Ha 2006/07 környékén valaki csak megemlítette a svájci Monkey 3 nevét, máris teljesen lekenyerezett. A 39 Laps albumuk annyira elkapta az ízlésvilágomat (psy-stoner-post-rock vonalon), hogy az a lemez még a mai napig simán benne van egy top 25 best ever képzeletbeli válogatásomban, de top 10 felső részében lenne a „legalulértékeltebb mesterművek” kategóriában. A későbbi dolgaik sem túl rosszak, bár az utolsó kettő lemezük(The 5th Sun, Astra Symmetry) már nem nagyon ragadt meg bennem. Az mindenesetre biztos volt, hogy egy ilyen régen várt zenekar első magyar bulijára illő volt megjelenni, már csak a tíz évvel ezelőtti rajongásom okán is. Nem mellesleg Svájc- Magyarország vébéselejtező is volt a koncerttel egy időben, így rendhagyó módon mindkét eseményről jön a beszámoló.

Olyan koncerten voltam, ahol nem a saját telefonjuk fényét láttam az emberek arcán ragyogni. Sőt, egyáltalán nem volt semmilyen ragyogás. Szóval erős gyanú ébredt fel bennem, hogy akkor valószínűleg a többiek is érezni jöttek el. Azt a valamit. Vagy inkább sok mindent. Alig ismertem pár embert, de örültem, hogy együtt tudjuk vállalni ezt a kockázatot. Mi együtt és ő velünk. A fazon színpadon, azzal egy szál gitárral. Ami máskor bendzsó. Ehhez ugyanis nagy bátorság kell. Mert egyszerűen nincs ott semmi, ami mögé ellehetne bújni. Ember, hangszer, mikrofon és szék. Olyan közel, hogy a számok között történő újrahangolás is kapcsolatot teremt. Legalábbis ezt figyelte meg és mesélte most el nekünk az, aki a koncertje előtt megfogadta, hogy csak játszik majd és nem beszél. Két szám között pár dolog azért mégis elhangzott. Amik közül az egyik az volt, hogy az új dalok megértek a felvételre, amiből januárban stúdió lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy csak hazudni kell és utána minden mehet szépen tovább.

Meghirdetése óta az év egyik legjobban várt eseménye volt számomra a Leif Edling doom nagymester által pályára állított Avatarium budapesti fellépése. Nem csupán azért, mert három kiváló album után legfőbb ideje már élőben elcsípni egy zenekart, hanem azért is, mert a svéd ötös meglehetősen ritkán koncertezik, és a hazánkban lezárult mostani turnéjuk menetrendje se volt éppen túlfeszítettnek mondható.

Az A38 ebben az évben elég komoly neveket hozott nekünk a Duna vízére. Ami kiváltképp örömteli, hogy igazán friss dolgokról kell beszélni (jelen esetben is). Volt például Vintage Trouble, akiknek jó lesz megjegyeznie a nevüket, ha a következő évek fesztivál headlinerjeit szeretnénk böngészni. De akkor mit mondjunk a Zeal & Ardorról? Tavaly jelentkezett a svájci Manuel Gagneux az - akkor még - egyszemélyes projectjével, és épült be gyorsan az underground felső sodrásába.

A pénteki napot bizony nem úsztuk meg szárazon, vége szakadt a verőfényes napsütésnek. Előzménye ugyan nemigen volt a hirtelen változásnak, de egyáltalán nem szokatlan a jelenség Jaromĕřben sem. Ám ahogy az alábbiakból kiderül, lelkesedésünknek ez sem szabhatott gátat.

A nyár visszavonhatatlanul véget ért. A fesztiválokat már rég kipihentük, a szabadtéri színpadok is bezárnak, hullanak a levelek, taknyosak a hajnalok, és kerülnek elő a vastag holmik, de csüggedjen az, akinek nincs jobb dolga. Indul a klubszezon, méghozzá kegyetlen jó bandákkal a láthatáron, és az a rohadás meleg amúgy sem elég “true”.

Az biztos, hogy a Road legénysége nem unatkozott az elmúlt hónapokban hisz, ahogy az ország egyik legnépszerűbb koncert zenekarától elvárható, minden jelentősebb rock fesztiválon jelen voltak.

