A Time magazin a modern idők legrosszabb évének nevezte 2020-at. Ugyan a koncerteket nélkülöznünk kellett a Covid járvány miatt, de a thrash metalban egyáltalán nem volt rossz év 2020: Testament, Sepultura, Annihilator, Havok albumai jelentek meg, hogy csak a legfontosabb zenekarokat említsem. Ekkor jelent meg a Warbringer Weapons of Tomorrow című lemeze, ami nálam már-már balladai homályba veszik öt év távlatából.

Töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok elfogulatlan a kanadai csapattal, úgyhogy nem fogok úgy tenni mintha nem lennék kissé szubjektív a témában, mert igencsak kedvelem a Courtney LaPlante vezette társaság munkásságát. És pontosan ez az oka annak, hogy a Tsunami Sea érkezése számomra nem csupán egy új album megjelenése miatt érdekes. A zenekar egy izgalmas mérföldkőhöz érkezett, mert most kiderül, hogy a Spiritbox tényleg a hullám tetején marad-e – vagy az elvárások súlya magával rántja a mélybe... vagy ami még rosszabb a középszerűségbe.

This is 300! Ebben az epizódban meghallgattam a sorozaban a háromszázadik albumot! Jeles eseményt megünnepelve olyan mélységekbe jutottam a Bandcamp oldalon turkálva, hogy ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszem el, hogy ilyen van. Csak erős idegzetűeknek és/vagy feketeöves, magyar metalon edződött sporttársaknak.

Péntek reggelente hagyományosan ránézek a friss megjelenésekre az Album Of The Year-en, ahol többnyire a borító alapján igyekszem belőni, hogy mi tetszik majd és ugyan simán lehet, hogy valami állat zene rejtőzik a vizuális rettenet mögött, azért a belbecs jobbára szinkronban van a külcsínnel.

2020 tavaszáról mindenkinek megvannak a személyes emlékei. A finn Insomnium az előző év őszén megjelent Heart Like A Grave lemezét promotálta, amikor megtörténtek a lezárások. Niilo Sevänen és társai a kényszerhelyzetből a legtöbbet úgy próbálták meg kihozni, hogy új dalokon kezdtek dolgozni.

A rendkívül dühös zenéket kimondottan dühös embereknek írják. Az alkotó morózussága testet ölt egy frusztrált műkedvelő által szomjazott zeneműben. A kettő együtt rezonál, öröm, boldogság. De mi van akkor, ha a Possessed emlőin nevelkedett, patkányvért ivó, fémforgácsot evő metalarc éppenséggel nem elpusztítani akarja az univerzumot, hanem átmenetileg jókedvű? Akkor bizony nem elég a nyers pusztulat, akkor elő kell venni a zeneiséget, a melódiákat, különben a delikvens úgy félresöpri az eléje rakott produktumot, mint Tony Iommi ujjperceit a heavy metal megszületésében közvetett módon szerepet játszó présgép.

Amikor bejelentette a Black Sabbath AZ UTOLSÓ (vélhetően tényleg az utolsó) koncertet egyből elkezdtem agyalni, hogyan juthatnék el az eseményre. bepattintottam a második Sabbath albumot és iszonyú sebességű kutatásba, tervezésbe kezdtem. Miután világossá vált, hogy félmillió forint alatt nem kivitelezhető a kaland, így maradt az, hogy hátra dőljek és hallgassam csendben az egyik, ha nem a legjobb Sabbath albumot. Hihetetlen, de ötvenöt éves a Paranoid.

Bár a borító hátoldalán az idei dátum is szerepel, nem az Absolute Elsewhere utódjáról van szó, hanem a Blood Incantation első hivatalosnak tekinthető kiadványának sokadik megjelentetéséről. A jelenlegi death metal mezőnyt tekintve a legfelső fiókban keresendő amerikaiak három demo felvételt követően, közel egy évtizede, 2015 nyarán jelentkeztek ezzel a négy tételt felsorakoztató, bő negyedórás EP-vel.

A hazai rockzene első vonalához tartozó előadók többségére nem jellemző, hogy lemezről lemezre tágítgatnák a saját határaikat. Persze akadnak kivételek. Hogy a távoli múltba tekintsünk, gondoljunk a Sex Action – Action transzformációra, a közelmúltból pedig a Hooligans modern metalba való átmenete érdemel említést. A Road esetében sosem történt ennyire szembetűnő vált(oztat)ás, és a tavalyi év legvégén megjelent Az utolsó rapszódia kapcsán sem számolhatok be ilyen, vagy ezekhez hasonlítható pálfordulásról. A zenekar személyes horizontja azonban lemezről lemezre tovább tágult.

