Ezen budapesti 7 fokos, esős, hétfői estén ingyenes koncertet adott a Blind Myself az Instantban. Habár a zseniális Négyszögölt már oda-vissza megturnéztatták, a bejelentés idején mégis tudtam, hogy mindenképp ott lesz a helyem, ráadásul még jótékony célt is szolgált az este, ami külön pirospont a zenekarnak.

Decemberben kicsit mindig leül a lemezkiadás és a koncertdömping is, mi viszont még épp jól járhattunk, mert több turné is útba ejtette hazánkat az utóbbi egy-két hétben (áldassék a szervezők neve). Az egyik ezek közül ez a bájos felhozatalt prezentáló Kék Yukas buli volt, ami nálam tökéletesen zárta az évet a nagyobb volumenű koncertek terén, ráadásul ismét olyan zenekarokat sikerült élőben is elcsípnem, akiket már régóta szerettem volna.

Csak néhány napja hallottam először a Seetherről, de a Nirvanához hasonlóként beharangozott hangzás azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, a youtube klipjeikbe való belehallgatás pedig a szimpátiámat.

A brigádunknak tulajdonképpen remekül jött, hogy a Kadavar lesztornózta az eredeti bulijukat, mert így le tudtunk menni a Bongo Club nevű svéd csibuk arcok koncertjére, ami ugyan hosszútávon nem hagyott mély nyomokat, de azon a szerda estén remek szórakozást biztosítottak, és nem állítottak válaszút elé. Megmaradt a káposzta, mert nem szeretjük. A kecske inkább jól lakott búzasörrel. (Fotó: Lampros Flioukas)

Párszor már fellépett nálunk a Suicide Silence, de sajnos még soha nem sikerült elcsípnem. Az eredeti felállást most már soha nem láthatom, így kíváncsian vetettem bele magam a Hajó gyomrába…  Hát, érdekesen sikerült.

Egy előző esti, sőt éjfélen túlhúzódó „true metal” koncerttel lábamban és fejemben indultam neki a Petőfi Csarnoknak. Ilyenkor szokták mondani, hogy nem ártana, ha ennyi idősen kialakulna már valami behatárolható ízlésvilágom, mert mi az, hogy egyik nap headbangelés, másnap pedig filozofikus jazz-rock? Pedig ahogy az egyszeri férj mondaná: meg tudom magyarázni.

1991. Nem ma volt az első Tankcsapda koncertem, ahova még szülőkkel mentem ki, de ez érthető is ugyanis még a kis ovit is éppen taposó srác voltam. Azóta sok minden változott, de Tankcsapda még mindig van, és talán nem túlzás kijelenteni, de népszerűbb, mint valaha. Illetve sokkal több emberhez elér, mint mondjuk öt-tíz-húsz évvel ezelőtt. Élményekkel telve írom most a gépen a cikket. Hajtás után pedig minden kiderül.

A Cannibal Corpse koncertek annak ellenére is mindig hatalmas élményszámba mennek, hogy teljesen kiszámíthatóak. Öt középkorú, kicsit leharcolt faszi szoborként hányja a vért a színpadon, iszonyú precizitással, vörös fényárban, kiforrott megszólalással, a teljes pályafutást felölelő setlisttel. Ezúttal is épp így történt, s ezúttal is totál padlóhoz verték a közönség fejét.

Vacillálok, ne legyen-e az írás címe az, hogy „a RockOut többet érdemel”. Mert lehet őket kritizálni – bizonyos értelemben „megosztó” zenekarnak számítanak – de a novemberi szombat estén megjelent (max) tizenöt fő elszórakoztatásánál azért többre hivatottak. Még akkor is, ha láthatólag lesz.rják a távol maradt sokaságot, s a maguk örömére zenélgetnek, megosztva ezt az örömöt azokkal, akik mégiscsak eljöttek. (A képek nem a helyszínen készültek)

Hogy őszinte legyek, kettős érzéssel vágtam neki a vasárnapi esti, bécsi Machine Head koncertnek. Egyrészt az ember a fiatal éveinek egyik kedvenc bandájára mindig kíváncsi, szívesen újraéli a régi nótákat, a régmúlt idők feelingjét, az emlékeket. Másrészt pedig, kicsit bizalmatlanul közelítettem meg a dolgot, a banda utolsó albumaira való tekintettel, amelyek bevallom nekem annyira nem nyerték el a tetszésemet. Persze ez ízlés dolga, de számomra a Machine Head mindig A Burn My Eyes és a The More Things Change albumokat jelenti majd. De sebaj, ez legyen a legnagyobb probléma....kinek a pap, kinek a paplan.

Ez a nap is felvirradt végre! Elérkezett az év, általam leginkább várt koncertje! Nekem november 19-e volt a Karácsony, a Mikulás, a Nyuszi és minden egyéb, aki hoz is valamit, nem csak visz. Még két éve nyáron, a festői Sástón győződhettem meg arról, hogy a Sólstafir nem csak lemezen képes elvarázsolni, hanem élőben is képes hozzá rakni azt a pluszt, amitől még tökéletesebb lesz az összkép. Az egy teljes értékű koncert volt, azóta sajnos csak előzenekarként, roppant kevés műsoridővel láttam őket, hiszen a 40-45 percekbe 4-5 nóta fért, ami édes kevés. Az évek kemény munkája viszont meghozta az eredményét! Az izlandiak telt házas bulik sorával nyomultak előre Németországon át, és hála Zérónak és a Negatív Art. Prod.-nak, elérve hozzánk, nálunk is learatták munkájuk gyümölcsét. A jó kapcsolatnak hála, mi is részesei lehettünk a Sólstafir első, headlineres koncert körútjának, aminek apropója nem más, mint az Ótta-ra keresztelt új lemez, ami bennem elég vegyes érzelmeket keltett.

