Számomra nem volt kérdés, hogy az idei Kyuss koncerten is ott leszek. Van pár banda, akit az ember minden évben szívesen megnéz, még ha sok utazással és nyűggel is jár Budapest-országba eljutni. A Kyuss nekem ilyen. Annak persze kevésbé örültem, hogy a klasszikus négyesből a tavalyi három tag-hoz képest, most csak ketten jöttek el. Egy darab Nick Oliveri-vel lett kevesebb a banda, tehát Garcia és Brant Bjork képviselte azt a Kyuss-t amiért mindenki jött.

Tipikusan az a helyzet állt elő ezen az amúgy is roppant szeszélyes időjárással terhelt vasárnapon, amikor az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet. A sírásra a tragikusan alacsony nézőszám adott alapos okot (a miérteket most ne feszegessük), a nevetésre viszont az, hogy a Royal Hunt profikhoz méltó módon kezelte a helyzetet, és oldott hangulatban, teljes értékű műsorral búcsúztatta el húszéves fennállását ünneplő világturnét.

Családi nap a Hungaroringen! De még is…. Mi a fenét csináljak egy családi napon? Sörözzek? Ez az ötlet eléggé jónak tűnik, de ezért miért menjek ki Mogyoródra? Ja, hogy este Tankcsapda koncert lesz, na ez már egy remek indok volt, hogy Forma 1-es autókat megszégyenítő sebességgel indítsak is a versenypálya 13-as kanyarjába.

Odafelé úton mostanában szokásos, koncert előtti játékunkat játszottuk, azaz tippelgettünk, hány honfitárs (és környező országbeli) teszi tiszteletét az újabb szimfonikus metal esten. Elősegítette a telt házat jóslók dolgát, hogy csak a mi villamosszerelvényünkön többen voltak akik láthatólag a bulira igyekeztek, mint legutóbbi Club 202-es ott létünkkor, Blaze Bayley "előadói estjén". Kapunyitásra aztán mindenki előkerült, és a magunk fajta metal fanoknak, akiket majd a sírba is fémkoporsóba tesznek, szívet melengető volt a bebocsájtásra várók hosszan kígyózó sorának látványa.

A nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy barátom éppen áttért a thrash metalra, minek következtében kiárusította addigi power/hr készletét. Nem emlékszem mennyiért, de nekem jutott a Dream Evil című kazi - ugyanis az előadónak vicces neve volt.

Ami azok után velem történt, az az, amit az öregek Beatles-élménynek hívnak. Hallasz valami olyat, amit még nem, valami meglepőt, sodrót, szárnyalót, letaglózót, meghatározhatatlant. És egy hangot, ami egyszerre melodikus, egyszerre rekedt, valamifajta "bukéja" van. Azután végigizgultuk - mert persze, hogy másoknak is lejátszottam a szalagot, s rájuk ugyanúgy hatott - a pályázatot, melynek fő díja a Dio zenekar gitárosa posztja volt. Egy 17 éves, angol srác nyert, úgy emlékszem, Robertsonnak hívták, példát mutatva "legkisebb fiúként", hogy bárkiből bármi lehet. Azután újra alakult - na nem a diós tészta, hanem - a dios Black Sabbath; összehoztak az öregfiúk egy fasza kis albumot. Nem tudtuk, hogy klasszikus lesz, mi csak ronggyá hallgattuk a kazettát.

Mennyire éri meg a hónap végére szervezni egy, szinte évente már hazajáró zenekar koncertjét? Mennyire éri meg Arénába szervezni, a fesztiválokon teltház előtt játszó zenekar koncertjét? Ez a két kérdés merült fel bennem, mikor megláttam, hogy ismét eljön hozzánk a Prodigy. Nyilván, így a koncert után (sőt, már közben) megtudtam a választ.

A hangosbemondó olyan szignállal és stílusban informált minket a (nekem legalábbis) új vonalkódos beléptető-rendszerről, mintha a reptéren volnánk. A kerítés előtt ácsorgó tömeg mindezt olyan ovációval vette, mint a zöld-fehér szurkoló-tábor, ha csapata gólt rúg. Ez alapján jó hangulatú bulinak néztünk elébe. A népesség abban ugyan tévedett, hogy a hangosbemondó megszólalása a kapunyitás egyértelmű jele lett volna, de pár perccel hat után ez az esemény is kezdetét vette. A mi részünkön csupán egy kicsi, két emberes kapacitású rést nyitottak, de egy másik kapu is kinyílt "magától", sőt néhányan a kerítésen másztak be, hogy azután sprintelhessenek a többiekkel az első sorok valamelyikéért. Nightwish-őrület tehát van. Még mindig van. Persze, minálunk szerencsére nem akkora, mint Dél-Amerikában, ahol Anette Olzon a (már nem is annyira) új énekesnő halálos fenyegetést is kapott, mert hogy ő nem Tarja...

