Nem vagyok híve a bakancslistáknak. Ennek három oka van: 1: igyekszem úgy élni, hogy ne legyen rá szükség, 2: jó a memóriám, 3: hiába is akarnék sok mindent megtenni/megnézni, nem feltétlenül van ráhatásom eseményekre. Viszont ha lenne ilyen listám, akkor egy Sheer Terror koncert megtekintése roppant előkelő helyen szerepelne azon! (A fotó nem a helyszínen készült)
Az, hogy én egy holland fesztiválon kötöttem ki, egy igen nagy figyelmetlenség végeredménye volt. Aki olvasgatja az irományaimat tudja, hogy rühellem a fesztiválokat, arénákat, stadionokat, mégis sikerült beesni egy állatkertbe.
Mivel én egyik pecsás Whitesnake koncerten sem voltam jelen, csak az elmaradotton (igaz, 2006-2007 környékén viszonylag sokszor láttam Coviékat), 2015 év végére épp esedékessé vált, hogy újra részt vegyek egyen és a megosztó, kissé felemásra sikeredett, de mindenképpen érdekes színfoltot jelentő és persze tökéletesen érthető időzítésű Purple Album turnéja tökéletes apropót szolgáltatott ehhez. (Fotó: Whitesnake Facebook)
Éppen csak beestem a Speedfestről, megsimogattam a gyerek buksiját, szeretetteljes csókot leheltem a csajom homlokára, majd elcsigázott, elhasznált testemet kocsiba vágva legurultam a Dürerbe, hogy egy forró teát vételezve (amit csak azért mertem megtenni, mert Levi Úr nem dolgozott, így nem kellett az estét szemrehányó tekintete össztüzében eltöltenem) beálltam szokásos bal előre, közel mindenhez. Kellett ez, mint a falat kenyér. A Speedfesten ismét rájöttem, hogy gyűlölöm a fesztiválokat, a sok embert, a futószalag koncerteket, a drága és vacak sört, és úgy nagyjából mindent. Itt viszont családias a légkör, sok az ismerős, megvan a feeling, jól szól (szerintem) a terem, és 10 perc alatt hazaérek. (Fotó: Máté Évi)
Miután terrorfenyegetettség miatt a Lamb Of God lemondta a bécsi koncertjét, számomra idén már csak egy igazi nagy megmozdulás maradt. Na és persze mi történik ilyenkor az emberrel? Lebetegszik. Hiába zabáltam a C-vitamint marékszám, hiába tömtem a pofazacskóimat tele multi-vitaminnal, hiába ettem minden áldott nap az elmúlt két hónapban valami gyümölcsöt ....
Kisebb csalódással indult hétfő (!) esti koncertlátogatásom. Napok óta az esemény fb oldalát sasoltam, mikor érkezik hír helyszínváltozásról. A végén még annyian leszünk, hogy elsüllyed a hajó, az pedig csak Celine Dion koncert esetén lenne autentikus.
A VOLT Fesztivál után idén másodszor vezetett Magyarországra Slash útja. Az előző budapesti koncertről igen szép emlékeket őrzök és a soproni buliról is a legnagyobb elismerés hangján szóltunk júliusban, vagyis minden adott volt egy újabb elsöprő erejű rock n’roll estéhez a lehető legautentikusabb mai előadók egyikétől (azaz a műfaj egyik emblematikus egyéniségétől és jelenkori csapatától).
Az elején rögtön leszögeznénk, hogy most egy olyan cikket olvasol, amit ketten írtunk Csubesz kollégámmal. A kiutazás eleje - most már így visszagondolva- viccesen indult, hiszen az autópályán, szakadó esőben minek kell beszarnia az autón? Persze, hogy az ablaktörlőnek! Win! Első alkalommal, egy óra csúszás, majd a másik két megállás, már csak pár perc bosszúságot okozott. Természetesen, ahogy a határhoz értünk, az eső elállt…. Na, de ez egy másik sztori. Szerintem (szerintünk) az év turnéján vehettünk részt. Hajtás után következik az élménybeszámolónk.
Emlékszem, úgy nagyjából 1996-97 körül találkoztam először a Cradle of Filth zenéjével, természetesen fossá másolt kazettán, trágya minőségben, de már akkor is megbabonázott ez a muzsika. Ez a mai napig így van, természetesen lehet vitatkozni a banda 1-2 újabb kori lemezén, de azt tudom, hogy az első négy album a mai napig rendszeres látogatója a lejátszómnak. Nem beszélve az idén megjelent, Hammer of the Witches című legújabb lemezükről, amely kellemes csalódást okozott már az első hallgatás után. Szóval eléggé felcsigázott hangulatban vágtam neki három barátommal az útnak, hogy lassan 20 év várakozás után élőben is lássam a Cradle of Filth produkcióját a Barba Negrában.
Szégyen, nem szégyen: a Delain együttesnévvel életemben először az idén januári Sabaton koncerten kerültem szembe. (Képzeletbeli ország elnevezéseként pedig bizony S. King mese-regényében találkoztam vele.) Ha már e holland pop-metal üdvöskéről soha azelőtt nem hallottam, legalább illenék azt írni, hogy akkor első látásra szerelem, dehát az élet nem Fésüs Éva regény. Talán én voltam az egyetlen a háromezer közt, akit Sabaton előtti produkciójuk nem győzött meg.
