Hogyan lehet egy hétfőt izgalmassá tenni? Íme a recept, elsőként a hozzávalók:
- Egy maximalista zenész, aki nem mellesleg jó 30 éve a világ egyik legjobb gitárosa
- Három turnézenész, akik nem mellesleg kiváló hangszeres tudással rendelkeznek és még lelkesek is
- Jól begyakorolt, szinte japán precizitással előadott nóták
- Egy régi, nagy slágerekkel megpakolt, közel 100 perces setlist
- Olyan tökéletes hangosítás, amihez képest a CD minőség egy Sokol rádió
- Új lemez, melyből bőven elég kis adagokban ízesíteni
- Csipetnyi show

Hiába, nincs mit tenni. Itt az ősz, sőt már lassan a vége és jön a tél. Mit csinálsz ilyenkor? Otthon tespedni nem lehet mindig, tehát nincs más választás, mint irány valamelyik klub, irány valamelyik koncert. Mi a hétvégén úgy döntöttünk, hogy egy csapásra három lemezét bemutató zenekart nézünk meg szombat este. Az A38 Hajó színpadán három tehetséges hazai zenekar mutatta be az "új" lemezét. Milyen volt a Tér-Idő, AmIGod illetve a Nomad koncertje? A hajtás után kiderül...

Az Apocalyptica már 4. alkalommal jár Magyarországon... és az ember nem is igazán tudja, mit várjon, mikor egy ilyen / ekkora / efféle zenekar koncertjére indul. 4 millió eladott lemez után legyen bátorsága/pofája/igénye égig érő díszletek közt folyó, szemkiszúró látványorgiát várni, gót fényekkel, hádész-füsttel, koponyás vastrónussal? Festményszerű félistenekre számítson, vagy barátságos több-mint-metálra? Klasszikusokra és nosztalgiára, vagy az új, vegyes megítélésű album hideg és profi, rutinszerű elhúzására? Totális megőrülésre, lakkcipős pogóra, vagy révülten ringatózó negyvenesekre?

Korcsoporttól és rajongási foktól függetlenül egy igény közös: tessék kiállni és úgy elhúzni a nótánkat, ahogy azt csak vonó+distortion kombóval lehet! S lőn: a finn fiúk pontosan ezt tették Hiánytalanul, jó kedéllyel, meleg szívvel... és amikor kellett, recsegéssel, sistergő-füstölő húrokkal. Semmi cécó, semmi parasztvakítás, semmi önfény vagy szenvelgés nem volt látható, csakis sötéten hullámzó, lassú erővel dolgozó zene.

Örök optimistának tartom magam, így még akkor is bizakodva vágtam neki a kedd esti GIAA bulinak, hogy egy szál magam maradtam. Kikoptak az arcok mellőlem, és ugyan a helyszínen találkoztam nem egy ismerőssel, azért ez így mégsem volt az igazi. Gondolkoztam erősen, hogy visszamondom az egészet, és menjen helyettem más, de jelentkező sem akadt, és azért keddre már bennem is mozgolódott a vágy, hogy láthassam az íreket.

Budapest autentikus koncerthelyek szempontjából jól teljesít. Showbarlang, A38...de ne is folytassuk a felsorolást. A Club 202-t is szentélyként tartom számon. Legutóbb itt volt részem egy kis Strato-élményben. Vagy ekkor, vagy talán a Hammerfall itteni fellépésén mégis megfogalmazódott bennem: monumentalista bandáknak jó nagy színpad való. A Strarovarius a Barba Negra színpadát is simán be tudja majd lakni, gondoltam, és ezek után már csak azt számolgattam: hányat kell még aludni a Nagy Estéig?

A kegyetlenül pusztító lengyel Death metal alapvetés és egy stílusteremtő legenda tagjaiból összeverődött, majdnem legendás zenekar budapesti színpadra lépésétől joggal várhatjuk, hogy pár órára megnyitják a poklot a lelkes egybegyűltek előtt...Nos, ez meg is történt. Precíz, könyörtelen és baromi feelinges kapunyitásnak lehettünk szem- és fültanúi.

