A Step Down még itt visszhangzik a fülemben, az izzadtság még nem párolgott el az ódon padlóról, talán még pár értéktárgy elő sem került a vasárnapi csatamező rejtett zugaiból, de a hardcore sereg ismét a pályán. Töretlen a harci kedv, a kezek - lábak íve jól behatárolható röppályán mozog. Ha kedve tartja az embernek belenéz, ha rosszul számol, vagy feszíti a kalandvágy, akkor is. Mindenki más kitér. A konyhai robotgép keveri az üstbe került anyagokat. Egy csipet rasta, egy nagy marék kopasz, 20 dkg metálos, pár csepp pin-up girls, és jó sok egyéb. Keveri, csak keveri a masszát, közben a háttérben a bostoniak, a kaliforniaiak adják az ütemet a robotkarnak, hogy az ne álljon meg, csak kavarja - kutyulja jól össze azt, ami belekerült.

A koncert délutánján, egyrészt hogy felspannoljam magam, másrészt hogy kicsit képbe helyezzem a kisebbik lányomat, előkerestem régi Sick koncerteket, ahol apa sok időt töltött még stage divingolással vagy mikrofonba énekléssel. Elképesztő energiák uralkodtak, iszonyatosan erős volt a színtér. Hazai bulik közül az A38-as viszi a prímet, azóta sem ért egyik sem a közelébe, de amúgy is Lou Kollerék csapata az, amit életemben a legtöbbször láttam a külföldi előadók közül. Sokat jártak/járnak Európába, volt turné, amit három ízben is láttam. Pontos adat nincs, de a tegnapival együtt ez a szám inkább 20 feletti, mintsem alatti. És még csak nem is a kedvenc zenekaromról beszélek, még hardcore viszonylatban is vannak páran Kollerék előtt, viszont képtelenség nemet mondani arra, amit ezek az arcok élőben nyújtani képesek.

Mindenkinek vannak gyerekkori kedvencei, amik fontosak az élet egy bizonyos szakaszában. Denver Dino, Alf, Tony Hawk és a hozzátartozó deszkás zenék. Ezek a dolgok az idő múlásával vagy elkopnak, vagy veled maradnak, esetleg időszakosan feltűnnek újra és újra. Számomra az utolsó csoportba tartozik a Payable On Death zenekar is. Nem is volt kérdéses, hogy Székesfehérváron megnézzük őket és a haverjaikat.

Belgiumot nem igazán lehetett azzal gyanúsítani jó tíz évvel ezelőtt, hogy Európa egyik meghatározó zenei importőre lenne. Ez viszont a kétezer-tízes évekre meg változott, legfőképp az Amenrának köszönhetően. A post-metal alakulat pedig egy igen szép ösvényt taposott ki más, hasonszőrű zenekarnak is. Az hogy headlinerként is megállják a helyüket már jó ideje nem kérdés, az már inkább érdekesebb hogy egy ilyen szub-zsánerben is elég szép számban mozgat meg embereket. 

A Cudi Purci Booking, valami telhetetlen, megalomán kerregéstől vezérelve, hetedhét országra szóló riffbált csapott, kíméletlenül telebaszarintva a szombat esténket. Fogalmam sem volt hogyan készüljek egy mennyiségileg és tartalmilag egyaránt végzetes eseményre, ugyanis eme jeles napon nyolc (igen, 8, azaz VIII ... vosem') agyvelőfröccsentő produkció lépett a Dürer nagytermének színpadára áriázni. 

Édes teher, mikor az egyszeri rockernek a napi feladatait, illetve munkaterheit alaposan össze kell sűríteni - no és drukkolni, hogy a tőle független körülmények is klappoljanak -, hogy időben odaérjen az ausztrál rockbanda, az Airbourne koncertjére és interjújára. Ügyfelek, forgalom, elveszett parkolójegy, valamint a szakadó eső sem képezhet valódi akadályt.

