Anneke van Giersbergen egy igazi jelenség. Hangja bármely általa képviselt zenei közegben tündököl, végtelenül kedves és szerény személyiségével (az az állandó mosoly!..) koncerten szembesülni pedig végképp semmihez sem fogható élmény. Olyannyira, hogy ha kivitelezhető volna, akár hangulat-és kedélyjavító szerként is lehetne szabadalmaztatni és a lehető legszélesebb körben elérhetővé tenni mindezt. Kockázatok és mellékhatások garantáltan kizárva! Persze miután üvegcsékbe kiporciózni mégsem lehet, a legjobban nyilván ezúttal is az járt, akinek megadatott a bejutás lehetősége…

Kísérletezős, formabontó, avantgárd stílusok seregszemléje. Valahogy így lehetne a legegyszerűbben összefoglalni ennek az estének a tapasztalatait – noha mindezt feldolgozni viccből sem nevezhető egyszerűnek…

Úgy látszik minden évben a február lesz mostantól erős stoner szempontból. Tavaly február ötödikén a Red Fang tépte le a fejünket a Lord Dying és a The Shrine társaságában, idén pedig a Black Tusk hajtotta ezt végre a Black Mail és a Haw illetve a Grizzly segítségével. Milyen is volt az este? Miért pont KVLT? Hajtás után mindent töviről hegyire.

Tizenegy az még sörből is sok, főleg, ha eltelt évekről beszélünk. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy az egyik leghíresebb maszkos banda, a Slipknot újra magyar földre tévedjen. A hosszú hónapok azonban elteltek és a Corey Taylor vezette zenekar leigázta (ismét) Budapestet.

Számítani lehetett rá, hogy az Ignite szombati koncertje a létező leghevesebb és szélsőségesebb reakciókat váltja ki (akárcsak Téglás Zoli bizonyos megnyilvánulásai – még ha a legjobb szándék is vezérli az embert, nyilván akkor sem jöhet be minden húzása…), csak hát sokan hajlamosak megfeledkezni az épületes világnézeti megfejtések börzéjén arról, hogy itt muzsika is van ám, méghozzá nem akármilyen. Az energiával teli Ignite nóták akusztikus áthangszereléséről pedig előre borítékolható volt, hogy tartogatni fog zenei meglepetéseket.

Pont egy év telt el a legutóbbi „negrás” dühöngés óta! Igaz, különféle ürügyekkel – Csuka gitáros születésnapja például – a 2014-es évben háromszor kerülhetett Zártosztályra a nagyérdemű. Nem rossz számadat ez egy olyan formációtól, mely egyetlen alkalomra állt össze, a 2013-as Hard Rock Farsangra. Hasonló nevű testvérlapunk szerkesztőinek kedvenc Edda felállását jelentette a Donászy, Mirkovics, Csillag, Gömöry, Pataky ötösfogat, ezt próbálták összehozni. Utóbbi két arc jelenleg is az Edda Művek zenésze, s mivel a menedzsement nem akarózott őket elengedni, helyükre Lázár Zsiga és Sipos „Mirigy” Peti került.

Soha életemben nem jártam még Fásy mulatóban, de a tegnapi Ignite koncert után, van egyfajta elképzelésem, hogy milyen is lehet az egész. Habár itt nem a mulatós zene kerül előtérbe, hanem a „hardcore”, de majdnem ugyanaz lehet a hangulata…

Úgy látszik, megöregedtem! A két nagy utazó HC minifesztivál törzsközönsége között mondhatni generációs szakadék van. Olyan 3 hónapja volt a Never Say Die Tour, ahol a főbandák (Terror, Comeback Kid, Sick to your Guns) nekem is kedvemrevalóak, viszont a 4 darab előzenekart értelmezni sem tudtam. A Terror alatt előttem ácsorgo két srác meg pont azon értetlenkedett, hogy mit akar a csávó a színpadon (mármint Scott Vogel), meg mit pörgeti magát és jártatja a száját, meg egyébként is. Na, én meg az előzenekarok muzsikáját nem tudtam értelmezni, de a közönség átlagéletkorából ítélve nem tartoztam a megszólítani kívánt korosztályhoz.

