Azért arra kíváncsi lennék, hogy egy a skandináv metal bandák világában teljesen ismeretlen földi halandó egy tízes skála szerint mennyire vágna hülye fejet, ha egy spontán “Amúgy mit csinálsz kedd este?” kérdésre az “Egy izlandi zenekar koncertjére megyek” választ kapná.
Hosszadalmasabbnak, ugyanakkor kényelmesebbnek bizonyult szombaton az út a déli szomszédunkhoz az esetleges hétköznapi bécsi kiruccanáshoz képest, s így a Jugoszlávia idejéből megmaradt – ennek megfelelően a korabeli dizájn és elrendezés csúcsra járatva, annak minden nyűgjével együtt –, mintegy hétezer néző befogadására képes csarnokban hódolhattunk a jazz / blues rock nagyasszonyának. A szocreál érzet amúgy is lépten-nyomon kísért a városban, és szintén annak a kornak az egyik maradványa a Balkán sarkán, hogy a dohányzás az effajta nyilvános helyeken nem tiltott. Mint a Partizan hírhedt Grobari brigádja az ellenfél szurkolóit, úgy csapja meg a durván nikotinfüggő tömegből jövő tömény füst a gyanútlan érkezőt, és mondjuk az ilyesmire köztudottan kényes Glenn Hughes itt valószínűleg hiába is kötötte volna ki, hogy csak pöfékelés-mentes környezetben hajlandó fellépni… Bözsi néni azonban emiatt sem különösebben zavartatta magát, és olyan fergeteges show-t nyomott, hogy az embernek minden gondja-baja pillanatok alatt elpárolgott.
Amikor a nyári Mastodon koncert után nem is olyan sokkal kiderült, hogy a zenekar az ősz folyamán Bécsben is játszik, nem volt kérdés, hogy ismét megnézzük őket! Az időjárás természetesen ilyenkor romlik el, hogy szakadó esőben kelljen kijutni a koncertre, de ez sem szegte kedvünket, hogy meghódítsuk Bécset. /Fotó: Réti Zsolt/
Lazán meg lehetne kérdezni, hogy mit keres a Gorillaz egy rockzenei oldalon - de akkor lendületből vissza is lehetne kérdezni, hogy akkor mit keresett az a jó pár rocker fazonú ember a Gorillaz koncerten? És így máris árnyaltabb a kép. Ráadásul Damon Albarn és csapata szerintem adott elég slágert a világnak ahhoz, hogy megjelenhessek nálunk is, főleg, ha már egyszer szinte szó szerint darabokra szedték az Arénát.
Chicagoban a Cubsnak szurkolni kicsit olyan lehetett, mint itthon a fociválogatottnak. Annyi különbséggel, hogy a baseball még úgy is hatalmas tömegeket mozgat meg, hogy nem feltétlen nyeri szénné magát az adott kedvenc csapat, jelen esetben ugye a Bocsok. Viszont a Cubs nagy meglepetésre 108 év után újra megnyerte a World Seriest, melynek örömére a Pearl Jam (és persze annak Cubs fanatikus frontembere, Eddie Vedder) rendezett is egy népünnepet egy két estét koncertsorozattal, melyen összesen 70 (!) dalt játszottak el. Ennek a két estének, valamint a Cubs sikerének kivonata ez a Grungery jóvoltából hazánkba hozott, az Urániában a hétvége két napján is levetített mozi.
Utoljára Anathema koncerten még 2012-ben, a Weather Systems lemezbemutatójának magyarországi állomásán voltam, akkor még az A38-on. Az a lemez zseniális volt, talán az egyik legjobb Anathema lemez. Most a trve korai rajongókat hagyjuk, akik szerint Serenades után vége a zenekarnak, hiszen az új érában is születtek remekbeszabott lemezek, szóval nem ezért neheztelek a zenekarra, hanem az legutóbbi lemezük, a The Optimist miatt. Enyhén szólva sem voltam optimista a koncert miatt, de akár még jól is elsülhet, ha jól keverik a dalokat.
Gyönyörű, bár korántsem általános példáját láttuk-hallottuk annak, amikor valaki odaadó rajongóként képes megragadni az adódó alkalmat, és úgyszólván házhoz hozza egyik kedvenc zenekarát. Mi több, teltházas koncert formájában! A siker receptje esetünkben egyáltalán nem titkos, hiszen a helyi illetőségű úriember, Varga Norbert azóta a nyilvánosság elé tárta a részleteket egy személyes interjú keretében, nekünk azonban elég lesz a buliban átélteket taglalni.
A budapesti underground bulik szervezőinek aranyháromszöge azért szögezzük le, hogy idén is hozott hazánkba pár nagyon komoly bandát és koncertet. A héttucatnyi névből álló illusztris listát a hossza miatt viszont most át is ugranám és maradnék a legvégén. Az év végéhez közeledve ugyanis a darabokra kapott koncertsorozatot - ami idén is Desszert Fest néven futott - egy szintén kultikus név, azaz az Unsane koronázta meg. Akiktől miután műfajuk alapbandájának számítanak és pár hete korrekt friss lemezzel is jelentkeztek, joggal várhattunk sokat. Mint éhes kis sárkánykák, kik éheztünk a zajra, pedig nem ettünk keveset. Mert állunk leesett, felvettük leesett. Még egyszer leesett, ott hagytuk, úgy volt jó!
Akárcsak az előző körben, a helyszín ismét a Barba Negra volt, és ez az újabb nosztalgia-futam is szép nézettséget produkált. A programot azonban alaposan felforgatta Udo papa – és milyen jól tette!
