Húsvéti nyulunk idén a RetroMedia volt, aki egy olyan igényes, érdekes, és – mondjuk ki! – rocktörténeti jelentőségű kiadványt tojt nekünk, mely megerősítette fizikai hanghordozókba vetett amúgy is makacs hitünket. Személy szerint soha ilyen beszédesnek nem találtam a szövegkönyv összetett szót, ugyanis a kiadványhoz szinte valóságos könyv dukál. Szükség is van rá, hogy a zseniális stílusban összehozott, mélyelemzett Beatrice s egyben magyar rock történelmet (illetve nem csupán rock történelmet…) megossza velünk a kiadó, hiszen a tengerfenék domborzatának illetve az uralkodó (keleti) széljárások ismerete nélkül aligha érthetjük a felszín dühödt háborgását.
Jómagam a 150 percnyi anyag szalagos magnóra való rögzítésekor tíz éves voltam. Focizás közben a lakótelep házfalain sűrűn akadt meg tekintetem egy-egy „koronás” Beatrice feliraton. Gondoltam, valamiféle külhoni sztárcsapat lehet, olyasmi, mint a szóban forgó koncertfelvételen is kiparodizált Boney M. Talán csodálkoztam is, hogy-hogy soha nem kerül be ez az érdekes nevű együttes a kettőtől-ötig című kívánságműsorba a Petőfin. Mit tudtam én, hogy a vidám iskolai focimeccseinkkel egy időben karrierek töretnek derékba! Csak úgy szép csöndesen, hiszen „mártírokra semmi szükség”. A Rice esetében ez nagyjából így zajlott: lemezről álmodni sem lehetett – majd végül fellépésekről sem. A manapság sokak által oly dicsőnek gondolt rendszer a megalkuvók paradicsoma, de ugyanakkor a másként gondolkodók, a kérdéseket feltevők pokla is volt egyben.