Kétség kívül: a svéd heavy metal kult-banda, mely nem Sabaton, hanem vasárnap járt hazánkban, korunk leginkább vitákat gerjesztő formációja e műfajban. A rocker-társadalom jelentős szegmense legalább olyan gáznak tartja a szép emlékű Comodore 64-es számítógép hangjaira emlékeztető billentyűfutamokkal teletűzdelt harci indulóikat, melyet terepszínű gitárokkal és furcsa hangú, LEGO-robot küllemű énekes segítségével vezetnek elő, mint a cikket indító szóviccemet.

Az irodalomórákon minden diákba belesulykolt szent és sérthetetlen műnemek egy fergeteges koncert erejéig Diablo Blvd-ra, Dragonforce-ra és Epica-ra módosultak. Kicsit elhúzódott a negyed évszázados szülinapi ünneplésem, így a gyors házhoz szállítás ellenére a Diablo Blvd már javában szaggatta a húrokat, amikor megérkeztem a Petőfi Csarnokba. Így a ruhatárat azzal a lendülettel ki is hagytam, és igyekeztem olyan közel férkőzni a színpadhoz, amennyire csak lehetett. Szerencsére még nem volt nagy a tömeg.

Úgy jött ki a lépés, hogy a fővárosból január 23-án, pénteken este Esztergom felé vettem az irányt, és ha már akkor és ott, miért is ne ugrana be az egyszerű rocker egy olyan turné állomására, ami a fővárost elkerüli. Legalábbis ebben a formában, hiszen volt a Club 202-ben egy Smici 50 jubileumi koncert, de arra anyagi okok miatt nem sikerült eljutni, meg ott amúgy is a Moby Dick volt a főzenekar. Mivel a Bloody Rootshoz headlinerként még soha nem volt szerencsém, eljött az alkalom, így az esztergomi Sportalsó felé vettem az irányt.

Hosszas várakozással telő hónapok után jött el a nap, hogy a nagyon pöpec új albummal jelentkező Obituary ismét ellátogatott hozzánk. Aztán, hogy a nagy centivágós várakozás után hogyan alakult az este? Hát a magas léchez igazított elvárásoknál is komolyabban. Sokkal komolyabban.

Kicsiny hazánk egyik jól menő autógyára a Suzuki ViaDal Crossover lemez után gondolt egyet és meg is turnéztatta ezt a csomagot. A szintén a Suzuki által szponzorált klipverseny nyertes zenekarai egytől-egyik megjelentek ezen a jó hangulatú éjszakán. Személy szerint én örülök neki, hogy ilyen zenébe fektetnek bele, inkább ezeket nyomják, mint az aktuális sztárocskákat. A koncertbeszámolóban rendhagyó módon kép helyett az autógyár által támogatott klipeket találjátok.

A tavalyi évben szerintem az összes fővárosi Kartel koncerten ott voltam, legyen az egyetemi napok vagy egyéb budapesti szórakozóhely koncerttermei. Mindig tudtam, hogy mire számítok, de mindig volt valami, ami miatt egészen más volt az aznapi koncert. Ennél a 20 éves jubileumi koncertnél viszont tudtam, hogy valami nagy durranás lesz, valami, ami miatt nem fogja elfelejteni az ember, aki ott volt. Így is lett.

Elmúlt a Karácsony. Most jöhet ismét a kemény diéta, le kell dolgozni a bejglit. Utálom ezt az időszakot, de legalább van lehetőség a mozgásra! Hogy micsoda? Nem tudod, hogy mi erre a lehető legjobb megoldás? Nem más, mint el kell kezdeni aktívan látogatni (megint) a koncerteket, ahol ugrálni kell, ordibálni esetleg egy kis pogó is belefér, ha az asszony engedi. Na, én is pontosan így tettem december huszonhetedikén, amikor az immár két éves Showbarlangot meglátogattam.