Ólomlábakon járt az idő, hiszen már július elején megtudtam, hogy az egymillió éve vágyott Graveyard végre igazán közel lesz hozzánk, így az öreg Isten se akadályozhatja meg, hogy végre lecsekkoljam a lemezről-lemezre gyengébb, de még így is csodás vintage bandát. Előzenekart nem is választhattak volna jobban, hiszen az ex-Hellacopters gitáros Nicke Andersson új brigádja, az ISE, akiket már volt szerencsém látni egy klubbulin tök egyedül, a lehető legjobb választásnak tűnt. Aztán jött a hír az időpont változással, így került egy nappal előrébb a koncert, és csatlakozott rá a Backyard Babies turnéjára.Ettől még ez egy Graveyard lemezbemutató turné volt, azonban a B.B. egészen biztosan sokat dobott a programon, hiszen sokak kedvence Dregen bandája. Én speciel a Total 13 után, főleg az élőben nyújtott lehangoló, gyalázatos produktumuk után szakítottam velük, de a Total 13 ettől még az egyik legnagyobb sweden r'n'r lemez ever!
/Budapest2015/0shining2015_01.jpg)
Az ilyen koncertekért (is) érdemes eljárni a majdnem fagyos őszi éjszakába. Miért? Mert ennyi jó energia nem sokszor szabadul fel, játszanak a zenekarok akár könnyedebb, szebb, vagy éppenséggel hibbant zenét. Akik ott voltak, biztosan tudják, melyik titulus melyik bandára vonatkozik. Aki viszont valamiért kihagyta ezt az estét a hajó gyomrában, itt kaphat egy szeletecskét belőle.
A „Big Four” csapatai közül a legkövetkezetesebben – azaz a legkevesebb változ(tat)ással – kétségkívül a Slayer tart ki a saját zenei világa mellett, de hát aki szereti Kerry Kingéket, az ilyennek szereti őket. Márpedig az érdeklődés továbbra is óriási irántuk, és Bécs hajdani gázgyárának egyik tartályépületét is gond nélkül megtöltötték. Igaz, a mostani turnépartnereknek szintén komoly érdemeik voltak ebben.
A csodával határos, hogy a Mutoid Man nemcsak átmerészkedett az Öreg Kontinensre, de egészen Bécsig képesek voltak elhozni a turnét a magam, és tucatnyi honfitársam nagy-nagy örömére! Mondjuk, ha már idáig eljöttek...de ne legyek telhetetlen. A zenekar gerince nyugodtan szerepelhetne egy Man In Black filmben, hiszen Brodsky a Cave In berkein belül bizonyította, hogy mestere a szakmájának, és Ben Koller is letette már a névjegyét, akár a Converge-ben, akár az All Pigs Must Die-ban, így együtt pedig valami elképesztően izgalmas elegyet alkotnak.Az UFO jelző szerintem mindkét úriembernek kijár, míg Nick Cageao basszert ezidáig nem volt szerencsém ismerni, de így utólag elmondhatom, nem húzódik be ismert társai árnyékába, szerves része az eredetileg kétszemélyes bandának.
A Dürer Kert egyet fizet kettőt kap akciójában szinte mindenki megtalálhatta magának hallgatnivalót, látnivalót, hiszen amíg a nagy teremben a Paradise Lost körül forgott minden, a kis terem igazi thrash szeánszot ígért, hiszen a Thrash Mercenaries Tour 2015 keretében öt banda gyors váltásokban sejtette azt, hogy arc nem marad a koponyán. Persze a Dew-Scented buliját előzte meg a legnagyobb várakozás, mint az kiderült az elcsípett beszélgetésekből. Ám nálunk elsősorban Paradise Lost volt a elsőszámú célpont és ehhez kapcsolódva a Lucifer előadása.
Az ember életében vannak olyan pillanatok, aminek a bekövetkezésével ugyan tisztában van, számít is rá, viszont amikor elérkezik, úgy érzi, felkészületlenül érte, és nem nagyon tud vele mit kezdeni. Arról, hogy a BANE 20 év után abbahagyja a muzsikálást, már egy éve tudott mindenki, és már az is ajándék volt, hogy nem a tavalyi album turnéjával zárták le a munkásságukat, hanem megörvendeztetnek minket egy (igazi) búcsúturnéval. És ennek jött el most az ideje.
A gótikus metal nagyon színpadias műfaj, ez tény, ezen kár sokáig morfondírozni, ám azon már inkább, hogy ezt a színpadiasságot melyik zenekar milyen szinten kívánja megfogalmazni. Mert ugye lehet kocsmai stílusban előadni, lehet haladó, esetleg profi szinten, meg lehet úgy, ahogy azt a Moonspell csinálja. Mert hát legyünk őszinték, hogy a Barba Negrában szervezett Gothica fesztivál teljes mértékben a portugál nagymesterek koncertjéről szólt. Hiába raktak köréjük az este folyamán négy zenekart (a Jaded Star nem tudott jönni, mert lerobbant a buszuk), sajnos nem sajnos, eme zenekaroknak esélyük sem volt arra, hogy bármennyire is elhalványítsák a Moonspell ragyogását.
Amikor megtudtam, hogy az egyik nagy kedvencem, az izraeli Orphaned Land visszatér Magyarországra, egyből tudtam, hogy ott lesz a helyem. Az, hogy az idei év „szokásának” megfelelően egy kórus által kísért unplugged bulival készül az oriental metal egyik alapköve, csak növelte számomra az érdeklődési faktort.
A leghíresebb izlandi cowboy-ok ismét hajóra (na jó, buszra, meg repülőre) kaptak, hogy megörvendeztessék Európát egyedi muzsikájukkal, így majdnem napra pontosan egy évvel az Ótta turné frankfurti állomása után újra Hessen tartományba érkeztek, immáron „Gummi”, azaz Gudmundur Óli Palmason dobos, legkiválóbb videóik társrendezője és részben ötletgazdája nélkül.
