Ez a lemez még decemberben jelent meg, ám nekem év elején dobta fel a release radar, és rendesen rajta ragadtam. Hősünk pofátlanul fiatal, még nem tudni, hova forr ki, ezért a tökéletlensége ellenére azt gondolom, érdemes szemmel tartani az útját, egyben bemutatni őt Nektek. 

Hallgassunk meg egy történetet egy legendás kartel, legendás vezéréről! Pablo Escobar neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen annyi film, könyv feldolgozta már a drogbáró történetét. Most azonban négy srác meséli el, hogy árasztotta el a világot kábítószerrel az öreg Pablo. Honnan is származhat a négy srác, ha nem Lengyelországból, tök logikus! Itt van a Plata o Plomo bemutatkozó anyaga!

A Radiohead az a zenekar, ami egy az egyben leválasztható nemcsak a brit rockzenei szcénáról, de úgy nagyjából mindenféle zenei vagy popkulturális trendről is, szóval stílusok felett áll ahogy mondani szokták. Az meg még izgalmasabb, mikor önmaguktól is eltávolodnak, mondjuk egy jó kis Thom Yorke szóló lemezzel, vagy a trippelős - pulzáló krautrock hagyományait (is) ápoló The Smile-lal.

Minden bizonnyal csak maga Steven Wilson tudná megmondani, hogy épp pontosan mi is a helyzet a Porcupine Tree-vel. Azt már megszokhattuk, hogy a zenekar agytrösztje utóbb hajlamos megváltoztatni egyes kijelentéseit… A lényeg, hogy a közösségi oldalán rendszeresen megosztott videók tanulsága szerint emberünk továbbra is a stúdiójában vagy a lemezgyűjteményével kézközelben érzi igazán otthon magát. Az elmúlt években pedig sorra teljesítette azokat a megbízásokat, melyek számára bizonyára sosem minősültek munkának, azaz számtalan Jethro Tull lemezt feljavított, de egyebek mellett kezelésbe vett több Marillion korongot is.

Ma is fegyverténynek számít, sőt talán még inkább az, mint korábban bármikor, ha egy rockzenekar bemutatkozó lemeze egy multinál jelenik meg. A NewDad ebben a cipőben jár. A 2018-ban az Írország nyugati részén fekvő Galway-ban középiskolai zenekarként alakult négyes számomra ugyan egy friss érkező, ennek ellenére tény, hogy az elmúlt hat évben fokozatosan építkezve jutottak egyre feljebb.

Aki hozzám hasonlóan figyelemmel követi a francia black metal aktualitásait, már minden bizonnyal találkozott a Griffon nevével. A történelmi tematikájú szövegvilággal alkotó párizsi alakulat két lemezt tudhat maga mögött, melyek közül az utóbbi – legyen bár három éves kiadvány – a mai napig rendszeresen előkerül nálam. A kiadó ugyan már bejelentette a harmadik Griffon lemezt is, de azt megelőzően, január közepén befutott az A/Oratos bemutatkozó anyaga, mely formációban a Griffon frontembere, Aharon is érintett.

Épp egy évtized telt el azóta, hogy tét nélkül, csupán örömzenélés végett megalakult a Zártosztály zenekar. A kezdeti cél mindössze annyi volt, hogy az alapítók, vagyis Csillag Endre „Csuka” gitáros, Mirkovics Gábor basszusgitáros és Donászy Tibor dobos megemlékezzenek az Edda azon időszakáról, amelyben személyesen is érintettek voltak. A megemlékezés a koncertezésben nyilvánult meg, majd 2015-ben megjelent a gitáros, Csillag Endre: Csillagok és gyémántok című szólólemeze, mely egyébként több szállal is kötődött a ’80-as évek közepéhez.

Ha jók az emlékeim, a Minden kezdet című első Salvus lemez kapcsán valamelyik korabeli internetes fórumon futottam bele az „Ákos találkozik az In Flames-szel” szlogenbe. Hogy a mondat szó szerint így hangzott-e el, arra már nem emlékszem, de a lényeg valami ilyesmi lehetett. Találó megállapítás volt, amennyiben a négyes korabeli szövegeiből és a zene gyökereiből indultunk ki. Ez akkoriban nagyjából meg is állta a helyét, manapság viszont már kevésbé lenne érvényes.

