Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. És vannak azok a koncertek, amikor a látni kívánt zenekar mellett nem igazán tud a többi meghirdetett esemény felvillanyozni. Na ez a buli olyan volt! Volt itt olyan banda, akit régóta meg akartam nézni, és olyan is, akit már a múltkor sem akartam megnézni, és olyan is, akikről nem is tudtam, hogy mennyire meg akartam őket nézni.
Legutóbbi két albumával minden túlzás nélkül a fénykorát idézi a Tommy Victor vezette Prong és a mai színtéren is szeretne meghatározó tényezővé válni, azaz igyekszik folyamatosan szem előtt lenni. A Songs From The Black Hole feldolgozáslemez apropójából szerveződött mostani turnéjuk is ezt bizonyítja.
Hosszú, mintegy 19 évnyi kihagyás után végre eljött a nap, amikor ismét szemtől - szemben felállásban találkozhattam a Dog Eat Dog formációval, akik a kilencvenes évek elején kihagyhatatlan nótákkal csapatták világszerte a legnagyobb színpadokon, illetve ott szóltak szaxofonnal megtámogatott ugrálós slágereik akkoriban, minden rock klubban. A zenekar 94-ben volt itt először a Biohazard társaságában, azon a bizonyos telt házas Pecsa bulin, ami akkor bennem és sok más barátomban is mély nyomott hagyott. Azóta persze volt még egy - két koncertjük itthon, most azonban úgy tíz év kihagyás után, ismét visszajöttek egy jubileumi turné keretében, hogy a KVLT - ben együtt ünnepelhessük a zenekar negyed évszázados fennállását.
A sold out-os buliknak mindig van egy fajta feelingje. Bár tudtommal ez nem lett annak kihirdetve, de így is egy erős heringkonzervre hasonlított az A38. Szóval ilyenkor a hangulat az előre borítékolható, bár mindig van pár seggarc, aki képes elrontani egy-egy ember hangulatát. Sajnos ezen az estén is jelen voltak, de ezt leszámítva egy ultra brutál jó hardcore koncerten vehettünk részt. A Sick Of It All letarolt mindent.
A klasszikus társasjátéknak számító Rizikó partikból nekem emlékül annyi maradt meg, hogy a területek felosztásánál valahogy mindig hozzám került Irkutszk-Jakutszk és Kamcsatka. Ha nem sikerült a hozzájuk leginkább passzoló feladatok valamelyikét kihúznom, akkor masszív vébékázásba folytottam bánatom, vagy éppen céltalanul gyaktam le mindenkit, hogy akkor már a szomszéd tehene is dögöljön meg! Viszont amikor a svéd Kamchatka-ról először hallottam kedvenc blogomon, beleborzongtam ebbe a ritka béna névválasztásba. Ha nem svédek, talán sosem veszem rá magam az ismerkedésre, de bitang jól döntöttem, amikor mégis beadtam a derekam.
Nem volt egyszerű ez nap sem. Harmadszorra ülök neki, hogy megírjam ide a beköszönő részt, hogy szakszerűek legyünk a "lead"-et. Az első kettő marhára nem tettszett, most meg nem tudom.. próbálkozom megfogalmazni ezt a napot. Nem egyszerű. Talán.. a cím mindent elmond. Behemoth koncerten voltunk!
2009 júniusa óta pokoli hosszú 6 év telt el, akkor volt szerencsém először látni a legendás kaliforniai Social Distortion-t. Kisebb-nagyobb megszakításokkal csak másolt kazettán, illetve cd-n hallgattam munkásságukat, de a 2004-es Sex, Love and Rock 'n' Roll-lal akkora visszatérést produkáltak, hogy onnantól totálisan elkötelezett rajongóvá váltam. Sajnos, vagy hála Istennek Mike Nessék vígan elvannak az Államokban, nagyon ritkán járnak át a mi kontinensünkre látogatóba, így egy Social buli igazi kuriózumnak számít. A 2009-es Arénás bulit már sikerült elkapnom, így azóta epekedve vártam a viszontlátást, mert iszonyatosan alap őket élőben látni így amint kiderült, hogy ismét eljönnek legalább Bécsig, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Azért jó lenne, ha a hazai szervezők is látnának potenciált az ilyen alap bandákban, mert ha Gasometer méretű hely híján is vagyunk, azért szerintem egy Hajót simán csurig raknának.
