Pár nappal ezelőtt már publikáltuk, hogy kis csapatunk hogyan látta az idei évet. Mindenki összedobta a kis 10-es listáját. Ezt összesítettük egy nagy, közös év végi mindentjólmegmondó listába, ez lett a 20 legjobb album 2014-ben. Az egyedi listákat pontoztuk oly módon, hogy mindenkinél az első helyezett 10 pontot kapott, a 10. pedig 1-et. Az így kumulált pontszámok alapján húztunk egy vonalat húsznál, az eredmény pedig a hajtás után. Olvassátok, szeressétek és főleg kommenteljetek!
20. Uriah Heep - Outsider
Öreg zenész nem vén zenész! S bármekkora tragédia érje is - nem rég távozott a bizonyos Égi Zenekarba Trevor Bolder a Uriah Heep basszusgitárosa - könnyekkel küzködve leporolja ruháját, feláll, és...még gyorsabban, még fiatalosabban gyalogol tovább! A törzsrajongók állítják: a Heep 2014-ben 45 éves pályafutásának egyik legjobb albumát készítette el! De az is lehet, hogy az az "egyik" szócska is felesleges a mondatban.
Kritika
19. Rival Sons - Great Western Valkyrie
Ez a „hanglemez” ajánlott a hűvösre forduló augusztusi éjszakák Pinot Noirral színezett ismerkedéseihez, jó ízlésű lányok elcsábításához, de nagyon jól működik igényes lakásavatók zenei attrakciójaként is, persze csak akkor, ha szereted a klasszikus rockot, újszerű csomagolásban.
18. Overkill - White Devil Armory
Még soha nem volt rossz Overkill album, különösen az elmúlt évtizedben, de ezzel az albummal az Overkill bizonyítja, hogy 30 év után még nem mutatja jelét az öregedésnek, hogy kompromisszumok nélküli zenekar, és amit nyújtanak az keményen ütő thrash a legmagasabb szinten. A zenekar még nem vesztett egyetlen csatát sem: a fehér ördög kinyitotta a fegyvertárát és bevetette a nehéztüzérséget. KÖTELEZŐ!
Kritika
17. Morrissey - World Peace Is Non Of Your Business
Moz azt nyilatkozta betegségéről, hogy: ha meghalok meghalok, ha nem, akkor nem. Mi rock and roll, ha nem ez! Mégis bízni kell abban, hogy nem ez lesz az öreg utolsó lemeze, a történet itt nem érhet véget. Bár jóformán minden lemezén elköszön, ezt a lemezt nem kell búcsúként értelmezni.
Kritika
16. Exodus - Blood in Blood Out
A Blood In Blood Out tele van azzal, amit rajongók elvárnak: sebességgel, technikás és nyers thrash metallal, ami a retró feeling ellenére megerősíti, hogy a zenekar képes haladni a korral. A lemezen sorjáznak a hagyományos Gary Holt riffek és a dühös dalszövegek.
Kritika
15. Cannibal Corpse - A Skeletal Domain
Ez a banda egyszerűen képtelen hibázni. Elementáris erővel tépkedik a fejeket, miközben dalszerzőként is egyre magasabbra teszik a lécet, a hangszerkezelés meg ugyebár alapból magasiskola. Továbbra is a műfaj egyik legnagyobb fegyvertényét tisztelhetjük bennük, és nagyon úgy tűnik, hogy ez egy jó darabig így is marad. Veterán barátaink hatalmasat mennek az A Skeletal Domain keretein belül is: hathatósan tudatják az elsőtől az utolsó másodpercig, hogy velük még mindig rohadtul számolni kell, ha death metalról van szó, és továbbra sem szándékoznak sarokba támasztani a baltát. Az év jelmondata: "Fire Up The Chainsaw, Hack Their Fucking Heads Off!"
Kritika
14. Black Label Society - Catacombs of the Black Vatican
Akinek elege van a női frizkós, egy szál belű, zúzok-éneklek-zúzok sémára készült, fröccsöntött bandák silány zenéiből és szőrös, izzadt, tökös, sörszagú, tehát férfias rock/metal lemezre vágyik, az mindenképpen szerezze be a Catacombs of the Black Vatican-t.
Kritika
13. Triptykon - Melana Chasmata
Király, vastag hangzás, beteg nóták, lassú depressziós muzsika, néhol elszállós részekkel, azaz Triptykon. Azért valljuk be, nem vezetés közbeni hallgatásra készült, meg kell lenni a hozzá illő hangulatnak, viszont mindenkinek ajánlott, aki sötét és depressziós zenében utazik.
Kritika
12. Iron Reagan - The Tyranny of Will
Az Iron Reagan nagyjából azt teszi a hallójáratainkkal, amit Zed készült tenni Marsellus Wallace-al egy sötét pincében, kikötözve, szájpecekkel az arcában...
Kritika
11. Bane - Don't Wait Up
Mit is lehetne mondani a Don't Wait Up-ról, azon felül, hogy hibátlan? Bár a műfajra jellemző barátság/család/összetartás/elfogadás/őszinteség panelek működnek, itt egy magasabb szintre lettek emelve, ezzel kölcsönözve a nótáknak egy igazi búcsújelleget, ahol minden mondat végére pont kerül.