A legendás svéd melodic death metal brigás idén meghirdetett, ’Uniformity’ elnevezésű turnéjának keretén belül végre újra ellátogatott hozzánk, így ennek megfelelően, november 16-án este kilenctől egy vasárnapi, könnyed zajongásra invitáltak minket. Az esemény alapjául a banda legutóbbi, Construct című albuma szolgált.

A szórakoztató D-A-D, a zseniális Helmet és Trouble után mi vitt rá, hogy metalrajongó létemre egy alapvetően elektronikus (aggrotech) zenét játszó zenekar koncertjére menjek? Leginkább az, amit az idei Brutal Assault fesztiválon láttam és mint a beszámolóban írtam: a zenekar sok metalzenekart megszégyenítően zúzott, valamint az, hogy  több a hozzáadott gitár és metal elem mint a gépi.

Egy hónap tizenharmadik napján mégis mi másban gondolkodjon az ember, mint egy doom metal buliban? És ha még péntekre is esett volna csütörtök helyett… Ez persze részletkérdés, a lényeg maga az esemény. Márpedig a stílus chicagói alapbandája, amelyet a névben hordozott balsors valóban régen és a doom művelőinek osztályrészül jutó különösen sanyarú életpályához képest is durván tép, sokadszorra megújulva állt talpra és harmadik magyarországi színre lépése alkalmával – még ha ismét más felállásban is – újból kolosszálist alkotott. Méghozzá a honi színtér nagyjaival egyetemben.

"Tomi, ismered a Hollywood Undead-et?" Hangzott a kérdés a Skindred koncert előtt (kemény öt napja) Neki álltam keresgélni a YouTube-on, de amiket hallottam az nem igazán fogott meg. Aztán ma délután háromkor olvasgatom a mailjeimet, ahol ezt látom: "Tomi, menned kéne ma Hollywood Undead-re!" Nem vagyok semmi rossznak az elrontója... Fogtam a fényképezőt, aztán bevetettem magam az Akváriumba megint.

Nincs is annál jobb érzés, mikor egy-egy koncert bejelentésre kerül. Főleg akkor, amikor az egyik olyan zenekar teszi ismét (vagy először) tiszteletét kis hazánkban, akit esetleg kedvel is az ember. A Madball számomra például ilyen. Ott voltunk a decemberi, szintén A38-as koncerten, de elutaztunk júliusban Esztergomba is (másnap pedig Kvelertak volt, a Hajón…) az NYHC alapvetés miatt. Idén tehát dupláztunk, de egy év alatt tripláztunk, ami a Madball-t illeti.

10. szülinapját ünnepelte az Anna and the Barbies. Ezt megspékelték a legújabb lemezük, a Szabadesés bemutatójával, így volt ok az ünneplésre ezen a meglepetésekkel teli estén.

Immáron hat éve annak, hogy utoljára Linkin Park koncerten jártam. Azóta sok víz lefolyt azon a bizonyos folyón. A The Hunting Party után pedig kétség sem fért hozzá hogy jegyet kell váltanunk a srácok egyik bulijára Európában. Kicsivel fél négy után neki is vágtunk a több mint két órás útnak, a lehető „legjobb” napot fogtuk ki arra, hogy megtapasztaljuk milyen is az, ha Bécsben dugó van. Ennek hála az Of Mice and Men-ről sikeresen lemaradtunk. Egy gyors parkolás után már a Stadthalle bejáratánál találtuk magunkat, amit egy gyors ruhatár/büfé követett. A helyünket elfoglalván újfent azt tapasztaltuk, hogy osztrákok, ha ülőhelyet váltanak, akkor ők bizony ülni is fognak, hiszen ez a koncert is egy a sok közül számukra.

A Skindred-et egy éve akarom látni úgy jobban élőben megint. Akkor a Hegyalja fesztiválon marhára megfogtak, és tényleg, ha tütüzik picit az ember haverok társaságában, akkor marha jó buli tud lenni. Ez a reggae keverve a metal-lal és némi electrós fűszerrel, marha megnyerő tud lenni. Olyan, mint a jó csalamádé, addig tömöd magadba, amíg rosszul nem leszel. Rosszul nem lettem az Akvárium klubban viszont roppant sok élménnyel gazdagodtam!

Ilyen az én formám! Hetekig nagyítóval kell kutatni egy értelmes koncert után, hogy aztán egy napra essen be két olyan nagyágyú, mint az Airbourne és a Trouble. Szigorúan érzelmi alapon biztos a Trouble-ra megyek, hiszen ők Mesterek, míg az Airbourne a maga zenéjével sosem válhat mesterré, örök Tanítvánnyá kárhoztatta magát. Ráadásul a legutóbbi Trouble buli a Hajón könnyfakasztóan zseniális volt, igaz, akkoriban éppen soraiban tudta Eric Wagnert, aki nem kis részt vállalt a színpadi showból.