Bevallom őszintén hiányoznak a Pagan és Heidenfestek... a két turnéfesztivál sorozatot már több, mint öt éve kivontak a forgalomból. Nem, hogy hozzánk nem jut el a turné, de nemzetközileg is felszámolták. Egy korszak vége. Eljött az az idő, amikor már mindegyik régi, anno ott fellépő zenekar akkorára nőtte ki magát, hogy simán külön-külön is tudnak csinálni egy releváns turnét. Így hát, ami régen nyitóbanda volt, az most turnévezető. A Månegarm szépen felküzdötte magát az underground viking metal bugyraiból egy félig kommersz, folkkal dúsított, stabil élzenekarrá a műfajon belül. Kísérője pedig saját apja lehetne, ugyanis az Einherjer nyitott előttük, akik a viking metal, mint külön a műfaj, egyik alapítói. A germán Dawn Of Disease pedig az Einherjer előtt tárta ki a kapukat, bár a melo-death zenekar révén kissé kilógtak a sorból.

Azt mondják, a meghatározó gyermekkori élmények örökre elkísérik az embert, és vissza-visszatérnek az életében. Bruce Dickinson (gondolom, egyik oldaláról sem szükséges már bemutatni őt) szintén ezt az álláspontot képviseli. Sőt, budapesti előadását – mármint az érdemi részét – e gondolattal kezdte. Nem pusztán arról van szó, hogy a bácsikája (aki egykor a brit királyi légierőnél szolgált) keltette fel az érdeklődését a repülés iránt, merthogy ezt hozta fel konkrét példaként. Hanem arról, hogy a mindenre (is) kíváncsi, mindenre (is) magyarázatot kereső, s emiatt „feljebbvalóival” gyakran konfrontálódó személyisége szintén legkésőbb iskolás korában kezdett kirajzolódni.

Ismét egy este, amely a zene időtlenségét példázza. A fellépők eleve eltérő korosztályok képviselőiből kerültek ki (a zenekarokon belül is!), és a valamivel száz fölötti létszámú közönség összetétele is az elképzelhető legvegyesebb volt ebből a szempontból. A Pozsony óvárosában található Randal étterem-söröző része egyre lepusztultabb képet mutat, maga a klub viszont – már csak az aktuális koncert-felhozatalát tekintve is – él és virágzik.

A Radics Béla R. B. Emléktársaság - benne zenészekkel, más szakmabeliekkel és zenerajongókkal - immár két évtizede munkálkodik azon, hogy a tragikusan rövid életet élt gitáros minél szélesebb körben váljon ismertté és elismertté a mai időkben. Teszi ezt töretlen lelkesedéssel és energiával, ami egyre látványosabb eredményeket is hoz. Az alapítás huszadik évfordulójánál ideálisabb alkalmat nem is találhatott volna a szervezet, hogy nyilvánosan megünnepelje az eddig elérteket, valamint hogy köszönetet mondjon azoknak, akik a legaktívabban vették ki a részüket az utóbbi idők sikereiből. Egyszersmind a legendás zenész emléke előtt is tisztelegtünk a társasággal együtt.

Folytatódik kitelepülésünk a Desszert Fesztre. Ennek keretében most olyan koncerten jártunk, amelyhez fogható eseményt régen éltünk át. Értem ezalatt mind a milyenségét, mind pedig a hatását. Nem mondom, idén is jobbnál jobb bulik követik egymást, de a Virginia állambeli Inter Arma ilyen minőségi felhozatalban is valami egészen kivételeset vitt véghez.

A IV. Desszert Feszt felhozatalát látva bizony okkal nyaltuk meg a tíz ujjunkat idén is. A menüsor egyik fogása volt a Dopelord a Dürerben, s a habzsidőzsi még javában tart majd decemberig. A lengyel stoner formáció maga volt a konyhafőnök ajánlata ama csütörtök estére.  

Tegnap ért Budapestre a dupla műsorral és dupla felállással támadó Machine Head új turnéja. A zenekar egész estés programmal készül, amely két részből állt. A műsor első felét a Robb Flynn / Jared MacEachern / Wacław "Vogg" Kiełtyka / Matt Alston felállású új Machine Head best of blokkja tette ki, míg az este második felében a zenekar legendás, idén 25 éves albumát, a Burn My Eyes-t játszotta el a csapat Robb Flynn / Jared MacEachern / Chris Kontos / Logan Mader felállásban. A koncerten Réti Zsolt fotóskollégánk is jelen volt, így van mit nézegetni.