Esetenként magyarázkodással kell kezdenem egy lemezajánlót. Most is ez a helyzet. A Holdlajtorja Arcana et Tenebrae című első nagylemeze ugyanis épp egy évvel ezelőtt jelent meg. Mentségemre szolgáljon, hogy a kiadvány csak néhány hete jutott el hozzám, és azóta is emésztgetem azt. Az élményt maradéktalanul feldolgozni máig nem sikerült; egyrészt ez valószínűleg már így is marad, másrészt a napokban esedékes egy éves évforduló némi apropót szolgáltathat a lentebbi gondolatsorhoz.

Az európai heavy metal örökbecsű alapműve, impozáns vendéglistával újravéve. Mégis, mi baj lehet?

Lehet, hogy én nem vagyok eléggé tájékozott, de a több mint harminc éve tartó metalzenei rajongásom alatt azt tapasztaltam, hogy az epikus doom mint olyan az egyik legkevésbé telített műfaj a rockszíntéren. Ha megkérnélek, hogy sorolj fel tíz-tizenöt bandát, akik ebben a csónakban eveznek, menne? Gondolkodás nélkül rávágnád a választ? Nem lehetetlen, ugyanis ennyien egészen biztosan tevékenykednek a zsáner cégére alatt, viszont kábé annyi nemzetközileg ismert és elismert csapat van a homlokteremben, mint a fentebb lekörmölt mennyiség.

Az Architects kapcsán talán nem ördögtől való megjegyezni, hogy egy folyamatosan változó és tudatosan építkező csapatról van szó. A kezdeti Nightmares vagy Hollow Crown lemezek stílusától és hangulatától fokozatosan kanyarodtak hol erre hol arra, de sosem vesztették szem elől a fő céljukat, hogy a végén az arénák felé vegyék az irányt. Érte is kritika őket ezért rendesen… de tök őszintén az első albumuk megjelenése óta lassan már 20 év eltelt, ennyi idő alatt nemcsak mi vagy maga a zenekar, hanem környezetünk is sokat változik.

Az Év lemezei minisorozat folytatódik 2025-ben is, kicsit más formában, hónapokra bontva, hogy ne legyen annyira súlyos egyben az év végén. A téli uborkaszezon, a karácsonyi tompulás még érződik a januári felhozatalon, de azért volt mit hallgatni itt is. És nektek mi volt a január top zenei újdonság? Kommentben jöhetnek az ajánlatok

Ami elmondható a kilencvenes évekbeli death metal bandák nagy részéről, például az, hogy különböző karakterjegyekkel büszkélkedhettek, az már kevésbé húzható rá a maiakra. Hiába szórom már évek óta a közel maximális pontszámokat az újonnan érkezettek anyagaira, az idő múlásával ezek a bandák szép lassan kikopnak az emlékezetemből: nemhogy a nevük, a zenéjük is kitörlődik. Ez talán az egyéniség hiányának tudható be, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem időtálló a zenéjük. Megváltozott hát a rockzenei klíma, ehhez kell alkalmazkodnunk.

A The Ferrymen egy lassan tíz éve működő nemzetközi supergroup, dallamos power metal jellegű zenével. A január végén megjelent Iron Will már a negyedik nagylemezük, és komoly meglepetést okozott, méghozzá jó értelemben.

Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul  az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.

Hihetetlen, hogy ebben az évben milyen albumok ünneplik a kerek évfordulójukat. Holnap éppen a “modern metal” egyik úttörője a Fear Factory ünnepli második albumának a harminc éves évfordulóját. Nézzük meg együtt, hogy milyen is a Demanufacture.

Az 1999-es Balkán Express szépen belesimul az Aurora diszkográfiába, és ez szerintem így van jól. Vigiék kapcsán a zenekart felületesen ismerők minduntalan az első két nagylemez irányába mutogatnak, mondván, hogy azok voltak az igaziak. Kétségtelen, hogy a győri punk rock trió a Viszlát Iván és az Előre kurvák, gengszterek idején volt népszerűsége csúcsán, azonban később is készültek remek Aurora anyagok.

Tinédzserkorom hajnalán a black metal a lázadás szinonimáját testesítette meg számomra, ennél menőbb dolgot el sem tudtam képzelni akkor. A sötétséggel táncot járó extremitás bármely formája kielégítőleg hatott, lehetett az minimálra vett szélsőségesség vagy éppen olyan szakértelemmel megkomponált feketefém, mint amelyet például a norvég Covenant képviselt.