Ezer dolgot tudnék felsorolni, hogy miért nem szeretnék Budapesten lakni és csak párat, amiért igen. Az egyik ilyen a kevés közül a koncertek. Mennyire tudom irigyelni azokat, akik csak úgy lesétálnak a Hajóra, ha mondjuk épp a világ nagy kedvenceik érkeznek meg kis hazánkba. Szóval ilyenkor marad a százhúsz kilométer utazás, logisztika a bulihelyszín és az átmeneti szállás között. Mindegy, de ne keseregjek, mert a mostani hétvégére olyan sztárgárdát sikerült az A38-nak Magyarországra hozni, hogy a djent szcénát szerető ember esze menten megáll. Az Animals As Leaders és TesseracT önmagában nagy durranás lenne, a kihagyhatatlan kategória, de így egymás után, egy estére összehozni - nincsenek szavak.

A magát ”Dél–Pesti Rock” műfajába soroló banda idén jelentette meg második, II. címre hallgató kislemezét. A formáció (Keserű Norbert – ének, basszusgitár, Márkus Dániel – gitár, Surányi László –dob, Kádas Gergely –gitár) öt számból álló albuma magán viseli azokat a stílusjegyeket, melyeket a tagok igyekeznek képviselni.

A Summertime skate-punk/pop-punk zenekart 2009 nyarán alakította négy budapesti srác. A zene terén a fő csapásvonal, hogy a hallgató szinte minden számban szólókkal és fülbemászó dallamokkal találkozhat úgy, hogy mégis megmaradnak a műfaj sajátosságai. A dalszövegek már a kezdetek óta angol nyelven íródtak. Aki esetleg megkérdezné miért olyan jó ötlet ez, az a választ a banda első E.P.-jének címében keresse: Way To Abroad, azaz a "Külföldre vezető út".

Ismét figyelmetekbe ajánlanék egy remek bandát, akikre érdemes odafigyelni és keresni őket koncerteken, fesztiválokon. A szóban forgó zenekar 2010-ben alakult Budapesten és southern/metal vonalon mozognak a srácok. Tökös, délies ízű témák, egy kis hömpölygés, izzadtság & cefreszag keverékének eredménye a Dusty Chopper.

A Jump rock zenekar egyszerűen internetes oldalának címét kínálta fel nekünk munkásságuk véleményezése céljából. No, ez sem pár napja volt, úgyhogy ezúton üzenjük minden együttesnek: a rockstationbe küldött anyag nem vész el, csupán (ha már állomás vagyunk) néha (?) késik.

Három éve boldogítom (?) a ’station olvasóit, így már lehetnek, sőt vannak visszatérő vendégeim, ilyen a SoulDiver zenekar is. Szeretek jót írni a feltörekvő, fiatal bandákról, mert ha valaki, hát én tudom, milyen munkavégzés (plusz esetleg gyereknevelés) fáradságával a fejben nekiállni alkotni, mikor az olvasó/hallgató – teljes joggal! – lesz@rja, mennyivel nehezebb neked, mint a „nagyoknak”, miközben mégis legalább illúzió-szinten ugyanazt kell hozni. Sajnos azonban a SoulDiverről múltkor mégsem voltam képes csupa lelkesítő dolgot írni. Elsősorban Jaksa Adrienn énekesnő hangjába „kötöttem bele”. Emberi nagyságra vall, hogy éppen ez a szimpatikus hölgy küldte el nekünk zenekara új demó(jának linkjé)t. Időközben sok víz lefolyt a Styx folyón; Adrienn a legjobb 50 közé menetelt a legnézettebb zenei tehetségkutatónk rengeteg indulójának seregéből. Bár személy szerint az effajta műsorokat nem sokra tartom – máskor és máshol kifejtem: miért -  ezt a történést jelzés értékűként el kell fogadjam. Így hát – ha lehet ilyet – duplán figyeltem a demó két dalára.

Mivel azon zenei portálok közé tartozunk akik próbáljuk a hazai zenekarokat is támogatni ezért lehetőséget biztosítunk zenekarok bemutatkozására is. Íme most itt egy ilyen bemutatkozik a SoundVis!on. 

Zenekarunk 4 éve működik, és látogatta végig Budapest nagyobb és Közép-Európa több koncert helyszínét. 2010-ben az Emergenza nemzetközi tehetségkutató versenyén a legjobb magyar és a negyedik legjobb Európai zenekarnak választott a szakmai zsűri. A versenyt követően több mint 50 hazai, és 25 külföldi koncerten jártuk be a a régiót, valamint 2011 elején egy egy hetes külföldi turnén vettünk részt Bécs, Pozsony Brno és Prága állomásokkal.

