Tavaly két barátom is úgy jött haza Bécsből - a Nick Cave koncertről - hogy körülbelül minden harmadik számnál el tudták volna magukat sírni, annyira nagypályás volt az élmény. Minthogy jó ízlésű, de sokat látott negyven pluszos formákról van szó, akik azért nem sírják el magukat mindentől, ami hangos, felkeltették az érdeklődésemet, hogy mi is történhetett ott és akkor. Hosszú évek óta nem vagyok már aktív Nick Cave hallgató, de ezek után nyilván komoly kíváncsisággal közelítettem rá a tegnapi budapesti alkalomra, ahol mi, azaz a hazai közönség is találkozhattunk azzal az ausztrál úrral és The Bad Seeds nevű bandájával, aki egykor Rollins papa vállán aludt el, londoni telefonfülkékben.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy jött a hír, hogy a csütörtök estémet át kell szervezni, ugyanis megyek a Parkba Queens Of The Stone Age koncertre. A próbát korábbra hoztuk, az üdítőket idejében megittuk, kellemesen leizzadtunk és átsétáltunk a Parkba, hogy megnézzük mitől is olyan menő a QOTSA.

Amikor a Shinedown idei Attention Attention lemezének megjelenése előtt publikussá vált, hogy az új lemez turnéja érinteni fogja Budapestet is, azonnal lecsaptam a szerkesztőségi jegyre. Az más kérdés, hogy amire a koncert napjához értünk, a korábbi hetek által bevitt gyomrosok miatt a legkisebb bajom is nagyobb volt, hogy bulikázzak egyet a Barbába. De mivel idén alig voltam koncerten, erőt vettem magamon - meg búcsút a családi közös délutántól - és kocsiba pattantam és egy laza két órás krúzolás után a Trackben ácsorogjak.

Huszonhét évvel ezelőtt egy hatalmas kisvárosi buli után hajnalban az egyik újvárosi megállóban bóbiskoltunk a haverommal, vártuk az első buszt. A rendőrautó meg begurult elénk és a következő percben már négy tányérsapkástól közrefogva kotorásztunk elő a személyinket. A fényképen még hosszú hajam volt, mint mindenkinek, aki akkoriban metált hallgatott, de közben beakadt pár bakancsos, oldalzsebes, szókimondó cuccos is, szóval letolattam a trógerlombot a francba. A rend drága őrei viszont keresni kezdték rajtam, ami nem volt a fejemen, mondván ezzel a különbséggel nem vagyok felismerhető a képen. Mire én mondtam nekik, hogy nem tehetek semmiről, egyszerűen csak kibaszott velem egy durva fodrász. Együtt mégsem nevettünk, mert a fricskám végén a gumibot lett a pont. Nekem tehát nem volt nehéz pörgetni a Body Count számokat akkoriban. Az ilyen és hasonló sztorik után oltári jól esett a házibulikban együtt üvölteni a haverokkal, hogy Copkiller! És ha már itt tartunk, azt hiszem van olyan, ami hosszú évek után sem változik..

...és akkor felálltam a Peru-Dánia meccs félidejében, aztán átballagtam az Akváriumba. Eddig még, habár nagy kedvencem, sosem láttam még a Killswitch Engage-et élőben, úgyhogy pont ideje volt pótolni ezt a csúnya elmaradást, ez a szép, nyári nap pedig a tökéletesnél is jobb alkalom volt rá.

Joe Bonamassa nem először jár Magyarországon, én most mégis először láttam őt élőben. Persze 2013, amikor legutóbb megfordult hazánkban, nem most volt - talán akkor még azt sem tudtam, hogy létezik ez a (most gondolkozok a megfelelő szón, de úgysem lesz meg) zseniális gitáros. Most viszont épp ideje volt annak, hogy megnézzem, hogyan is tolja a Mester és nem kevésbé neves csapata, hogyan kell a lehető legnagyobb zenei alázattal a lehető legtökéletesebb koncertet adni. Röviden ellövöm már az elején a nyilvánvaló poént: az egész hihetetlen volt, de így, ahogy írom!

Pontosan négy évvel ezelőtt volt, hogy az utoljára megrendezett Pannónia Fesztivál egyik headlinere az amerika The Offspring volt. Az utolsó Dunántúli fesztiválon nem igazán éreztem jól magam, habár a zenekar akkor turnéztatta a teljes Smash albumot. Azóta eltelt négy év csak megszépíti az akkori rossz emlékeket, így ismét Offspring koncertre adtam a fejem, habár akkor sem a zenekar hibája volt a hangulatom.