A Sonic Rise tipikusan az a zenekar, akiket imádok, de egyszerűen mindig akkor játszanak Budapesten, amikor A; másik, külföldi banda bulija is van, B; Amikor dolgozom. Na, végre eljött az a pont az életemben, hogy Husztiék akkor vették uralmukba az egykori Vörös Lyuk színpadát, amikor végre volt szabadidőm. Nem is volt kérdés, hogy a pénteki hajtás után, irány a KVLT!
Amikor a tavalyi Anathema koncert beszámolóját így zártam: „Srácok, imádtam, de legközelebb kicsit többet, ritmusosabbat!”, nem hittem volna, hogy ilyen hamar és ilyen tömény választ kapunk a Distant Satellites turné lebegésére.
Kicsit furcsa, ha egy effajta „utazó cirkusz” tagjai úgy döntenek, még az ünnepeket sem családi körben, hanem turnézással töltik, de konkurenciájuk Húsvét vasárnap nem volt, az biztos. Sajnos én viszont ünnepeltem, s a nagypénteki „böjtöt” (vagyis az az alibi önmegtartóztatást, amit annak hívok) követő Nagy Zabálás megtette gyomromra való hatását. Egy példát sem tudnék idézni, hogy bármi miatt metal koncertet blicceltem volna, így, ha az utolsó utáni pillanatban is, de mégis útnak indultam. (Fotók: Réti Zsolt)
Két patinás név így együtt a tengerentúlról. Az egyik a közelmúltban támadt fel és a huszonnégy évvel ezelőtt elmaradt budapesti fellépés után jött el valóra váltani azok álmait, akik a 80-as években kezdték a szocializálódást az igazán súlyos zenéken, a másik pedig a kitartás és állhatatosság mintaképeként rendre ezt teszi, amikor alkalmunk nyílik élőben látni.
Amikor az ember úgy jön el minőségi metal muzsikával megtöltött kerek két óra után, hogy kapásból eszébe jut az autó felé menet legalább tíz nóta, amit még szívesen meg bírt volna hallgatni, az csalhatatlan jele egy remekül sikerült koncertnek. Ebben volt része a szép számban összegyűlt közönségnek ezen a kicsit hűvös, kora tavaszi márciusi estén az Iron Maidnem előadásában.
Két éve napokig évődtem, hogy nem sikerült az akkori Devin Townsend koncertre eljutni, amikor a Fear Factory-val együtt szántották fel a Hajó színpadát. A mostani alkalmat semmiképpen nem akartam elmulasztani, ezért gyakorlatilag fél éve, mióta kiderült az őrült/zseni kanadai mágus újra nálunk teszi tiszteletét, ezt a napot várom koncert szempontból, az év koncertje címet simán oda is adtam neki volna látatlanban. Ha maga az, hogy a Ziltoid kapitány jön meghódítani minket, senkiházi Földlakókat, nem lenne elég, az este másik nagy attrakciója a Periphery volt. Aki ezt a djent/progmetál világot szereti, sok mindent nem kell mondani. Ők a színtér zászlóshajója. Mindketten új és persze zseniális albumukat jöttek megmutatni élőben.
Egy-két ital, késésben vagyunk, ott egy taxi az Andrássyn, bömböl benne a techno, 40 körüli fazon, totál szétesve, vezetőülésétől nem férek be, szarik rá, én is. Száguldunk a városban, Levi feelingem van. 3 perc múlva már a lifttel megyünk fel, épp időben. Dope Calypsoék kezdik az estét. Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost lemezük borítója etalon, felállásuk basszustalan, rutinból hozzák, kurva jó hangulata van az egésznek. Közönség figyel, nem lézeng, álló ováció! Semmi új, inkább AHOGY elő van vezetve, abban van a buké. Figyelem megragadva, radarra felkerült. Garázspunkba nem kell szitár, nincs is. Kell még 10-15 koncert nekik, és egy kis felszabadultság. Program végignézve, reverendás előtt kereszt vetve! Új lemezhez sok sikert, irány digólend!
Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. Nem sűrűn fordul nálam elő, de azért vannak ilyenek. Na ez a buli nem olyan volt!
Miről szólhat egy szombat este, ha nem a bulizásról? Arról, hogy ordítson valami zene, ahogy a csövön kifér, és te marha jól érezd magad! Találkozzál a haverokkal, ha úgy van igyatok meg egy bambit és csak szimplán élvezzétek az életet. Ilyen volt a mostani szombat este is, amikor ellátogattunk a Barba Negrába meglesni, hogy milyen is az Apey And The Pea, Blind Myself, Leander Rising trio közös turnéja. Mesélünk a tovább gömb mögött még többet.
Mindenkit, aki a cím alapján jutott el a beszámolóhoz szeretnék elkeseríteni! Ez nem bármelyik szabadon választott Kovi film utolsó jelenetének irodalmi igényességgel papírra vetett változata, úgyhogy aki erre számított, az ne is koptassa a szemét tovább a képernyővel.
Az egy főre jutó Fred Perry pólók számának aránya ugrásszerűen emelkedett szombat este az Akvárium Klub környékén. Mivel futballstadion még a kerületben sincs, így csak arra gondolhatott az egyszeri járókelő, hogy valami egészen old school buli veszi kezdetét hamarosan. És ez a titulus azt hiszem kevés zenekarnak jár ki jobban, mint a londoni Bad Manners. A SKA legendák tíz évvel ezelőtti fellépése hagyott némi rossz szájízt, és csak bízni lehetett abban, hogy az akkori események nem ismétlik önmagukat. A félelmek alaptalanok voltak, ez a tíz év úgy tűnik elegendő volt arra, hogy benőjön a fejek lágya. S bár a koncert után egy véletlen keveredés okán sikerült beszédbe elegyednem egy 50 körüli fazonnal, aki már-már bájosan számolt be pár általa lefejelt és lecipőzött emberről, a közönség 99%-a mosollyal az arcán táncolta végig a másfél órát.
Az idei év első thrash bulijának húzóneve számomra a Dr. Living Dead volt. Örök tézist erősít, miszerint a Svédország irányából érkező zenekarok ha már nem tudják feltalálni a spanyolviaszt, legalább meg tudják tölteni tartalommal. Az újragondolásukkal frissé és naprakésszé tesznek bármit, legyen az hardcore (Refused), ősrock (Graveyard), garázszene (felsorolni is nehéz) vagy éppen a diszkó (Ace of Base). A doktorok is hozott elemekből melóznak, de ez a thrash/crossover vonal a mai napig annyira garantált siker, hogy csak tökösen kell előadni, és minden egyes kikacsintás inkább süvegelendő, mint fejcsóválásra okot adó.
1992-1993 környékén lehetett, hogy kaptam egy másolt, de akkoriban jó minőségűnek számító magnókazettát egy osztálytársamtól a gimiben. Egy Aurora nevű zenekar Viszlát Iván! című anyaga volt a 90 perces kazi B oldalán. Pörgős, dögös rockzene, azonnal le is másoltam a másolatot. Rengeteget hallgattam akkoriban azon a hatezer forintos kétkazettás, rádiós és vinyl-lejátszós decken, amit a nagyszüleim (RIP) az Ausztria Lottón nyert pénzükből vettek. Majd nem sokkal ezután kaptam egy gyári Pantera kazettát, valami Far Beyond Driven volt a címe és ettől a pillanattól kezdve meg is feledkeztem a punk rockról, mert annyira elvitt másfelé ez a jófajta, acélkemény metal zúzda. (Fotók: Auróra Facebook)