Most nekiállhatnánk megint siránkozni azon, mennyire igazságtalan és szégyenteljes, hogy ilyen nagy múltú, patinás csapatra csak ilyen kevesen kíváncsiak, mégsem tesszük. Tény, hogy itthon minden eddiginél kisebb helyen „ülésezett” a Lordok Háza, de ez a nézőszám legalább jól mutatott a parányi klubban. Ez pedig a koncert hangulatán is érződött.

A jelenkor egyik legizgalmasabb underground metal alakulata, a norvég Leprous – az idei év egyik kiemelkedő alkotása, a The Congregation album is hozzájuk fűződik – két honfitárs formációval vágott neki aktuális Európa-turnéjának, és útjaink szerencsés módon keresztezték egymást.

A beszámoló nyomokban elfogultságot tartalmazhat. Az alábbiakban a szerző szigorúan szubjektív véleményét osztja meg. Minden ezzel ellentétes vélemény mindenkinek szíve joga.

Mindig furcsán érzem magam ha egy koncerten ülni kell, izgek-mozgok nem találom a helyem amire a helyszín is csak ráerősített, inkább színházban éreztem magam, pedig egy rockkoncerten vagyok és nem a délutáni matinén.

Nem szeretem a neten terjengő, „bármivel feldolgozok bármit” hullámot, mert ugyan vannak nagyon ügyes megfejtések, legtöbb esetben az eredeti mű megalázásába csap át a dolog, és még viccesnek sem lehet titulálni (akárcsak a német komikusokat). Pont emiatt komoly fenntartásokkal közelítek (ha egyáltalán közelítek) ezen szerzemények felé. Viszont a The Tropper a finn agrárbetyároktól telibetalált azonnal!

Október 2-án pénteken, akinek kedve és ideje volt megünnepelhette az első generációs hardcore legendák, a Negative Approach eddigi egyetlen Budapesti fellépésének egy éves jubileumát egy újabb fellépésükkel, ugyanis egy-két hét eltéréssel, de nagyjából tavaly ilyenkor láthattuk őket először itthon. Az 1981 óta létező Detroit városbeli banda akkor telt házas bulit csinált a belvárosban, most viszont a KVLT volt a helyszín, kint Óbudán. Olyan előzenekarokkal, mint a zsír új For Good, az ordas paraszt Rákosi és a Blackmail. Ami abszolút hibátlan felhozatalnak bizonyult.

A brit Enter Shikari ezévi 4 koncertjével több, mint elkényeztette a magyar rajongókat. Az eddigi évente egy hazai buli még kvázi megszokottnak volt minősíthető, viszont idén már majdnem több bulit toltak itthon, mint más hazai banda. A csütörtöki Barba Negrás bál lehet, hogy egy szokásos koncert volt a futószalagon, de így iszonyat mértékben ömlött az energia lefelé a deszkákról.

Gyűltek, csak gyűltek a fellegek az egykoron Beastmilk-ként debütált, mára azonban Grave Pleasures-szé transzformálódott első hazai fellépése felett. Az igen erős visszhangot keltett bemutatkozó nagylemez, a Climax turnéját nem tudtam elcsípni, mert a bécsi koncert napján elővett a gerincsérvem, így barátaim beszámolója maradt csak, akik igencsak lehúzták a bandát. Aztán jöttek a tagcserék, névváltás, új lemez. Ebből nem sokan tudnak jól kijönni, de a Grave Pleasures debüt nekem nem okozott csalódást, s bár érezhetően alább adtak a riffekből, és inkább egy tradicionálisabb irányban indultak, a karakter megmaradt. Majd drága jó főszerkesztőnk árulta el, hogy másoknak sikerült pár napja úgy elkapni a a bandát, hogy Kvhost hulla beteg volt, így a koncert pedig teljesen élvezhetetlen. Szóval volt bennem félsz, ráadásul velem tartott tüneményes tinilányom is, és a világért sem akartam, hogy valami elkeserítő előadásban legyen része, ha már évente párszor lejön a faterral.

Péntek este a jókora esők után pont úgy nézett ki a Dürer Kert udvara, mintha kiöntött volna a Nílus, így mondhatni stílszerű volt a környezet, ami fogadta az Undead fesztivált, és annak egyik főzenekarát a Nile legénységét, akik a legrangosabb nevek között lehetnek, akik valaha ennek a fesztiválnak a szervezésében színpadra álltak. Ami most öt év szünet után hozott el ismét olyan neveket együtt, mint a fent említett egyiptológusok, a Suffocation és az olasz Embryo.

