A turisztikailag és vendéglátás szempontjából egyaránt releváns Nagyerdei Víztorony eddig kimaradt az életemből, holott nem egy alkalommal jártam már Debrecenben. Most, az eddigi lakóhelyétől búcsúzó Koroknai “Kori” Árpád ingyenes fellépése kapcsán mint látványosság és mint koncerthelyszín is bemutatkozott előttem – a lehető legpozitívabban.
Seress Rezső klasszikusa ugyan nem csendült fel, de aki egy kicsit is ismeri a kaliforniai She Wants Revenge zenéjét, bizonyosan átérzi a párhuzamot az alcímet olvasva. Az SWR-t nem könnyű egyetlen műfajba besorolni. Számos előadótól merítettek ihletet az alternatív rock, poszt-punk vagy a new wave világból, hogy aztán igazán mesterien adják át itt-ott a nyolcvanas évekre emlékeztető dark wave és gótikus rock hangzású dalaikat.
Iszonyat jó érzés, amikor egy külföldi promóter keres meg minket, hogy jön az egyik zenekara Budapestre, szeretnénk-e menni a bulira, szeretnénk-e interjút, stb. Ilyenkor én rendszerint rábólintok, hiszen ez kiváló alkalom olyan bandák megismerésére, akik esetleg eddig kiestek a látókörömből, mindezt pedig a lehető legszemélyesebb formában tehetem meg: hogy beszélgetek velük. Így került képbe az Acres, akik már most az egyik legszimpatikusabb zenekarrá emelkedtek a szememben. Ráadásul szinte tökéletes koncertet adtak! (Fotók: Acres Facebook)
Egyszer egy ismerős azt mondta, hogy “Én már minden zenekart láttam, amire kíváncsi vagyok”. Huszonéves fejjel, sok száz koncerttel a hátam mögött azt mondtam, hogy van benne ráció. Volt egy pont is az életemben, amikor ezt éreztem, aztán kinyílt jobban a YouTube, szembe jöttek az iszonyat izgalmas zenekarok, és rájöttem… Ennyi koncerttel a hátam mögött… A felét se láttam annak, amit láthatnék, és látnom kellene. DE! Mivel az ország észak-keleti blokkjában lakom, közel van Kassa, így most egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz, hála a Year of The Cobrának.
Rákattantam a golf játékokra. Réges-régen a Tiger Woods szériával nyomtuk a vérre menő csatákat, aztán elvesztettem az érdeklődésem a zsáner iránt, míg nem szembejött a Tigerről szóló dokufilm, ami ismét lángra gyújtotta a bennem rejlő kanapé golfert. A PGA Tour-ra hamar ráuntam, az Eeverybody's Golf viszont berántott rendesen. Imádni való játék. Inkább az árkád vonal érvényesül, de azért van benne akkora kihívás, mint a sportág hivatalos szériájában.
Nem emlékszem, melyik volt az első alkalom, csak azt tudom, hogy jó volt. A Russian Circles nyomokban olyan, mint amilyen a heroin is lehet. Kipróbálod, nagyot üt, aztán ezt az élményt kutatod, de nem lesz mégegyszer akkora durranás. Pár éve Hollandiában a Sleep koncert másnapján, lementünk a Sumac miatt egy klubba, a R.S. előzenekara volt. Ha Aaron Turner után kell néznem bárkit is, az már halott ügy, de mégis nagyot mentek Sullivanék vagy csak jó drogokat vettem be, ez máig nem tisztázott. Tavaly az Akváriumos koncertet a feléig bírtam, feladtam. Úgy tűnt, már sosem érzem azt, mint első alkalommal, de erre aztán betyár módon rácáfolt a Chicagói trió.
Valamiért nagyon nem akartam elmenni erre a koncertre. Nem tudom, valamiért már nem hajt úgy a Soulfly, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, aztán valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy kocsiba be és irány az A38, ahol újra megmutatta magát Max Cavalera kedvenc gyermeke.
Februárban már jött a füles, hogy 2018(!) után végre újra Magyarországon köszönthetjük a Brujeriát. Teltek a hetek-hónapok, már kezdtem elfelejteni a dolgot, de aztán a LiveNation bedobta, hogy akkor július közepén a Dürer Kertbe érkezik a mexikói hadjárat. Hát jó, legyen! Mi bajunk lehet?! Nyilván semmi, maximum egy-egy machete megy el a fejed mellett, ha közel állsz a színpadhoz…..
Van az a rész a Trainspottingban, amikor Diane arról beszél Rentonnak, hogy haladni kell a korral, mert változik a világ, a drogok, változnak a zenék és nem lehet örökké “Ziggy Pop”-ot hallgatni, aki amúgy is rég halott. Nyilván nem az edinburghi junkiek életvezetési modellje a követendő példa, azonban Iggy-t illetően kétségtelenül igazuk van: James Newell Osterberg Jr. nagyon is életben van amiről a veszprémi Gyárkertben bárki személyesen meggyőződhetett.