Kritika
10. Haw - Soundtrack of our Friendship
Ez bizony a maga 26 perce ellenére egy nagyon kerek egész. Makó Dávid idáig is a legjobb hazai rocktorkok közé tartozott, de ami itt összeénekel az valami egészen bámulatos. Hangjában ott a kőbunkó és a legmélyebb érzelem is, mindez akár egy dalon belül. Mindezek alá pincemély hangszőnyeggel és egyből fülbe ragadó riffekkel kúszik be a zene.
Kritika
9. Crobot - Something Supernatural
Érdemes felvésni a nevüket, hisz fiatalságuk ellenére sikerült egy igen határozott belépőt produkálniuk, melyben egy sok éves múlttal rendelkező banda képét sikerült magukra ölteniük, és elintézték azt, hogy visszatérő reménnyel várjuk a huszonegyedik századi rockzene fordulatait.
Kritika
8. Apey And The Pea - Hellish
A Hellish ott kezdődik ahol a Devil's Nectar véget ért. Kicsit talán könnyedebbek a dalok, de mégis olyan súlyosság, húzás van benne, ami ritka. Valahogy más, mint az első lemez anyag, az EP-khez meg nem is lehet hasonlítani, de valahol ott bujkál az összesben ugyanaz a hamisítatlan plusz, ami csak rájuk jellemző.
Kritika
7. Devin Townsend - Z2
Nem igaz, hogy ez az ember ennyire nem tud leállni! Már többször ellőtt közhely, hogy Devin Townsendnél az a bizonyos örültet és zsenit elválasztó hajszál vagy kihullott, vagy elég vékony. Az viszont teljesen biztos, hogy ez az ember nem hétköznapi! Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen mennyiségű dallal tud előállni úgy, hogy a szintet végig tartani tudja, ráadásul a prog/death vonaltól az ambient zenéig mindenfelé elkalandozik. A két lemez 23 nótájának jó részében nem igazán találni kivetnivalót!
Kritika
6. Ørdøg - Tíz Fekete Dal
A Tíz Fekete Dalon a hallgató azt kapja, amire számíthat: tíz, nem az élet napfényes oldaláról szóló, de lendületes, jól összerakott dalt. A fiúk – ha akarták, ha nem – méltó folytatását készítették el a nagy elődzenekar, a Superbutt munkásságának, de az új név valamelyest felfrissített stílust is hozott.
Kritika
5. At The Gates - At War With Reality
Két eltelt évtized után, állva valahol egy nagyon érzéketlen, és egy rendkívül nemes világ találkozásának kapuinál, tisztes helytállás ez a lemez. Habár az idő valóban múlik, az At The Gates mégis képes volt kivárni azt a szerencsés együttállást, ami ahhoz kellett, hogy el tudjon készülni egy újabb remekbe szabott alkotás. Bizonyítékául annak, hogy a sötétség nem hal meg. Csak vár és változik.
Kritika
4. Crowbar - Symmetry In Black
A Symmetry In Black nem újít, tökéletesen kiszámítható, márpedig ez a kiszámíthatóság egy Crowbar szintjén nem csak minőséget jelent, hanem garancia is arra, hogy leviszi a ki.....tt fejünket! Miközben Windstein erőteljes hangon adja tudtunkra nemtetszését a világ dolgainak folyását illetően, aktuális partnerei olyan magabiztos, és szilárd alapot építenek alá, amiről Kirk bátyó le nem esik, míg él.
Kritika
3. Prong - Ruining Lives
Tommy Victor egy istenáldotta tehetség, aki nemcsak lassan 30 éve működő zenekarával a Prong-gal, hanem a Misintry-vel és a Danzig-gel is nagy sikereket ért el. A Ruining Lives 41 percének letelte úgy érezhetjük magunkat, mint akin egy elszabadult úthenger ment keresztül és ez ebben az esetben kétségtelenül pozitív hatás.
Kritika
2. EyeHateGod - EyeHateGod
Igazi Mississippi-delta csatornapatkány cucc. Salakosra torzított rock riffek. Koszos, nyolcvanas évekbeli punk klubok dühöngő hangulatával televágott Black Sabbath lobbik, valami olyan emberidegen, fanyar szájízzel tálalva, amire még a Mayhem rajongók is félve figyelnek fel szerintem. A hangzás nagyon nyers, nagyon megveszekedett. Az a hangulat ahogy Mike Williams szétveri a saját fejét a színpadon a mikrofonnal, a lemezről is simán átjön.
Kritika
1. Mastodon - Once More 'Round The Sun
Első hallgatásra szippant magába, abba a földöntúli légkörbe, ahol a Mastodon abszolút uralkodó. Izzadságmentes, elegáns, és mégis tökéleteshez közeli zenét csináltak megint. A jelenleg aktív zenekarok közül talán nincs is még egy zenekar, aki ilyen magas szinten értene a zenealkotáshoz. Ez alkímia, ennél tényleg nincs jobb magyarázat erre a lemezre.
Kritika
+1. Ghostchant - Slaves EP, Wasted Struggle split 7"
Az év idei meglepetése a budapesti Ghostchant lett. Az Idoru/Nadir/Bridge To Solace tagokból verbuválódott banda olyan anyaggal(anyagokkal) jelentkezett, ami köröket ver jó pár nagylemezre. Az egyedi hangzásvilágú, mély témájú szövegvilággal rendelkező banda nem tud elmenni az extrém zenét kedvelő arcok mellett.