Valami nem stimmel...világos van. Sötétnek kellene lennie...a picsába, elaludtam! De mégis hogy történhetett, amikor utazás előtt mindig annyira alapos és körültekintő vagyok? Egy rossz álom lehet az oka...azt álmodtam elkések. Annyira vártam ezt a napot, hónapok óta stuffolom magam emiatt. És elcseszem. Van még remény. Autóba be, nulláson 170-nel repesztek. Tudom, hol a véda, velem nem csesznek ki. A fogkrém íze keveredik az energiaital ezernyi kis buborékjával, ami kisebb atomrobbanással jár a pofámban. Túlélem, csak érjek oda. Ez az, parkolóba be, ledobom az első olyan helyre, amiről úgy ítélem meg, még nem vontatják el onnan. Rohanás, de a lábaim tiltakoznak. Lefagynak. Ilyenkor még nagyban stand by üzemmódban pihennek az ágy végébe, fel sem fogják, mit szeretnék tőlük hajnal 5-kor. A cipőm vastag, tömény gumitalpa sem segít a helyzeten. De meg tudom csinálni! Átverekszem magam a tömegen, bújok a korlátok alatt, "elnézést, bocsánat,elkések"- motyogom inkább magamnak. A tekintetem rá sem emelem senkire. Security check in, halleluja! "Hova siet Uram, indul a gépe?"-kérdi az álmos szemű biztiőr. "Elvileg most zárják a kapukat, és 25 perc múlva emelkedik a magasba"- ne most kezdjen beszélgetni, ne akarjon semmit, csak had rohanjak! A 6:30-as KLM Amszterdamba, az az enyém! "De Uram, 5:07 van, nem kési le a gépét!" /A fotó nem a helyszínen készült/

A nemzetközi Slayer-nap tiszteletére, egy relatív hosszú szünet után újra ellátogatott hozzánk a Rise Against (nyilván nincs sok összefüggés benne, de na). Az amcsik, lévén, hogy ez nyári turné, előzenekar nem hoztak, így két, méghozzá eléggé jóféle magyar csapat bizonyíthatott előttük. És milyen is volt Tim McIlrathék bulija? Jó, de lehetett volna egy fokkal jobb is. De erről később.

Lenny Kravitz a fejemben valahogy mindig amolyan deluxe rockerként élt. Elrongyolódott pólóban, kopott nadrágban is ömlik belőle valamiféle elegancia, karizma. Ahogy a rock’n’roll- t ötvözi a soul-lal (meg jazz-el, blues-zal, millió mással) egy olyan egyensúlyban, mely kiválóan funkcionál, egyedi stílust teremt megjelenésben, valamint zenéjében egyaránt. Emellett hány férfi mondhatja el magáról, hogy nem áll neki buzisan a szőrme, sőt prímán mutat benne?

Amennyire váratlanul ért, hogy az idei Eight albummal turnézó kultikus amerikai hard rock / blues zenekar egészen Pozsonyig jut el az európai portya során, annyira gyanakodtam is a dologgal kapcsolatban egészen az érkezésig, az esemény reklámja ugyanis a nullával volt egyenlő. A szokás szerint nagyszámú magyar kiutazó között akadt olyan, aki közvetlenül a szervezőknél érdeklődött arról, valóban lesz-e koncert. Nem árt biztosra menni…

És azt még nem is említettem, hogy a törpök olaszok, a rómaiak Kanadából jöttek a vikingek pedig finnek. Ha ott voltál, vagy ott akartál lenni a Barba Negra szabadtéri színpadánál május 8-án, akkor lehet némi sejtésed arról, hogy miért hordtam össze az előbbi marhaságokat, ha pedig nem, de legalább egy hangya fasznyit érdekel az említett kulturális elegy bármely alkotóeleme, akkor nagyon bánhatod a veszteséget.

Minden retro metal fesztiválok legretróbbika újból nagyot gurított. Túl a komoly igyekezettel összeállított és impozáns felhozatalon, a szervezők arra is különös gondot fordítottak, hogy minden jelenlévő bebiztosítsa magának a jegyet 2019-re, sőt a második napon az egy belépős fejenkénti kvótát is feloldották, gondolván az otthon maradtakra. A teltház persze jövőre sem kétséges, de így talán tényleg kicsit kevésbé volt macerás a jegyvásárlás az eddigiekhez képest.

Ha a ‘90-es években voltál tizen / huszonéves akkor az Ugly Kid Joe nevét nyilván nem kell bemutatni, hisz tisztában vagy vele, hogy ez a pár kaliforniai srác annyira pofátlanul és lazán tolta a Rock 'n' Rollt, hogy miattuk nem kapcsoltad ki az MTV-t akkor sem, ha épp nem a Headbangers Ball volt műsoron.