Itt van az ősz, itt van újra. Mi meg újra totál elfoglaltak leszünk. Tudod, utolsó év a suliban. Órarend variálás, a sokak által gyűlölt Neptunnal való soha véget nem érő csata újabb folytatása, és persze a tanárok kenyérre kenése is megkezdődik, hogy ugyan már ide-oda ne kelljen már annyira komolyan bejárni. Magyarán semmi időnk nem marad semmire, ráadásul ilyenkor találsz egy csomó jó könyvet otthon, hogy még amikor lenne is egy kis időd zenét hallgatni, inkább azt mondod most olvasok inkább. Az meg most mellékes, hogy az MP3 közben gallyra ment, és így tényleg semmi esélyem az utcán zenét hallgatni. Picit megcsúsztam a határidőkkel, de hát mindenkivel megesik ez néha-néha. A lényeg, hogy itt vagyunk, és ismét célkeresztbe veszünk egy remek magyar bandát, a Handout-ot, ugyanis megjelent a zenekar első három számos EP-je. Ne is pazaroljuk tovább az időt, és essünk neki. Lássuk milyen a magyar metal!

Ezt sokszor megírtam már, hogy szeretem, ha Én kapom a magyar feltörekvő zenekarok promo/demo anyagát, mert tényleg annyira széles betekintést nyerek ezzel a hazai színtérre, hogy az valami hihetetlen. Az elmúlt bő egy évben a totál gagyitól, (amiről írni sem tudtam) a mesébe illő elvarázsolásig jelen volt minden. Sokszor az a baj szerintem, hogy lenne egy jó téma, de az énekes totál lehúzza az egészet, vagy a rosszabb eset, amikor olyan vállalhatatlan anyagot küldenek nekünk egyesek, hogy vakarom a fejemet, mégis ez most mi? Azért csak, tessék bátran küldeni a bemutatkozó EP-ket, hátha meggyőztök, mint most a Burndot. Még is miért tudtak meggyőzni? Hajts tovább…

Sokan úgy gondolják, hogy nem nagy feladat zenéről firkálni. Minden idióta meg tudja csinálni, hogy leírja, mit gondol, még Én is. Mégis úgy gondolom, hogy azért néha itt a RockStation-nél nem vagyunk könnyű helyzetben. Természetesen van, hogy olyan zenét kapunk ki, ami mondjuk annyira nem áll közel hozzánk, de nincs mese, bevállaljuk, vagy éppenséggel egy marhára rövid anyagról kell írni valami tartalmasat. Főleg az EP-k tudják megnehezíteni a dolog, mármint az én részemről. Ilyenkor jó esetben kapunk négy-öt számot, és arról kell véleményt alkotni, de az esetek többségében csak két-három szám áll a rendelkezésünkre. A Teher zenekar meg úgy gondolta, hogy még inkább megnehezíti a dolgomat, mert csak egy számot küldtek nekem, amivel tényleg nincs könnyű dolgom.

„Nem vállalnád be ezt a szimpatikus erdélyi csapatot?” – kérdé emailben megbízott főszerkesztőnk. Természetesen bevállaltam, és miután valamennyire megismertem őket, nekem sem jutott eszembe jobb jelző a szimpatikusnál. Már ahogy a zenekari fotót szemlélem: raszta nagypapa dobol (nem az életkorra, hanem a külsőre célzok, Moha egyébként az illető), jóval szolidabb fizimiskájú a basszer (Czomby), és egy rosszfiús rocker, Kippityu énekel, illetve gitározik.

Összességében pedig egy másfél éves kisgyermek első nyolc lépésének lehetünk tanúi, ha vesszük a fáradságot, és meghallgatjuk honlapjukon a Propaganda anyagot (mármint ezt a címet adták demójuknak, hogy „propaganda”). A „baby” útkereső korszakát éli, miközben (már) nem csetlik-botlik, és pontosan az útkeresés ténye miatt lesz az anyag hasonlóan izgalmas, mint egy fordulatos regény.

A Stolas, a facebook oldalán található bemutatkozás szerint egy új progresszív/experimental rock zenekar, melynek várhatóan március 14-én jelenik meg első albuma Living Creatures címmel. 

A csapat igencsak a (májusban hozzánk is ellátogató) Dance Gavin Dance hatása alatt áll, ami nem meglepő, hiszen mind a két előzetesben megjelentetett számban közreműködik egy-egy DGD, illetve ex-DGD tag.

A zenei blogírás egyik legjobb része, hogy egy csomó újdonsággal ismerkedhet az ember. Új stílusok, új zenekarok és ha ezeket az újdonságokat magyar zenészek szállítják, még nagyobb az öröm. Jelen esetünkben a szigetvári Mors Invictus szolgáltatta a témát a mostanában megjelent első kislemezükkel, a Felismerések-kel. A kislemez öt dalt (vagyis inkább négyet meg egy intrót) tartalmaz és a zenekar saját bevallása dallamos metált játszik death- és black beütésekkel.

