Nem kicsit tűnt kockázatosnak ezt a régi vágású, valamelyest a nosztalgia-faktorra is építő hard rock csomagot a Dürer nagytermébe lapátolni, és a kezdéskor lézengő alig harminc ember igazolni látszott az aggályaimat. Sokadszorra is megerősítést nyert azonban az időtlen mondás, miszerint aki mer, az nyer, és Johnny Gioeli valóságos népünnepélyt vezényelt le, amelyhez képest az októberi pozsonyi bulira afféle zártkörű retro rock partiként tekinthetünk vissza.
Egy igen bőkezű csajfrontos csomag érkezett Budapestre december 6-án, így aki este a Barba Negrába látogatott, a száncsengő helyett jóval kellemesebb (csizma)talpalávalóval ünnepelhette az öreg puttonyost.
A turné apropóját szolgáltató harmincadik évforduló ugyan megtévesztő, hiszen Billy Milano már jóval a Stormtroopers Of Death debütálása előtt is a pályán volt, saját bandája pedig 1986-tól számítva, pár hosszabb-rövidebb megszakítástól eltekintve létezik, de végső soron nem ez a legfontosabb. A szórakoztató prosztóság (vagy prosztó szórakoztatás) HC / thrash / crossover nagymestere most látta elérkezettnek az időt, hogy karrier-összegző Európa-turnéra induljon. A hazai tábort 2014 óta éheztette, és az időzítés tökéletesnek bizonyult, mert a múltkori, alig pár száz főre kalibrált pincehelyiség után a Dürer középső termét is telepakolta. A közönség összetétele ugyanakkor alig változott az előző alkalomhoz képest, vagyis zömmel a „régi csibészek” jöttek el.
Javában zajlik, sőt a jövő évre is átnyúlik majd a rock veteránok „The Long Goodbye” koncertsorozata, és az életkorukat tekintve valóban érdemes azzal számolni, hogy immár bármely alkalom lehet a búcsújuk, amikor még láthatjuk-hallhatjuk őket. Nem csoda, hogy megtelt az Aréna ezen az estén, noha a Deep Purple-nek és a hozzájuk hasonló intézményeknek mindenütt megvan a népes, generációkat egyesítő törzsközönsége.
A finn Sonata Arctica azon zenekarok csoportját gyarapítja, akik első lemezükkel (jelen esetünkben a '99. 9.hó 9-én megjelent Eclipticaról van szó) durrantották a legnagyobbat (nem félremagyarázandó!), majd a rögtön magasra helyezett lécet próbálják azóta is megugrani több-kevesebb sikerrel.
A Ghost nem hogy egyre népszerűbb, de napjaink legújabb arénarock (egyre kevésbé metal) zenekara. A klub bulik mélyéről induló anonim, csuklyás formáció 2010-ben még csak retrós heavy és doom körökben volt elterjedt. Azóta a Metallicával turnéztak, az Iron Maidennek nyitottak és 2019-re már önálló aréna turnén tartják fekete rock miséiket Amerikában és Európában egyaránt. A Tobias Forge által (ex-Repugnant, ex-Magna Carta Cartel, ex-Subvision) vezetett zenekar már nem burkolódzik a névtelenség álarca mögé, bár jelmezeik, maszkjaik és a vendégzenészek kilétének homálya igen csak a banda sajátossága lett. A The Ultimate Tour Named Death keretei között mi is felkerültünk a Ghost szeánszlistájára, hogy fagypont alatt megcsodáljuk mire képes a Grammy-díjas formáció. Vajon képesek annyira elvarázsolni, mint amekkora a hírnevük? Egyenesen arányos a hype az általuk nyújtott koncert élménnyel? Hagyjuk a matekot, nem a rockszakmába való.