Az első két nap krónikájának végén kínai black metalt és poszt rock világelitet ígértem az olvasónak, de a fesztivál utolsó két napja ennél sokkal többet ígért. Teljes albumokat végigjátszó szettek és alkalmi kollaborációk csúcsra járatva, az európai kontinensen először fellépő zenekarok pedig csak hab a tortán. Alább a Roadburn harmadik és negyedik napjának beszámolója.

Rohadt tikkasztó, szinte nyárinak tetsző, tavaszi délutánon indultam el melóból, kitörő lelkesedéssel és egy rack dj lejátszóval a kezemben, hogy a The Dead Daisies tegye még füllesztőbbé a péntek estét. Mi mást várhatnék a David Lowy, Marco Mendoza, John Corabi, Doug Aldrich és Deen Castronovo szupercsapattól?

"12 évvel az eredeti Heathen Crusade turné után nagyon is ideje volt, hogy újra együtt turnézzunk a Moonsorrow-val. Azóta rengeteg minden megváltozott a világban, szereztünk sok-sok új sebet, voltak nagy másnapok, az arcunkat is mélyebb árkok szántják, de a spirituális kapcsolatunk mit sem változott. Pogányok vagyunk a végtelenségig..." Primordial

A Barba Negra Music Klub 2018 április 23-án egészen őszig nyugovóra tért, és ahogy az lenni szokott a tavaszi-nyári időszakban a szabad ég alatt dübörög tovább a gépezet. Az idei Heathen Crusade turné keretében érkező Der Weg Einer Freiheihet - Moonsorrow - Primordial hármas több mint stílusos és egyben kissé ellentmondásos előkészítése a nyári kiszabadulásnak.

Ha jobban belegondolunk, azért az egyszeri Pink Floyd rajongónak az élete mostanában Magyarországon nem annyira rossz. Ha élőben szeretné kedvenceit hallgatni, akkor nagyjából néhány évente ezt meg tudja tenni vagy Roger Waters, vagy David Gilmour által. Öt éve volt, hogy a Fal monumtentális előadását nézhettük az akkor még álló (vagy inkább omladozó) Népstadionban. Tavaly pedig David Gilmourt lehetett (volna) elcsípni Bécsben. Persze ez nem a Klasszikus Pink Floyd Felállás, de erről Richard Wright halála óta kár is beszélni, inkább annak kell örülni, hogy ezek a hetvenvalahány éves figurák még mindig azt tervezgetik, hogy milyen világkörüli turné keretében szeretnék megmutatni az új lemezüket, vagy összegezni életművüket. Szóval legyünk hálásak, hogy ezeket a legendás dalokat élőben tudjunk hallgatni és élvezni. Szóval ebben a cikkben nem lesz sydbarrettezés, vagy Waters kontra Gilmour ügy habzószájú világmegfejtése, mert nincs értelme. Mindenki beletette a klasszikus Pink Floyd érába, amit tudott, szóval ha Gilmour a saját koncertjein előszedi ezeket a dalokat, akkor hadd ne kelljen felháborodni, ha Waters is ugyanezt teszi, amikor az Us+Them világkörüli turné vázát klasszikus Pinky dalok adják, kiegészítve a nemrégiben megjelent saját szólólemezének dalaival. Ami Water esetében sokkal nagyobb kérdés, hogy mennyire akarja magának a rivaldafényt, mennyire lesz egy one-man-show. 2013-ban a Fal esetében minden róla szólt. A The Wall az ő alapötlete nyomán készült konceptalbum, az ő élete főműve és nagyon élt, hogy szinte csak ő van a középpontban és csilloghat az egója. Hogy ez most is így lesz-e, nagy kérdés volt számomra.

Végre eljött a hétvége, ráadásul hosszú hétvége. Nem is találhattunk volna jobb programot a hétvége megkezdésére, mint a 1000Mods és a Red Swamp közös koncertje az Akváriumban. Az idő is végre jóra fordult, így a Duna parti sörözés után bevetettük magunkat a belvárosba.

Kedves Anyu és Apu!

Tudom, mondtátok, hogy a zenélésből nem fogok megélni, tudom, mondtátok, hogy a punkrock nem visz sehová. Minden este, amikor a színpadon állok, a fülembe csengnek szavaitok, és vicces formában ezt megosztom a közönséggel is, akik jót derülnek rajta, de a budapesti koncert után számot kell vetnem magammal, és el kell gondolkoznom azon, vajon igazatok volt-e.