A Mudfield zenekarról sok minden elmondható, de az, hogy lusták lennének, az nem igazán. Ha éppenséggel nem koncerteznek, akkor klipet forgatnak, ha pedig nem a kamera előtt pörögnek a srácok, akkor jó eséllyel zenét írnak, ennek köszönhető az is, hogy alig három év után, itt az újabb anyag, itt a Fehér Zászló.
Elkészült, itt van, megjelent! 6 évvel az előző, szintén nem gyenge Firepower után a Judas Priest kiadott még egy nagylemezt. A zenekar patinás nevéhez méltó anyag született.
Az ausztrál black/thrasherek diszkográfiáját kevésbé ismerő hallgatók lelkesedését gyorsan le kell hűtenem, ugyanis a Terror Abraxas nem a tavalyelőtti, amúgy kiváló Never Surrender folytatása, hanem egy eredendően 2003-as keltezésű kislemez. A frontember K.K. Warslut és mindenkori társai - jelen esetben Shrapnel gitáros és Mersus ütős - a jóízlés határain belül és azon túl (lásd pl. az …of Wolves, Women & War kislemezük borítóképét) ebben a megújulásra képtelen, mélyen a ’80-as évek közepén gyökerező irányzatban mindig minőségi felvételekkel jelentkeztek.
Erről a lemezről - októberi megjelenés lévén - még tavaly kellett volna megemlékezni. Mivel nálam időszakosan manapság is előkerül, és a maga mezőnyében egy kétségtelenül figyelemre érdemes kiadványról van szó, néhány hónap csúszás mit sem számít - elvégre az undergroundról van szó. Apropóként pedig itt van a friss, szemet gyönyörködtető kazetta-változat, mely fokozza az élményt.
Klasszikus stoner muzsika jöhet a sörrel átitatott kőbányai próbaterem legmélyéről? Ha ismered a hazai színteret, akkor már sejted, hogy a Muddy Roots újabb anyaggal jelentkezett. A három éves szent hallgatást töri meg most a trió, hogy bemutassa nekünk legújabb négy számos, The Die Is Cast című anyagát.
A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.
Jövőre már a Darkest Hour is harminc éves lesz. Azért ez szép kor egy zenekar életében, bárhogyan is nézzük. Ráadásul a zenekar jelenlegi felállása már több, mint tíz éve változatlan, ami meg arra utal, hogy a tagok megtalálták az egyensúlyt. És akkor milyen is lehet egy új album, amire hét évet vártunk? Érdekes! Itt van a Perpetual Terminal.
Egy biztos: azzal nem vádolhatjuk Dickinsont, hogy elsiette volna az új albumát… Röpke 19 évet kellett várni a 2005-ös Tyranny of Souls folytatására, pedig akkori nyilatkozatai alapján nem akarta befagyasztani szólókarrierjét. Talán ő sem sejtette mennyire fel fog pörögni a Maiden gépezete, akkoriban kezdtek el retrospektív turnékat csinálni és az amúgy is elképesztő népszerűségüket fellőtte a sztratoszférába. Komolyabban 2014-ben csaptak bele a munkálatokba Roy Z-vel, és a hosszú kihagyás miatt volt egy megérzésem, hogy ez az album vagy zseniális lesz vagy borzasztó. Lássuk melyik!
A Mötley Crüe eredeti gitárosa szólóban, sztárvendégekkel, nyugdíjból visszatért producer-legendával. Sokan jó ideje vártuk már a The Other Side of Mars megjelenését, végül a három kedvcsináló kislemez után február végén a teljes album is megjelent.
Engem viszonylag későn tudott megnyerni magának az Amaranthe. Már a 2013-as The Nexus is nagy port kavart anno a médiában, akkoriban mindenki találkozott legalább a nevükkel. A recept egyedi volt (akkoriban legalábbis), engem azonban mégsem tudott meggyőzni a túlságosan popba hajló dalaival. Nem is foglalkoztam a csapattal sokáig, majd a covid közepén megjelent Manifest lemezük valahogy megtörte a jeget. Nem változtak sokat, én viszont annál inkább, nyitottabb lett az ízlésem és azt vettem észre, hogy állandóan az Archangel és a Fearless megy a fejemben. Azóta szépen bepótoltam a diszkográfiát és a The Catalyst volt az első albumuk, amit már vártam.
