténik, szinte minden ilyen új élményt olyan rajongás követ, mint ami akkor csap le, amikor a megszokásból végre kisétálsz kicsit, mondjuk egy frankó városban, ahol eltöltesz pár napot és erősen beleszeretsz, hogy aztán soha ne akarj hazajönni. Ennek a felettébb lelkes dicshimnuszhányó beállítódásnak köszönhetően pedig már alsó hangon négy koncertet is kikiáltottam az év bulijának, de mindezek dacára azt kell mondjam az államokból érkező,kultuszstátusszal sokszorosan megkoronázott Swans új lemezének bemutatója, az év legfelkorbácsolóbb zenei megélése volt pénteken, azaz október 21-én a Hajón. Még ha ez nem is a legjobbat jelenti.

A modern progresszív metal szerelemeseinek ez az év több, mint maga a megtestesült Kánaán. Kaptunk már egy Hacktivist bulit, egy Animals As Leaders koncertet, ellátogatott hozzánk a Sumerian Alliance turné is, ráadásul jövő év elején érkezik a Devin Townsend / Between The Buried And Me / Leprous csomag, amely folytatja majd ezt a nagyon alapos, de egyben nagyon tömény kényeztetést. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen hétfőn is kijutott az arra vállalkozóknak a jóságból, szóval lássuk, mit adott nekünk ez a hűvös október közepi este a hajó gyomrában.

Ahogy öregszik az ember folyamatosan rájön arra, hogy az élmények mennyire sokat számítanak az életben. Még azt is kijelenthetjük bátran, hogy fontosabbak, mint a birtokolt tárgyak (Oké, azért nem lenné szomorú, ha most valaki meg akarna ajándékozni egy csöves orange fejjel, úgy is jön a szülinapom). De tényleg már ott vagyunk, hogy azokról az emlékekről beszélünk főleg, amiket együtt átéltünk. Emlékszem, amikor a hajótetőn láttam a Karma To Burnt. Le voltam égve, egy vasam nem volt, mindösszesen egy sört bírtam inni a koncerten, de egy meghatározó élmény volt. Ezekre az élményekre kell alapozunk.

Nagyjából tavasztól tudtuk, hogy lesz ez a nagyon meredek este október 10-én a Dürer Kertben. Bár akkor még azt hittük, ez nem csak attól lesz az, hogy tanújává válunk testközelből annak, hogyan is tesz a Weekend Nachos akkor, mikor egyenes halad önmaga vége felé. Hanem attól is, hogy az utolsó utak egyikén nem gyengébb nevek, mint a Wormrot és a The Afternoon Gentlemen kísérik majd el. Aztán jött a hír, hogy a szingapúri grindcore trió visszalépett a turnétól, de ez hosszútávon mégsem tudta megcsonkítani a jól megtervezett este nívóját, hiszen olyan ordenáré nyolc zenekaros buli orkán története következik, amely még a levegőben táncoló, összeszorult öklökből is képes volt örömkönnyeket fakasztani.

Azt hiszem semmi meglepőt nem mondok azzal hogy Bryan Adams és a hozzá hasonló sztárok fellépéseire akkor is szinte teltházzal lehet számolni, ha épp nincs a terítéken egy új lemez. Szerencsére most a vasárnap esti fellépés apropóját pont a tavaly megjelent Get Up című lemez turnéja adta ami azért is örömteli dolog mert ő és a hozzá hasonló zenészek sok-sok éves szünetekkel jelentetnek meg új albumot. Na persze több tízmillió eladott lemez és számtalan zenei díj, valamint rengeteg sláger után nem biztos, hogy rá vannak szorulva arra hogy, két évente adjanak ki új anyagot.

Ténylegesen rettegni nem jó dolog, sőt, az ég óvjon mindenkit a valódi rettegéstől. Ám azon szerencsések közül, akik nem ismerik a tényleges iszonyatot sokan kifejezetten vonzódnak a furcsához, a megszokottól eltérőhöz, a félelmeteshez, a gusztustalanhoz a gyomorforgatóhoz, a véreshez a májashoz és még ki tudja mihez, vagy minek az illúziójához.

Ez a szerda este egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor nem azért megyek el egy bulira, mert feltétlenül rajongok valamelyik zenekarért, hanem mert kíváncsi voltam, mire is képesek ezek a nevek. A Sumerian Records istállója eleve tele van felső kategóriás, technikás zenékkel, bandákkal, úgyhogy ez a koncert - az elvárásaim szerint legalábbis - nekem való muzsikával szolgált.

Bizonyos koncertek kapcsán az ember zsigerből érzi, hogy kiemelkedően jók lesznek. És nem azért, mert órákig bújta a YouTube-ot aktuális élő videókat nézegetve, hanem valamiért tudja, és kész. Engem pedig már hetekkel a Steel Panther bécsi fellépése előtt elkapott ez az érzés, ráadásul a tengerentúli négyes előtt az az Inglorious melegített be, akiket a hazai közönség a The Winery Dogs előtt ismerhetett meg, és anno nagyjából öt perc alatt vettek meg. Ez a csomag pedig így egyértelműen kihagyhatatlan volt, amiben egyetértett velem az a nagyjából kétezer ember (köztük rengeteg magyar), akik csurig töltötték a Gasometer küzdőterét.

A mára általánossá vált évfordulós koncertek vagy turnék is rávilágítanak arra, milyen nehéz itt már bármi újat kitalálni. Mindenesetre, aki anno nem él(het)te át valamely műfajtörténeti mérföldkőnek számító lemez megjelenését és élő bemutatását, tehát utólag vált rajongóvá, az is kialakított magában valamilyen konkrét képet róla, így abban a reményben várja a sok évvel, akár évtizeddel későbbi retro bulit, hogy ez az idealizált kép nem sérül. Aki viszont igen, az óhatatlanul az akkori élményeket idézné fel, vagy élné át újra ilyen alkalmakkor. Nos, józan ésszel könnyű belátni, hogy esetünkben ez utóbbi elvárás nem lehetett reális.

Kicsit megkésve érkezik ez a beszámoló az esemény kapcsán, amiről nagy hiba lett volna nem beszámolni. Egyrészt, mert személyemen keresztül következetesen részt vettünk a bulin. Másrészt a black metal színtér leghátsó szobáiban játszó zenekarai közül ez az egyik, amely a leghátsók között lehet akár a legelső. Ugyanis valamennyivel több, mint egy év után visszatért Budapestre a Mutilation Rites mester formáció szeptember 20 - án kedden a Dürer kisterembe, a Wiegedood és a sajátságos sötétségben mozgó The Dead Creed társaságában.

A sokat látott, rutinos koncertjáró az ilyen és hasonló esetekben előszeretettel gondol ki előre valami efféle „forgatókönyvet” magában: a várva várt előzenekar szerényebb hangzással ugyan, de elviszi a show-t, és megmutatja az inkább csak türelmes közönségnek, mi fán terem a rock n’roll, a sztárstátuszban tündöklő főbanda pedig egy, az utolsó rezdülésig megkoreografált slágerparádéval jön, lát és győz, legfeljebb a jelen sorok íróját nem hatja meg. Nos, a két kanadai csapat közös bulija kapcsán az élet valamelyest felülírta eme prekoncepciómat, mégpedig őszinte örömömre.