Nem állíthatjuk, hogy az időjárás a kegyeibe fogadta volna az idei Rock On! Festet. Az egész hétvégés, két színpados, a hazai szcéna színét-javát felvonultató esemény mindkét napja esőbe fulladt és a kedvezőtlen idő bizonyára sok érdeklődőt tántorított el attól, hogy eljöjjön. Az első alkalommal bevezetett, igazán csekély (ráadásul a pultnál lefogyasztható) belépődíj aligha, mert pangásról sem beszélhetünk, de azért többet érdemeltek volna a fellépők, ez nem kérdéses.

Mindig leírom és ezután is le fogom majd újra írni, hogy azokat, akik szigorúan követik, hogy mi zajlik a zenében odalent, Budapest egyfolytában kényezteti napjainkban. Vagyis egészen pontosan azok a budapesti koncertszervezők, akik figyelnek a fontos részletekre az underground alsóbb szintjein is. Az ugyanis nem volt elhanyagolható részletkérdés, hogy az arizonai Gatecreeper elhozza-e idén ősszel Pestre azt a csontroppantó szubsztanciát, amit tavalyi első nagylemezébe olyan csúnyán belepakolt. Az pedig, hogy ez végül a Ratlord, a Nadir és a Blackmail támogatásával állt meg kedden a Dürer kistermében, külön luxust kölcsönzött a döglött death metál hódolatának.

Elmondhatjuk, nem döntöttünk rosszul, amikor előző este Overkill után visszavonulót fúvattunk, mert csütörtökön sokkal több feladat várt ránk, és már a délelőtti órákban akadt érdekes látni-és hallanivaló. Aki az Exorcizphobia név láttán black metalra asszociál, nyugodtan felejtse el, a közeli Trutnov városából (a Krakonoš sör és az Obscene Extreme fesztivál otthona) származó srácok ugyanis a thrash-crossover irányzatra esküsznek. Ď.Ř.Í. / Municipalná Wasteová, nyilván, az egyik gitáros ráadásul kiköpött hasonmása a fiatal Dan Lilkernek, de valódi hittel és lelkesedéssel nyomták. Szóval rokonszenv első hallásra. Az egybegyűltek – vélhetően túlnyomórészt honfitársaik – közül néhányan a moshpitet is beindították.

Az idei évben már a 22. Brutal Assault fesztiválra gyűltek össze a rajongók a Cseh Köztársaságból és azon kívülről. Aki négy napot töltött a Josefov-erőd környékén Jaroměř kisvárosban annak több mint 100 zenekart volt lehetősége megnézni szinte az összes metal műfajban, és idén rekordszámú néző vett részt a fesztiválon! A jegyek már elővételben elkeltek, a kemping és a szállások megteltek és a 20. évforduló után a fesztivál ismét szintet lépett. Ki lehetett tenni a megtelt táblát és esténként már nem lehetett csak úgy sétálgatni a fesztivál területén, mint a korábbi években. Eddig soha nem éreztem túlságosan zsúfoltnak a fesztivált most viszont tömeg volt.

A kerek évfordulós, immár huszadik FEZEN sem múlt el ilyen-olyan bosszúságok nélkül, amelyeket, főleg a rekkenő hőség hatására, az egész napokra kitelepülő fesztiválozó különösen hajlamos nehezményezni és magam is szembesültem bizonyos problémákkal csütörtöki, illetve pénteki látogatásom alkalmával. A nagyszínpad műsora alatt az akadozó áramellátás miatt belassuló sörcsapolás nem éppen az újonnan (?) bevezetett technológia diadalát hirdette, az egykori Bahnhof klub épületében működtetett „szauna”, a.k.a. Hammer Csarnok klimatizációja továbbra is megoldatlan, a biztonsági személyzet egynémely tagjának ténykedése pedig a sötét 1990-es évekbeli hazai állapotokat idézte…

Oké, hogy a múlt év során két alkalommal is elkalandoztak hozzánk viking barátaink, de egy Amon Amarth koncert akkor is Amon Amarth koncert, úgyhogy a gyakoriság egy pillanatig sem mehet az érdeklődés rovására. És valóban, a vártnak megfelelően igen szép számmal gyűltek össze a fesztivál szezonban megedződött harcos kedvű fém szívű érdeklődök a Barba Negra harcmezején.

