Ha így, az elején a Chris Techritz névvel jövök, a kollektív válasz egy legyintés vagy egy vállrándítás lesz. Ha viszont a bevezetőben Franz Herdét említem, szerencsésebb esetben egyesek akár még a fejvakarásig is eljuthatnak. Ekkor érdemes bedobnom Oliver Holzwarth session-basszusgitáros nevét, és egy maroknyi hazai fanatikusnál máris tisztulni kezd a kép.

Dulai Péter előző két könyvéről már megemlékeztem ezeken a hasábokon (ITT és ITT). Ahogy a korábbi ajánlókban is kitértem rá, a témaválasztás talán csak érintőlegesen, a szerző személye azonban több szállal is kötődik oldalunk profiljához. Péter ugyanis dobosként a magyar black (Leiru, Niedergang, illetve Mistcavern), a death metal (Purulent Rites és Rigorist), valamint a grindcore (Limb For A Limb) vonalon is érintett, vagy érintett volt. Civilben pedig újságíróként, bűnügyi referensként, és így, a harmadik könyve környékén már kijelenthetjük, hogy íróként is aktív.

Kíváncsi lennék, hány olyan rockújságíró tevékenykedik a szakmában, aki a perfekcionizmus zászlaja alatt egy kicsit többet mutat a valóságból: olyan, aki mindent is ismer, soha, semmilyen körülmények között nem felel meg elvárásnak, nem trendkövető, nem underground fetisiszta, ami rossz, azt valóban lepontozza, nem elfogult zenekarral, műfajokkal szemben.

A januári langyosabb kezdés után a nemzetközi rock- és metalzenei színtér elég erősen belehúzott. Remek albumok és év végi top 10 várományos lemezeket hozott a február. Nagy visszatérések, új kedvencek és meglepő találatok távolkeletről és az óceánon túlról. Színes válogatás lett ez.

Mivel nem vagyok a (frontcsajos) szimfonikus metal felkent szakértője, kisebb-nagyobb gondolkodás után vetettem bele magam az Epica április 11-én megjelenő kilencedik nagylemezének ismertetőjébe, mely Aspiral címmel érkezik a Nuclear Blast gondozásában.

Mivel a megjelenés dátuma még odébb van, és egy, a debütáló lemezének kiadása előtt álló zenekarról van szó, a Versatile-lel kapcsolatos első benyomások a vizuális oldal felől értek. A borító alapján a fantasy világában gyökerező szövegeket vártam, epikus-atmoszférikus black metalba csomagolva – vagyis egy Summoning-befolyás alatt álló, Középfölde irányába tartó audiovizuális utazásra készültem.

Hihetetlen, de huszonöt éves lett ez a lemez is. Tényleg oda a fiatalságunk vagy csak érünk, mint a jó bor? Legalábbis azt szokták mondani, hogy az érik, én inkább változom, de vannak konstans dolgok az életben. Ilyen a Linkin Park debüt albuma is, ami egyszerűen ennyi év után sem tudott kikopni a lejátszóból. Simogassuk meg a Hybrid Theory-t.

Látszólag – és valójában is – össze-vissza ugrálunk ezekkel az ajánlókkal a Nightingale diszkográfiájában. A helyzet azonban az, hogy az Inside Out az időrendet figyelmen kívül hagyva jelenteti meg újra ezeket a két-két és fél évtizede napvilágot látott korongokat. Ráadásul a Nightingale lemezekkel párhuzamosan a Century Media logója alatt is sorra érkeznek a régi Edge Of Sanity albumok hasonló koncepción alapuló újrakiadásai - lassan tehát esedékes lenne megemlékezni az utóbbi hónapokban ismételten megjelentetett E.O.S. anyagokról is…

A ’90-es évek hajnalán, a nagy angol alternatív hullámmal a köztudatba került Manic Street Preachers nevét nehéz ugyan, de meg lehet próbálni összemosni a britpop mozgalommal. James Dean Bradfieldék zenéjében a kategorikusan amúgy nehézkesen azonosítható britpop mellett ott van és mindig is ott volt a punk rock és az alternatív rock is.

Amati, Jolana, Musima, Regent és Vermona – ha ezek a kifejezések mondanak neked valamit, minden bizonnyal nem ebben az évezredben kezdted a metalkodást, illetve, azaz épp emiatt jelen kiadványnak te vagy a célközönsége. A Metal Ör Die Records friss portékája közel négy évtizeddel ezelőttre repíti vissza a hallgatót, abba az időszakba, amikor a fenti nevek egy kezdő hazai zenésznek a technikai háttér csúcsát jelentették.