Annyira nem vagyok öreg, hogy generációs szakadékokról beszéljek, de mindenképpen aggaszt, hogy a mai fiatal csávók hogyan fogják a felnőtt férfivá válás rögös lépcsőit megmászni. (Főleg ha arra gondolok, hogy még a nemi identitás kérdésével meg kell küzdenie egyeseknek..) Ezért is nagyon nagy öröm számomra, mikor olyan fiatal zenészeket hallok, akik a trendi külsőségek ellenére nem átallnak gitárt ragadni és betonkemény zenét játszani. Ilyenkor azért megnyugszom picit, hogy van még remény. Ilyen reménység a The Banished is, mely idén jelentette meg Hatred címmel első kislemezét.

Az év végére minden nagy dolgon túl vagyunk, már mint ami a rockzenei világot illeti, a legtöbb dologról írtunk is. Így nem sok új kiadvány, nagy durranás maradt, ezek már szépen mind átcsúsznak a következő évre. Ilyenkor azért van idő és lehetőség előszedni és meghallgatni azokat az anyagokat, amikre a korábbi hetekben, hónapokban nem volt túl sok idő – kvázi tudunk egy kicsit tehetségkutatni. Így sikerült a napokat a Shell Beach társaságában töltenem, persze csak átvitt értelemben, a lejátszóm segítségével.

A budapesti fiatalokból álló banda nevének hallatán elsőre arra gondoltam, hogy ilyen névvel valószínűleg valamiféle matekos/progos metálban gondolkodó csávók igyekeznek maradandót alkotni a bemutatkozó Beneath című kiadványukkal. Igazam nem lett, legalábbis a stílus meghatározásával. Mondjuk az nem is könnyű feladvány, és személy szerint nem is vagyok oda az ilyesféle definíciókért, de azért mégiscsak egyfajta iránymutatás kell az olvasónak, hogy ráugorjon a zenére: kemény modern metál, meglepő megoldásokkal tarkítva. Hajtás után a részletesebb beszámoló.

(Nagy) testvérlapunkban épp egy vita folyik (sokadszorra), hogy a true metal-e a „true”, avagy fedezzük-e fel, hogy 2013-at írunk és kütyüzzenek-e orrba-szájba a zenekarok. Egy biztos: a festői szépségű fürdő-, és vadászvárosból, az egyre markánsabb rock élettel rendelkező Tamásiból (Tolna megye) „érkezett” Spiritbell a hagyományokra voksol. Nem véletlen, hogy egyik cd-jüknek (a kettő közül, amit küldtek nekünk) a címe: Stay True! Számunkra ez a hanghordozó az érdekesebb, tekintettel arra, hogy az EP hét dala közül négy saját szerzemény.

Egy ilyen név mögé – Kistópart utca – az ember leginkább egy alternatív zenében, esetleg tradicionális bluesban utazó zenekart vizionál, legkevésbé egy thrash/groove metal bandát, márpedig a hódmezővásárhelyi fiúk annak aposztrofálják magukat. De nem is rossz ez így: „képzeld, van egy zúzós metal zenekar, akiket Kistópart utcának hívnak, ha-ha!”

További adag humorérzékről tesz tanúbizonyságot, mikor facebook oldalukról az derül ki, hogy muzsikájukat egy Trabant motorjának hangja, a Szomszédok teleregény, illetve a Scooby Doo rajzfilm lengyel (!) nyelvű részei inspirálták.

Az Overspeed még Crossfire néven zenélt, amikor írtunk rólunk egy EGO Project koncert kapcsán (Big Bike, 2011.nov 27). 

Persze nem akkor és nem abban a formációban kezdtünk zenélni, de nem fárasztanék senkit a metal zenekarokra jellemző kirúgtuk/kilépett/nem tudtunk együtt dolgozni történetekkel (kb 2006-ban kezdődött az egész mostani formáció). - kezdi Deák Ferenc énekes/gitáros

Nagyjából két hónapja figyel a postaládámban egy levél, amiben egy bizonyos October Sky nevű zenekarra hívja fel a figyelmemet a zenekar mellett dolgozó promóter hölgy. A mellékelt anyagban azt olvasom, hogy odaát, Kanadában rengeteget játsszák a rádiók a csapat dalait és jó pár díjat már be is zsebeltek és nem mellesleg nagy kedvencek arra. Biztos így van, én elhiszem. Legújabb kiadványuk – ami már a második a sorban – a The Aphotic Season névre hallgat. A beharangozóban egy dark rock és ambient keverékéről beszéltek, így gondoltam nem igazán illik majd bele eme blog profiljába, de hát van nekünk egy RS Light rovatunk, oda elfér.