I was born with the wrong sign
In the wrong house
With the wrong ascendancy
I took the wrong road
That led to the wrong tendencies
Monstre bulit nyomatott a Guns a Puskásban. A kereskedelmi, jegyeladási szempontból újra csúcson lévő, nemsokára új dalt mutató, lemezre készülő legendák kis híján csurig rakták a stadiont, ráadásul alig egy héttel a Rammstein után.
A mongol The HU eddigi pályafutása igazi sikertörténet: két nagylemez, önálló turnék, különféle kitüntetések és rangos kollaborációk jelzik mindezt. A The HU különlegessége, hogy a rockzenét mongol népi hangszerekkel és hagyományos torokénekkel gazdagítják. A zenekar népszerűsége az utóbbi pár évben exponenciálisan nőtt, így aztán nem meglepő, hogy tegnapi, Budapest Parkos koncertjük szépszámú rajongó előtt zajlott. A koncerten Réti Zsolt fotós kollégánk is ott volt, az ő képeiből válogattunk. Még több kép ITT. Tavaly a zenekarral interjút is készítettünk, azért meg katt IDE.
A Deep Purple a heavy metál és a modern hard rock műfajok egyik úttörője, a Led Zeppelinnel és Black Sabbath-tal együtt a “70-es évek brit hard rock és heavy metál szentségtelen háromsága” néven is emlegették őket. A tavaly nyáron lezajlott kényszerű gitáros csere után a világ egyik legkeményebben turnézó zenekara ismét útra kelt, hogy 50 év után még mindig a lehető legjobb koncerteket adják rajongóiknak. Turnéjuk tegnap este ért a Papp László Budapest Sportarénába, ahol természetesen Réti Zsolt fotós kollégánk révén mi is ott voltunk. További képek a koncertről ITT.
Utoljára akkor voltam ennyire izgatott koncert előtt, mikor a Roger Waters The Wall koncertjére galoppoztam. Egy életre szóló Pink Floyd élő show hiánya okozta kínokat aztán végül Waters megalomán viziója csillapította és most úgy hozta a sors, hogy újra egy olyan produkciót tudok kihúzni a bakancslistáról - az utolsók egyikét -, amihez olyan hang- és látványvilág kapcsolódik, amire már rágondolva is folyik a nyála az embernek. A különlegesség érzését tovább növeli, hogy végre nem egyedül bumlizok, hanem kéz-a-kézben a kedvesemmel, akinek a zenei komfortzónája metal felöli oldala valahol a Rammstein-nel ér véget, nekem pedig a megélt zenei utam kezdetét a német banda világítótoronyként mutatta meg: 15 éves voltam, amikor Sehnsucht megjelent. Szóval ez amolyan randi koncert is (csak nyolc hónapot kellett várni rá a jegyvásárlás óta...), habár a randevú és Rammstein egy kontextusban való használata Lindemann ügye miatt ez időszakban bajos, reméljük nem öregszik rosszul ez a mondat - de erről ne többet.
Az Amon Amarth tavaly október után újra tiszteletét tette Budapesten. Ezúttal a skót Bleed From Within és a lengyel Behemoth csatlakozott a svéd támadáshoz. Három metál zenekar, három különböző stílus várt azokra, akik hétfőn este Csepelre látogattak.
A Death Cult nevű formáció 1983-ban az angol Bradford városában állt össze Ian Astbury és Billy Duffy jóvoltából. Nevüket később The Cultra változtatták, hogy elkerüljék az esetleges dark vagy goth-rock beskatulyázást. A mai napig is működő zenekar élete nem volt éppen zökkenőmentes. Tagok jöttek, tagok mentek, Astbury kétszer is kényszerpihenőre küldte a csapatot. Mindezek ellenére kiadtak majdnem egy tucat lemezt, összehoztak egy sor slágerlistás számot. Pályafutásuk elején turnéztak az Aearosmith-szel és a Metallicával is, de természetesen tartottak önálló koncertkörutakat is, felléptek egy sor neves fesztiválon, szóval nem igazán tétlenkedtek az urak.
Az első Denevér lemez ismertetőjét tavaly augusztusban azzal a gondolattal zártam, hogy a témaválasztás jellege miatt kétségesnek tartom a folytatást. A formáció mögött álló Terebesi Tibor azonban nem bizonytalanodott el; úgy tűnik, hosszabb távon is számol a Denevérrel.
Szombat délután a becsinált leves meg a dobozos fagylalt között félúton megszületik egy gondolat: nézzünk valami program után, a szomszéd úgyis füstöl, egy komplett gyerekzsúr tüdőzi az ablak alatt a faszenet és bár most estünk haza a horvát előszezonból a fáradságot legyűri a fomofóbia, jár nekünk a friss levegő meg a D-vitamin ráadás.