Szerencsére nem kellett közel 10 évet várni, hogy újra Európában részt vehessünk a pcychobilly veteránnak is tekinthető Tiger Army koncerten. Két és fél év után újra felénk jártak, az apropót az idén (mikor máskor) szeptember 13-án pénteken kiadott Retrofuture albumuk adta. Mely követi az utóbbi időben megszokott színvonalat: izgalmas intró, majd dallamos, igényes zenei témákkal és gitár játékkal megtűzdelt dalok kerültek fel. A régi időket jellemző igazi keménység egy-két dalban köszön már csak vissza, a nagyobb lendületet inkább az élő koncertekre hagyják. A tagokban nincs most változás, az alapító Nick13 dalszerző/énekes/gitáros mellett immáron stabilan dobol régóta Mike „The Sack” Fasano és nagybőgőn mesterkedik a szerb Djordje Stijepovic.
Egy koncert volt, név szerint ez, amit már március óta vártam – ha jól emlékszek, márciusban jelentették be Devin Townsend újabb magyarországi koncertjét. A zseniális Empath kiadását követően emberünk már járt egyszer az Öreg Kontinensen, akkor egy akusztikus turnén hozta el kattant ötleteit (Budapestet elkerülve), de most nem volt kegyelem: a Barba Nerga falaira is fel lettek kenve az új nagylemez színei és már gyöngyszemek!
“Barlanglakó harci doom” – így nevezi magát a Conan. Ezt megtudtam, megértettem, megjegyeztem, aztán ennek tudatában indultam el a Dürerbe csütörtök este.
Abban a pillanatban, ahogy kabátjainkat a ruhatáros hölgyek gondjaira bíztuk, bazi nagy vihar kerekedé, mondom, milyen pechünk van, de hamar rájöttem, hogy fedett helyen vagyunk, és ez csakis az Arkona introja lehet. Bevallom, kicsit tartottam ettől az előadástól. Nem vagyok egy kifejezett folk metal fan, amikor pedig életemben egyszer és először hallottam őket a már nem tudom kinek előzenekaraként, arról nem sok emlékem volt. (Mielőtt valaki félreértené: ebben csupán az eközben eltelt hosszú idő a ludas.)
Három, meglehetősen különböző zenekar lépett a deszkákra november 26-án a Barba Negrában és adott egy remek bulit a borongós keddi estén. Futballmeccseken szocializálódott polgárként mindig üdítő tapasztalni, ha egy rendezvényen udvarias, emberi hangon kommunikál a biztonsági szolgálat. „Szia, érezd jól magad!” Így is lehet ezt kérem.
A negyedik Desszert Feszt Budapest az utolsó(előtti) bulijával jelentkezett, és habár az eddigi koncertek is igazán erősek voltak, mint pl. az Eyehategod, Om, Inter Arma, de az Earth még igencsak a cseresznye volt a desszert tejszínhabjának a tetején, és nem csupán Dylan Carson Kurt Cobainhez kötődő sztorijai miatt (szobatársak voltak, és Dylané volt a Kurt életét kioltó shotgun).
A Cavalera fivérek, Max ás Iggor ezúttal két klasszikus Sepultura-albumot állítottak színpadra. Az 1989-ben megjelent Beneath The Remais-t és a korszakalkotó 1991-es Arise-t. Mondanunk sem kell, hogy így a teltház is garantált volt vasárnap este a Dürer Kertben, ahol Réti Zsolt fotós kollégánk is jelen volt.
Most, hogy egyre nagyobb divatja van a teljes lemezes visszatekintő turnéknak, én is megbarátkoztam velük. Igen, eleinte valamiért fáztam ezektől a dolgoktól, pedig tényleg az arra érdemes albumok élőben történő eljátszása tényleg hatalmas élmény tud lenni a rajongóknak és talán még a zenekarnak is. Ha emellé még odatesszük, hogy az August Burns Red mindig alapesetben is finoman szólva hatalmas bulit csap, esélytelen volt, hogy ne tegyem tiszteletemet a full Constellations előadáson.