Afféle underground/extrém metal évzáró ünnepség volt számomra ez a koncert, legalábbis nemzetközi viszonylatban. És hát annak is meg kell adni a módját ugyebár: adott egy „ifjú” – ha nem is abszolút pályakezdő, de még csak második albumánál tartó – titán, egy stílusteremtő egyéniség mai társaival, valamint egy, az ő munkásságát is nyilván alapul vevő, szintén meghatározó jelentőségű formáció. (Fotó: G. Chris, I Captured Moments)

Lydia Lunch körülbelül az a fajta nagyasszony a – jelen esetben igen széles spektrumon belül értelmezett – rock szcénában, mint egy Margaret Thatcher a világpolitika sűrűjében. Igazából elkezdhetnénk itt az egészen korai anekdoták felsorolásával, hogy miként érkezett 16 éves kora körül New Yorkba, hogy alapította meg a rövid életű, ám annál nagyobb jelentőségű Teenage Jesus & The Jerks nevű együttesét, amit a no wave hívői iránymutató magasságokba emeltek, hogy aztán végigénekelve, drogozva, zenélve, alkotva, lázadva még mindig  olyan tökös zenét kreáljon, ami alapvetően a földhöz vágja a mélyen tisztelt hallgatóságot. Beszélhetnénk arról, hogy össze meg vissza utazgatva gyűjti az élményeit, hogy Barcelonában élve folyamatosan támadja az USA politikáját, vagy éppen szakácskönyvet ír, mert unatkozik. (Valószínű, hogy a munkásságát behatóbban ismerők azt is tudják, hogy a Lunch vezetéknevet is épp azért kapta, mert lerongyolódott kis bakfis punk csitriként rákényszerült arra, hogy ételt/ebédet lopjon - az más kérdés, hogy viszonylagos anyagi stabilizálódása után pazar esteket tart a meglopott barátai számára, ahol saját maga is főz).

A bulinegyedben elnavigálni máig kihívás minden bőrszerkóba szocializálódott szerencsétlennek a kannásborgőzös budapesti éjszakában, de továbbra is tartom a mondást, hogy ha látsz egy csónaktarajt (művésznevén quiffet), rohadtul kövesd, mert vagy a legtáncosabb mulatságokba visz, vagy minimum a legalpárébb zülledékesedésbe. Nem volt ez másképp a Mika Tivadarban sem október 22.-én, mikor is a psychobilly műfaj egy élő legendája, a Buffalóba valósi, nálam is vénebb The Quakes szedte alá a bőgőhúroknak és a homloktincsnek, ráadásul tette ezt hazai veterán Voodoo Allen tántorgatásával. Ez a buli is úgy sikerült, hogy az összes 'szájkóskodó hasonlónak lehetne posztergyereke: gyönyörű frizurák, pörgettyűként táncoló babák és old school skines bugivugi-moshpit. Élményleszámoló.

Mit nekünk szombati munkanap (aminek amúgy sincs semmi értelme, ezt jól tudjuk…)! A hétvége elérkeztével az ember lazít és beleveti magát a partizásba – legalábbis ha a hamisítatlan feelgood muzsikában párját ritkító és idén is ütős albummal jelentkező norvég Audrey Horne koncertezik a környéken, akkor muszáj!

Üveges tekintettel, bambán bámulom a monitort. Semmi sem jut az eszembe. Az elmúlt három nap elég mély, még feldolgozásra váró nyomokat hagyott bennem. Hajnal kettőkor még szerbekkel, ausztrálokkal, angolokkal, spanyolokkal, magyarokkal ittam egy ír bárban, 2 óra alvás után pedig visszarepültem ide, hogy a kanapémon ülve próbáljak meg kisajtolni valami értékelés félét a Mastodon bulijáról. Ülnék még rajta egy-két napot, addigra remélem regenerálni tudom magam, nagyobb esélyjel tudnék olyat írni, ami objektív, értelmes, esetleg szellemes. A tévében éppen ligakupa meccs megy, a hangfalakból pedig a Mastodon szól, mert alig vártam, hogy felidézhessem a setlistet. Miután vasárnap a Camp Nou-ban néztem, hogy gurít kedvenc csapatom egy ötöst a városi riválisnak, elég lehangoló nézni ezt a pályán csak poroszkáló, szedett-vetett brigádot, akik éppen ütik az újabb szögeket a hazai labdarúgás koporsójába. Sejtettem, hogy hazatérve pár napig a depi lesz az úr, szóval nézzétek el nekem. (Fotók: Xavier Mercadé)