A Ministry tipikusan az a zenekar, amit egyszer látni kell az életben. Ez az, ami még az én esetemben, sajnos várat magára. Későn érő típus vagyok, így Al Jourgensen mester munkásságát is későn kezdtem el értékelni. Ellenben azóta folyamatosan nyomon követem, hogy mit művel az öreg. Most meg itt van a a Ministry tizenhatodik stúdióalbuma.
A Lamb Of God egy megkerülhetetlen zenekar, ha bírod a keményebb zenéket. Nem csoda, hogy mi is belebotlottunk már párszor az évek során. Most pedig eljött az idő, hogy a legendás Wrath című albumot ünnepeljük, hiszen tizenöt éves lett a kicsike!
Imádok új zenéket felfedezni, így külön örülök, amikor a kiadók küldik a friss zenekarok lemezeit. A Sharptone Records is így tett, aki az új üdvöskéjét mutatja be most nekünk. Itt van a Profiler bemutatkozó lemeze, A Digital Nowhere címmel.
Számomra valahogy a klasszikus doom zene az sosem lesz amerikai sajátosság. Természetesen vannak az Egyesült Államokban is kultikus doom bandák, de valahogy azt érzem, hogy ez tipikusan európai műfaj, ami erről a kontinensről származik és itt tudnak hiteles zenét létrehozni az emberek. Persze mindig van kivétel, ami erősíti a szabályt és ezekhez tartozik a Earthen is.
Február elején az A/Oratos bemutatkozó lemeze kapcsán már emlegettem a Griffon nevét – azóta pedig be is futott a párizsiak harmadik korongja. Bizonyára sokan vagyunk úgy egy-egy underground megjelenés kapcsán, hogy az ismerkedés korai fázisában lelkesedünk az adott kiadványért, majd hetek (hónapok) múltán már nemhogy a dalokra, de magára a kiadvány címére sem emlékszünk, legrosszabb esetben pedig a formáció neve is törlődik a memóriánkból.
Fiatal zenekar Svédországból, akik - sajnos vagy szerencsére - jó párat elfelejtettek lapozni a naptárban. A Smoking Snakes a glam-sleaze műfaj mellett tette le a voksát, Danger Zone című bemutatkozó albumuk erősen ajánlott a műfaj követőinek.
A “chisel” jelenthet vésőt, feszítővasat, de lopást, csalást, átbaszást is. Egy ilyen névvel talán nem túl meglepő, hogy a londoni The Chisel punkban utazik, közelebbről a hőbörgős oi!-ban erősek, híven az olyan ősökhöz, mint az Cockney Rejects, a Cock Sparrer vagy az Angelic Upstarts.
A budapesti underground bugyraiból 2013-ban bukkant elő a Dope Calypso formáció. A látszólag komolytalan garázs punk-rock trió február 16-án dobta ki legújabb Giddy Up-ra keresztelt albumát. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ugyanis a sufnituning mögött kiérződik a magas szintű tudás és kreativitás.
Akármit lehet mondani a grunge-ra, az biztos, hogy mindenkiből kivált valamilyen érzést. Kurt Cobain és a Nirvana pedig különösen erős érzelmeket tud kiváltani az emberekből. Szinte, hihetetlen, de harminc éve jelent meg a Nirvana MTV Unplugged In New York albuma, ami a valaha készült egyik legjobb unplugged felvétele volt a zenei csatornának.
Németországról, ha a metalról vna szó, nekem elsőre mindig a Rammstein ugrik be. Ez teljesen érthető, hiszen az industrial metal úttörői nem kis sikert tudhatnak a magukénak. Most viszont nem róluk lesz szó, hanem egy újabb one man projectről, a Jaguar Godról.