Nincs nagyobb középső ujj az iskola- és munkakezdés hagyományos gyásznapjának arcába, mint egy világsztár punkkoncert, amire dacosan lemoccanva jól megmutathatod, hogy te MEGTEHETED. Elmehetsz, és másnap felkelsz hatkor, így lázadva a társadalom mókuskerekezése ellen, a Fákdöszisztem! felkiáltásnak épp olyan ízével a szádban, mint a 16 évesen utoljára lehúzott hubinak, ami alatt vsz. az I Wanna Be Sedated szólt, és igen, úgy is gondoltad.

- Tökéletes példája ez annak a naiv, mégis valahogy romantikus dacnak, ami leterelt vagy 4-500 embert szeptember 1.-én az utolsó élő Ramone, Marky és barátai Ramones-hagyományokat őrző koncertjére. Ugyanannak a dacnak, ami az embert a dobok mögött, és valószínűleg egyszersmind életben tartja... a Ramonest pedig halhatatlanul.

A nap kérdése viszont az: élnének-e az eltávozott, legendás tagok ezért az örökségért, játszanának-e ezeknek az embereknek?

A péntek a mi napunk! Ha szerencsénk van másnap nem kell dolgozni és akár egész éjszaka csapathatjuk a metalkodást a budapesti vagy valamelyik másik éjszakában. Engem se kellett nagyon noszogatni, a szép nyárias idő mellé keresve se találhattam volna jobb programot, minthogy megnézzem, a Machine Head huszonegy év után mit is tud alkotni szeretett fővárosunkban.

1995 augusztusa volt, 17 éves korom betöltése előtt álltam néhány nappal és az örökké „túlféltő” szüleimmel kellett Balatonföldváron nyaralni. Mi tud egy ilyen hetet túlélhetővé tenni egy tesztoszterontól fűtött, rockzene kedvelő tinédzser fiú számára? Vagy egy tinédzser lány (szülők miatt ez itt kizárva), vagy az, ha egyik kedvenc zenekarának plakátját látja meg egy villanyoszlopon és a zenekar éppen ezekben a napokban lép fel a nyaralóhelyen. Ilyenkor a szülők is engedékenyebbek, így kerültem életem legeslegelső rock koncertjére ezen a csodás nyári estén. A színpadon a P. Mobil játszott. Egyedül, 17 évesen, Nirvana pólóban, emiatt hardcore Mobil-rajongók verbális inzultusának kitéve, de mindenre elszántan bementem a szülőktől kapott pénzzel – sajnos nem emlékszem mennyit kóstált akkoriban a jegy – a Szabadtéri Színpadra, leültem valamelyik kőpadra és egy életre szóló élményt kaptam. Arról nem is beszélve, mikor utólag visszagondolok, hogy a P. Mobil élén még láthattam Tunyót (RIP). Itt dőlt el, hogy „rocker vagyok, vállalom…”

A következő beszámolót annak a szeptember 11-i Real Lies/Autopilot/Alone in the Moon koncertnek szenteljük, amely a szó eredeti értelmében volt nyers, eredeti és ösztönös. A fesztiválok után végre újra elmerülhetünk a klubkoncertek autentikus atmoszférájában és nekünk ez ilyenkor mindig egyet jelent az új színekkel, az új hangokkal és az új élményekkel. Az óbudai KVLT-ben (ex Vörös Lyukban) meghirdetett „nyers mocsok” buli ezért igazi lehetőséget kínált arra, hogy te, én ők mindenki szétverhesse magát és a világát egy undorítóan hosszú, lélekölő munkahét után. 

A fesztivál utolsó napjára már nem maradt igazi "nagyágyú" fellépő, de azért unatkozni sem kellett. Olyan zenekarral nyitottam a napot, amire nem voltam felkészülve. A holland Rectal Smegma goregrind zenéjét nem nagyon tudom értékelni, de a közönség a '15-ös BA legkomolytalanabb bulijává változtatta a koncertjüket.