Három év várakozás után megérkezett az új Lucifer korong és ismét elkalauzolnak minket a temetők és kripták világába, hogy ott szórakoztassák az egybegyűlteket. Kell ettől jobb évindítás?

A Saxon január közepén jelentkezett új nagylemezzel, ami már a huszonnegyedik a britek fél évszázados pályája során. A kitartás, a lendület terén tehát semmi gond. De mi a helyzet a kreativitással?

Kori, azaz Koroknai Árpád nevét a magamfajta negyvenesek a ’90-es évek közepén a dallamos heavy metalban utazó Szfinx zenekar frontembereként ismerhették meg. A debreceni csapat ezzel a muzsikával rossz időben volt a rossz helyen, két – egyébként remekül sikerült – kazettaalbum után le is húzták a rolót. Az említett felvételeknek végül, bő húsz év múltán a H-Music jogelődje szolgáltatott igazságot egy alaposan megbónuszolt dupla CD-s kiadvány formájában.

Brazília már bebizonyította, hogy tud tehetségekkel szolgálni a világ számára. Noha, stoner-psyrock zenekarokat annyira nem ismerek ebből a térségből, azért így is akad egy-két zenekar, akiket érdemes követni. Kezdjük például a Driven By-jal.

A kiadó nevétől függetlenül már önmagában pozitív visszacsatolást jelent, ha egy hazai zenekar lemezében határainkon túl is látnak fantáziát. Az pedig még inkább értékelendő, ha történetesen egy bemutatkozó anyagról van szó. A szegedi DVVAD ráadásul november végén épp egy olyan német kiadónál debütált, melynek a fő profilja a zenekar irányához tökéletesen passzoló post-black metal.

Maradunk Európában, nem hagyjuk el a kontinenst, de találunk egy újabb különleges zenekart. Irány egészen pontosan Görögország, ahol megismerkedhetünk a Deep Dive nevű zenekarral. Nem kimondottan azt kapjuk, amire elsőre számítanánk, de nagyon megéri, ha ide szegezzük egy kicsit a hallójáratainkat.

Az Ørdøg nélkül nem létezne a Diabolus In Musica, de mára már az utóbbi is stabilan áll a saját lábán. Sőt, egyre többen vagyunk azok, akik a zenekar neve láttán nem valami Slayer tribute-ra asszociálunk. A friss lemez borítója egyesekben azért némiképp összekuszálhatja a szálakat, hiszen a Hieronymus Bosch-ihlette grafika képi világa a South Of Heaven frontjára emlékeztetheti az embert – Sárközi Zsolt (Dark Art) alaposan kitett magáért. Ezen túl azonban felesleges további hasonlóságokat keresgélnünk az önkéntesen nyugdíjba vonult Arayáékkal.

Tizennégy perc és huszonhárom másodperc, ami Spanyolországból származik és garantáltan meg fogja változtatni a napodat. Közel negyedóra zene, ami segít kikapcsolni az agyadat. Majdnem tizenöt perc, amit magadra kell fordítani, de megéri. Ez a Wild Fuzz Trip új dala.

Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen nem esik jól valami újat keresni. Ilyenkor is gyűjtögetem az ígéretes zenekarokat, de elrakom egy olyan időszakra, amikor jobban betalál az újdonság ereje. Pár hetes csendes elvonulás után újra megtaláltam magamnak a zenét, így jött szembe a Fuzz Forward is!

Neked írom a dalt – Presser Gábor szerzeményét bizonyára mindenki ismeri, ha a többség azt nem is tudja az LGT 1975-ös lemezéhez kötni. Kétségtelen, hogy a magyar könnyűzene egyik örökzöldjéről van szó. Nekünk írták a dalt! – a cím ebben a formában talán kevésbé közismert, pedig már két értelemben is használhatjuk.

Nézem ezt a két szakállas norvég csávót a zenekari promó fotón és olyan ismerősnek tűnnek. Aztán rájövök, hogy ez csak két szakállas norvég csávó fürdőköpenyben. A Barren Womb zenéje is ilyen: ismerősnek tűnik, pedig most hallom először.

A huszonegyedik században már a hazai underground viszonylatában sem szokatlanok az egyszemélyes formációk. Ezek terepe pedig elsődlegesen a black metal. Ebben a szűk körben a teljesség igénye nélkül megemlítendő a Denevér, a Vrag, a Solus, a Rém, a Marblebog vagy a korai Aornos neve, illetve jelen írás tárgya, a Fattyú is ide tartozik.