Amikor anno az új Moonspell album, az 1755 kritikáját írtam, azon járt az agyam nagyon, hogy azért egy koncert körúton nehéz lesz nagy részt szentelni az amúgy monumentális albumnak, de ezzel simán tévedtem, mert a setlisten ugyanakkora súllyal szerepelt, mint az Irreligious (előre megnéztem). Szóval a várakozásomat ez is még inkább növelte, meg persze az is, hogy a Rotting Christ jött velük mint special guest (tényleg ne nevezzük már őket előzenekarnak), akik idén jelentkeztek új lemezzel, a The Heretics-szel, amiről meg jól elfelejtettem írni (akkor most röviden: kibebaszottul kurvajó, simán ötcsillagos lemez lett - ez is kész...), de minden alkalommal lerakom a hajam, amikor hallgatom...Egy héten belül harmadik koncert túrám lett ez a buli - előtte mondjuk fél éve nem voltam... -, de ezt vártam a legjobban: "gyermekkorom lexebb dalait" adták a portugál félistenek, mindig ünnep őket látni élőben.
Ami késett, szerencsére nem múlt. Eredetileg úgy volt, hogy a Jeff Waters vezette Annihilator tavaly tér vissza Budapestre, de a 2017 év végén megjelent For The Demented lemezt népszerűsítő komplett Európa-turnét elhalasztották, így a koncert egy nap híján egy évvel az eredetileg tervezett időpont után, 2019. november 21-én került megrendezésre a Barba Negra klubban a Santa Cruzból érkező Archer Nation felvezetésével.
Jobb későn, mint soha, először láthattam élőben a black metal második hullámának legfontosabb és talán az egész stílus legfontosabb zenekarát, a Mayhemet. Ahogy észleltem, hogy turnéjuk keretében az egykori birodalmi fővárosban is pusztítanak, gyorsan be is szereztem a szeánszra szóló tikettet. Az osztrák főváros zenei életére jellemző, hogy szintén november 14. napján, nem messze a Simms City-től az Amon Amarth/Arch Enemy/Hypocrisy csomag zúzott.
Talán az idei egyik legjobban összerakott turnécsomagját vágták az arcunkba a Cudis Purcis szervező srácok, hiszen az most is jelenleg Európában turnézó Sacred Reich / Night Demon pároshoz, hozzácsaptak a semmiből egy Grave-t. Így a veterán thrash és a fiatal, de klasszikus hangzású heavy kiegészült a régisulis death metallal, kialakítva egy bitang erős hármast, ami nem igazán ismert kegyelmet pénteken. Mind a három performansz egyszerűen hibátlan volt. A koncertek egymásra nyomták a liciteket és a végén a szétheadbangelt, alkoholfűtötte elme már nem tudott különbséget tenni a zenekarok által nyújtott kiemelkedő teljesítmények között. De nincs is szükség ekkora mérlegelésre!
Kezdhetném úgy a beszámolót, hogy "nem vagyok egy nagy Scorpions rajongó, de", viszont az ilyen felütésektől a gyomrom forog, szóval igazából arról van szó, hogy a Scorpions két éve zajló Crazy World Tour elnevezésű turné hazai állomása szinte napra pontosan egybe esett egy fontos évfordulóval és ennek apropóján koncertre menni igazán bevált már a korábban is, így páromat egy klasszik rockbulival leptem meg. Elég öregek vagyunk ahhoz, hogy habár nem a skorpiók zenéjén nőttünk fel, azért elég sok slágerüket ismerjük ahhoz, hogy setlist felét fújjuk kívülről, a másikat meg egyszerűen csak élvezzük. A nyakam még mindig fáj a két nappal ezelőtti győri Tankcsapda koncert miatt, így inkább nyugodt, békés zenehallgatásra és együtténeklésre készültünk.
Néha minden különösebb ok nélkül is jólesik elmerülni a melankóliában és utat engedni a sötét gondolatoknak és erre a hangulatra a gyász fájdalmából született When A Shadow Is Forced Into The Light címmel idén megjelent albumával turnézó finn Swallow the Sun fellépésénélnél nem is szükséges jobb alapot keresni. Egy szürke novemberi hétfő este az átlagos koncertek számára nem a legjobb időzítés, ám erre az eseményre pont tökéletes.