A gall black metal színtér mecénása, a Les Acteurs De L'Ombre Productions most egy, a francia határon kívül alkotó társaságot húzott elő a képzeletbeli kalapból. A belga Räum a kiadó részéről nem új szerzemény, már a Liége-i formáció előző lemezét is a LADLO gondozta.

Múltkor egy kritikámban éppen azt búsultam, hogy a rockzenei klíma megváltozott, manapság az egyes műfajokban tevékenykedő metalbandák vagy uniformizálódnak (zeneileg), vagy a stílusalapítókat másolva próbálnak meg érvényesülni. Kivételek persze vannak. Akár a tematikát illetően, akár zeneileg.

Múltidézés, retrospektív visszatekintés és a 60-as, 70-es évek zenéinek megidézése jellemzi az epizódot. Rockzenei válogatás a Bandcamp 2015-ös ajánlatából, ahol a kőkemény metalzene helyett lazább albumok, rock kiadványok kaptak szerepet. Az MMA leglágyabb epizódja.

Lassan egy hónap telt el a kilencedik Dynazty album, a Game of Faces megjelenése óta. Egy ideje már kerülgetjük egymást a svéd popmetal csapattal, most jött el az ideje, hogy egy teljes lemezüket végighallgassam.

Oscar Dronjak és a HammerFall, Tobias Forge és a Ghost, illetve Michael Poulsen és a Volbeat – hogy csak néhány nevet említsek azon extrém metalosok közül, akik utóbb, a szélsőséges zenéket maguk mögött hagyva hobbi projektekként indult zenekaraikkal csinálták meg a szerencséjüket. Ebbe a sorba illeszthető Einar Selvik neve is, azzal, hogy a norvég zenész nemcsak az extrém, hanem mindenféle metalt, sőt magát a rockzenét is elhagyta, és lépett olyan, számára új ösvényekre, melyek saját gyökerei, öröksége felé vezették, illetve vezetik.

Az Avantasia projektet Tobias Sammet, az Edguy énekese hozta létre még a kilencvenes évek végén. A szimfo-rockoperás power metalban mozgó supergroup időközben valódi intézménnyé nőtte ki magát, annyira, hogy miatta az Edguy jó ideje kényszerpihenőn van. A február végén megjelent Here Be Dragons már a tizedik nagylemezük.

Telnek, múlnak az évek és azon kapjuk magunkat, hogy azok a klipek egykoron az MTV-n bámultunk lassan nagykorúvá válnak, még akkor is, ha mi egyáltalán nem öregedtünk az elmúlt húsz évben. Na, jó azért de… Ellenben húsz év távlatából izgalmas dolog megvizsgálni egy-egy lemezt. Most éppen  Rammstein Rosenrot című albuma következik.

A Red Fang olyan bő tizenöt éve robbant be a magyar köztudatba. Emlékszem, hogy mennyire pörögtünk az első lemezen, mennyire zseniálisnak tartottuk és mennyit vártunk az első hazai koncertre. Az elmúlt tizenöt évben sok minden változott, de a Red Fang-re azért még mindig kíváncsiak vagyunk, így meghallgattuk a 20 éves fennállásukat ünneplő Deep Cuts nevű új anyagukat.

A divideD nem szűnt meg, csak átalakult. Előzetes belehallgatás nélkül akár ez is lehetne az első reakció a Brother Belmont nevet olvasva, illetve a Transmissions Through The Nuclear Ash borítójára pillantva. A neonfényes-képregényes grafika ugyanis hasonló szellemben készült, mint a(z eddigi) két divideD nagylemez borítója. Az elsődleges kapocs azonban nem a dizájn, hanem maga a főszereplő, Jósa Tamás, aki a divideD soraiban Brother Belmont néven futott, majd a zenekar megtorpanása után a frontember most halad tovább a Modulus lemezzel megkezdett úton.

A svéd sihedereket még az első lemezük idején ismertem meg. A zenekarról elnevezett korong ha föld alatti csuszamlásokat nem is indított el, az európai underground részéről pozitív visszacsatolásokat kapott. Ha elmúltál negyven – vagy életkortól függetlenül a ’80-as évek közepének metaljában utazol –, és egy kósza pillantást vetsz a négyes bármelyik promó fotójára, máris hallod a zsigereidben a muzsikát. Naná, hogy régi iskolás, black metalban fürösztött thrash-ről van szó.