Már előre látom az első kommenteket: ez nem a Queen, vagy nem lehet annak nevezni. Nem, ez nem is az! Queen + Adam Lambert néven fut a produkció, Brian Mayhez és Roger Taylorhoz már öt éve csatlakozott a fiatal énekes, akinek Freddie Mercury után egy nem kis kabátba kellett volna belenőnie. Viszont Adam egyáltalán nem is akart! Fogta azt a bizonyos kabátot, beakasztotta a szekrénybe és inkább a sajátjával állt ki a színpadra, azaz: mint Queen rajongó, nem majmolni akarta Freddiet, hanem éltetni az emlékét. És szerintem legtöbben mi is ezért mentünk el az Arénába, ahol egy nagyon príma koncertet láthatott a nagyérdemű!
Egy zenekar életében az újrakezdés sosem egyszerű és általában amekkora érdeklődés övezi, legalább olyan szinten vannak jelen a kétségek is. Olykor már egy sima tagcsere is képes hazavágni egy évek óta működő gépezetet, hát még egy totális csatasor váltás. És mint az már ismert, az Eluveitie, pontosabban Chrigel Glanzmann esetében épp ez történt a közelmúltban. Hab a tortán, hogy a lecserélődött felállással sikerült egy a kelta-gall tradíciókban gyökerező, rengeteg hagyományos hangszert felvonultató folk albummal indítaniuk.
Először úgy gondoltam, hogy Mindenszentek napjára egy Misfits buli illene a legjobban. Azután elgondolkodtam valami klasszikus, templomgyújtogatós norvég trveság nagyszerűségén. Aztán fél kilenckor színpadra lépett a Mantar, és zárójelbe tett minden okoskodást. De haladjunk időrendben.
A kábé három hónappal ezelőtt ugyanitt rendezett Sect / Racetraitor-féle arcletépés után ismét egy olyan este, amely egy az egyben az ezredforduló hazai hardcore koncertjeinek érzés-és hangulatvilágát hozta vissza. Jelen esetben a főbanda révén is, hiszen az Egyesült Államokbeli trió a „hőskorban” három bulit is nyomott nálunk.
Az itthoni zenei sajtó teljes hallgatása mellett zajlott le ez a dupla szülinapi zenemaraton (a Zamat elnevezésű gasztro-fesztivál keretein belül). Kiváltképp szomorú ez a tény annak tudatában, hogy a két, az ötödik X-hez érkezett úriember, azaz Koroknai Árpád énekes és Sándor „Günter” József gitáros nem akármilyen hosszú és tartalmas pályát futott be eddig, amelynek jelentősége ráadásul – különösen igaz ez Kori karrierjére – jócskán túlnőtt szűkebb pátriájukon és annak színterén.
Ők azonban mindig is hűek maradtak szülővárosukhoz és teljes joggal gondolták úgy, hogy ilyen egyszeri és megismételhetetlen évfordulót csakis ott érdemes, sőt csakis ott szabad megünnepelni. Pontosan így is tettek, méghozzá eddigi munkásságuk egészét átfogva, vagyis annak minden állomását, illetve minden egykori és jelenlegi formációjukat színpadra állítva.
Nem megszokott dolog nálam, hogy ülőjeggyel (!) megyek koncertre. Néztem is, mint a moziban, amikor átvettem a belépőt. De hát ezt adta a gép, páholyból figyelhettem az előadást, mintegy az előre borítékolható élmény tudatában. Karfás-támlás szék, pattogatott kukorica és sör – tényleg csak a filmvetítés hiányzott…
Csütörtök reggel olyan köd volt, hogy az is csodaszámnak minősült, hogy a buszmegállót megtaláltam. De még ez a köd sem tudott elrettenteni attól, hogy az estémet a Robotban töltsem. Miért? A kaliforniai sludge legenda, a 16 először lépett fel Magyarországon. Kilenc éve vártam ezt a koncertet, így nem volt kérdés, hogy korai érkezés, sör, olasz metal és jöhet a 16.
Négy esztendővel a Cult Of Luna előtti itthoni bemutatkozása után tért vissza Budapestre a sajátos nevű ausztrál Lo! Jószerivel az utolsó pillanatban derült fény az A38 bulijára, amelynek ezúttal a Dürer középső terme adott otthont, ám a helyszínválasztással végső soron senki nem járt rosszul; már akinek egyáltalán tudomására jutott az esemény, mert a szervezők bizony nem fordítottak túl nagy energiát a reklámra. Meghirdetni meghirdették az eseményt, de a hozzávetőlegesen száz jelenlévő azért sokkal inkább a régi szép magyar szájhagyomány – és persze az internetes információ-áramlás – jóvoltából értesülhetett a koncertről.
Első körben le kell szögezzem, hogy a luxus szó számomra legtöbbször azt jelenti, hogy megint van valami, ami nem lehet az enyém. A múlthét közepén ez a szó azonban egy teljesen új értelmezést kapott. Miszerint a luxus az, amikor a csajomtól két villamosmegállóra a Robotban épp fellép a Melt-Banana nevű japán kultuszzenekar, én pedig másnap is abszolút szabadnapos vagyok. Zokon vettem volna ugyanis, ha a bátor Cudi Purci és Tukker közös szervezésnek köszönhetően Budapestre látogató kuriózum bandát megint nem tudom megnézni. Először végre életemben. Most viszont sikerült.
Ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad, így szombatra az idei Brutal Assault is elérkezett az utolsó napjához, de legalább szépen sikerült a búcsú, habár koncertek szempontjából nem ekkor volt a legzsúfoltabb a menetrend.
Még alig indult el a klubszezon, de már olyan koncert-dömpinget kapunk az arcunkba, hogy nem győzzük nyakizommal. Alig pihentek a deszkák a fergeteges Wintersun hangverseny óta, és nesze neked, itt egy Alestorm csűrdöngölés, az első Bodor Máté által felpöngetett nagylemez turnéjának apropóján.