Kedd estére a Dürer Kert egy igazi punk szentéllyé változott. Három olyan zenekar csapott a húrok közé, amely másféle megközelítésben, de azért csak a "tarajos" irányzatban alkot... De álljunk meg egy szóra! Punk koncert tarajok nélkül? Igen, ez egy ilyen este volt, lehet, hogy éppen azért nem látogattak el a hagyományosnak tekinthető elemek a bálra, mert hogy nem abból az irányból fújt az a bizonyos szél a mondanivalóban?

Évek óta nem fordultam meg a Szigeten. Az indokokat, gondolom, nem kell részleteznem; aki hozzám hasonlóan hanyagolja a bensőséges hangulatú Diákszigetből nemzetközi népünnepéllyé terebélyesedett mega-giga-fesztivált, nyilván ugyanazokat az érveket hozná fel. Persze mielőtt bárki beszűkültséggel vádolna, nem az ún. RockStation-kompatibilis előadók akut hiánya az elsődleges gondom, mert mondjuk a holland Caro Emerald jazz-pop produkcióját kifejezetten élvezetesnek találtam (megbízható ízlésű ismerőseim hívták fel rá a figyelmemet) – igaz, annak is vagy öt esztendeje már…

A Pain pénteken fellépett a Dürer Kertben. Hogy mi? Mit? Merre? Miért? - jöhetnek most sorban a kérdések azoktól, akik kicsit kevesebbet ülnek gép elé, vagy ritkábban nyomogatják a telefonjukat. Egy last minute buli volt, ingyé', beleágyazva egy eleve odaszervezett magyar négyzenekaros buliba, így persze hiába terjed az Interneten gyorsan a hír, sokan meglepődhettek utólag. De jóarcság volt ez a svédektől? Igen! Jó volt? Hajjajj! Na,inkább lássuk részleteiben! (A fotók az áprilisi Barba Negrás koncerten készültek)

Túl a tizenegyedik órán is a melóban, hulla fáradtan már csak arra tudsz gondolni, hogy este van végre, és pár óra aztán a Hajón magad mögött hagyhatsz minden gondot, minden stresszt, és ordíthatsz telei torokból. Szerintem, jó páran így voltunk ezzel a fárasztó keddi napon/estén - kinek, hogy tetszik -, hiszen a Hatebreed koncert volt.  

2002 március 10-én volt életem első találkozása ezekkel az őrült New Jersey-i arcokkal Düsseldorfban, ami örökre elkötelezetté tett. Az életművük az idő előrehaladtával számomra meredeken ívelt lefelé, mert a Calculating Infinity masszív zsenialitása lemezről lemezre kopott ki. Már a Miss Machine idején jött a kiábrándulás, viszont élőben képesek voltak egyenlőségjelet tenni a korszakok közé, én pedig tudomásul vettem, hogy nem lehet a végtelenségig azt a szintet ismételni. Így nekem a DEP megmaradt az "élőben kötelező" bandának, míg a lemezeik közül leragadtam a Calculatingnél. Miután a tagok az élet minden területén elszórták a jövő magvait, s azok szárba szökkentek, nem maradt más, mint a fájdalmas búcsú a poros úttól, amin zötykölődnek évtizedek óta. A tragikus téli turnébaleset miatt régiónkban nyárra tolódott a "say goodbye", s mivel a Hajó továbbra is teli gyomorral úszott le a Dunán a naplementébe, így Krakkó lett színhelye annak a fránya búcsúnak.

Az az igazság, hogy az "alapozó fesztivál" híre első hallásra nem különösebben hozott lázba, ám erősen átértékeltem a dolgokat, mikor a start előtt nagyjából egy héttel megtudtam, hogy a nap headlinere az a Long Beach-i illetőségű Rival Sons lesz, ami legutóbb a Black Sabbath előtt járt nálunk.