Osztatlan sikert arató, az A38 Hajón 2018-ban tartott koncertje után újra Budapesten koncertezett a The Rasmus! A megkerülhetetlen slágerekkel világhírnévre törő finn csapat aktuális turnéján a biztos befutást jelentő lemeze, a Dead Letters anyagát játszotta el újra. Aki odáig volt érte akkor, vagy csak később szerette meg Lauri Ylönen és zenekara 2003-as mérföldkő-lemezét az ott is volt péntek este a Barba Negra Music Clubban csakúgy, mint Réti Zsolt fotós kollégánk.

A szerdai napokat mindig nagyon várom, mert akkor megyünk zenélni. Ez a szerda azonban más miatt volt különleges. Az elmúlt héten tapasztalt rossz idő is visszavonulót fújt és a napsütés vette át a szerepet. Így tökéletes volt a nap, hogy ellátogassunk stonerdoomkodni a Dürer Kertbe.

Sikerült az idei év legnagyobb szabású metalcore bulijára elmennem, pedig nem is vagyok metalcore-os. Ha a Parkway Drive idén lenne, akkor is azt mondanám, hogy a hétfői Barba Negrás telt házas est így is megnyeri a szóban forgó díjat. Hogy miért? Egy nagy név van a metalcore zenekarok között, akikről azt gondoltuk, vége, jegelve a zenekar. Az As I Lay Dying azonban átment a tisztítótűzön és feltámadt, mint egy főnix madár, ráadásul egy elég bitangra sikeredett nagylemezzel. Így a hype kisgömböc módjára lett egyre óriásibb. Mondjuk a Sportarénában biztos jobb lesz a hangosítás…

A hardcore egyik New York-i alapbandájának aktuális, a Best Wishes album harmincadik évfordulója apropójából szervezett európai turnéja szerencsére Magyarországot is elérte, sőt a Dürer középső terme teljesen meg is telt. A No Regret Productions – ez már biztosan kijelenthető – pazar évet fog zárni, mert 2019-ben nem ez volt az első teltházas bulijuk, ráadásul a Leeway után most egy másik HC legendát hoztak el Budapestre, és mindez az ügynökség tagjai által vezetett Touch zenekarnak is újabb alkalmat adott a megmérettetésre.

Szombaton nem az egymást fedő koncertkezdések okozták a legnagyobb gondot, hanem az időjárás. Az előrejelzés nem ígért semmi jót és sajnos ez úttal igaznak is bizonyult amit ígértek, a fesztiválozók szempontjából a lehető legrosszabb történt. Kora délutántól egészen estig kis szünetekkel, de folyamatosan esett.

El sem tudom képzelni, mi játszódhat le Page Hamilton fejében, amikor kilép a közönsége elé egy olyan helyen, mint a budapesti Dürer 041-es terme. Ha onnan nézzük, hogy az ókori Rómában a születéstől számított élettartam 20 és 30 év között volt várható, nos, ebben az olvasatban hálát rebeghet az égieknek. Hiszen itt most a zenekara fennállásának 30. évfordulójára emlékeztünk. De ez itt már nem az ókor. Ha megbetegszel, beslattyogsz egy kurva patikába, és már zúdul is a halleluja. És míg az ókorban képtelenség lett volna villanygitárral befutni, manapság ez a New York-i csávó a maga szarkasztikus humorával, és egyedi gitárhangzásával egykoron stadionokat szórakoztatott.

A különböző civil szervezeteknek, valamint közéleti és kulturális eseményeknek otthont adó Aurórát ezzel a bulival „avattam fel” koncerthelyszínként (egyben a RockStation is, ha jól rémlik). Játszott itt a közelmúltban többek között a Rotten Mind nevű svéd punk banda, de pont a klasszikus heavy metal műfajból nem igazán tudtam előzetesen elképzelni bárkit ebben a puritán, száz ember befogadására is alig képes pincehelyiségben, a ma is enyhén szólva kétes hírnevű „nyócker” mélyén.