Ismét Bécsig kellett zarándokolni ahhoz, hogy az ember fia végre olyat lásson, amit ezelőtt még soha. Történetesen a San Diego-i Unbroken hardcore legendáit, akik sok-sok évnyi kihagyás után először csak 2 koncert erejéig, majd ezen felbuzdulva egy komplett turnét kerekítve jöttek el sógorainkig. Hogy miért csak eddig, az nem fér a fejembe, de mi is és ők is bánhatják, hogy nem jöttek még 260 km-et, de erről majd később.
 
Mivel e napon két turné keresztezte egymást, így abban a szerencsében részesültem, hogy második alkalommal is láthattam a Black Breath nevű seattle-i formációt, akik Heavy Breathing című lemezükkel már elkötelezett rajongójukká tettek. Az újonnan megjelent és turnéztatott Sentenced To Life lemezük nem ütött akkorát, de így is büszke lehet rá az öt zenész.

Április 25-én gyönyörűen sütött a nap. Kellemesen lehetett délután a városligetben sörözni, a csajok is elő vették a szekrényből az egyre rövidebb szoknyácskákat, hogy megmutassák milyen csinosak. Mivel lehet megkoronázni még egy ilyen napot? Nem mással, mint egy igazán húzós estével a Dürer kertben.

Kíváncsi voltam, hogy gyümölcs mentesen, milyen lesz a Tankcsapda? Sidi megállja a helyét, és a közönség is elfogadja? Meg tudnak lepni még a srácok? Trafóban tett első látogatásom során ezekre, a kérdésekre kerestem a választ. Sőt! NAGYON pozitív megerősítés kaptam!

Immáron 13. alkalommal ad otthont Győr az ütős fesztiválnak, ahogy a megnyitóban fogalmazott az egy főszervező: az „ütős zene fővárosává” nőtte ki magát város. A korábbi években is rengeteg ismert ütős képviseltette magát már a seregszemlén, de idén sikerült egy igazi kuriózummal előrukkolni a szervezőknek, és ezt mindjárt a nyitónapon meg is tették: Vinny és Carmine Appice a DrumWars show-t hozták el kis hazánkba! Este 7 órától már voltak előadások: előbb Evelyn Glennie, a skót művésznő adott koncertet, majd a Győri Ütőegyüttes játszott. 

Nagyjából 10 perccel 10 előtt indult a műsor, de micsoda műsor..!

Jó tudni, hogy a Fates Warning továbbra is két lábbal a földön jár és kitart zenei elképzelései mellett. Rájuk sosem volt jellemző a puszta rutinszerű muzsikálás (amiből a Dream Theater épp most igyekszik kikecmeregni) vagy a céltalan és fogalom nélküli kísérletezgetés (aminek csapdájába a Queensryche esett bele). Habár Európába nem a jubileumi Parallels turnéfelállással és programmal érkezett a zenekar, és új dalt sem tűzött műsorra, az A38 gyomrát szépen megtöltő publikum magát a tényt is örömmel fogadta, hogy ismét láthatja-hallhatja a progresszív zene egyik élcsapatát – teljes joggal. Hogy igazolták-e a várakozásokat Jim Matheosék? Még szép!..

Azon gondolkodtunk (nem egész úton hazafelé, hanem még otthon), azzal indítjuk zenés vasárnapunkat, hogy megtekintjük a (volt) Gödör Klubban a híres-neves CD-temetést. Ha valaki nem tudná, mi (volt) az, megnyugtatom: mi sem tudtuk, ezért is félve az ismeretlentől, otthon maradtunk. Legalább tudtam szerkesztgetni a hamarosan e lapban is olvasható Mihály Tamás (Omega) interjúmat. Az autentikus Club 202-be érkezvén CD-temetés helyett CD árusítást láthattunk. Az eladót úgy hívták: Blaze Bayley! Csak remélni tudjuk, hogy munkáját megfelelő szinten végezte, jól adott vissza mindenkinek, nem károsítva meg sem a vevőket, sem a kasszát. S ha már eladott, alá is írta az árút, majd egy közös fotót követően útjára engedte a kuncsaftot. A feleségem szerint mindez a jófejség kategóriájába tartozik. Talán Blaze szerint is, mivel vidám kurjongatásaival azt sugallta: nem érdekli, mit gondol róla az egyszeri firkász vagy bárki.

Bevallom, Emilie Autumnról januárig nem hallottam. Amikor viszont szembe jött a lehetőség, hogy megnézhetem élőben, rövid kutakodás után rábólintottam. Egyedi, elképesztően érdekes jelenségnek tűnt néhány szám alapján is, és gondoltam, élőben sem lesz ez másképp, főleg egy magamfajta egyszeri rockblogger számára. Nem is tévedtem, sőt, néhol már olyannyira egyedi volt, hogy nem is tudtam mit kezdeni a látottakkal. Folytatás után a részletek.

Olvassa ugyan az emberfia a Skalar facebook oldalán, de valahogy mégis nehezen hiszi: hétfő este teltház a Pecsában? Odaérve aztán tapasztalja, hogy nem egyszerű reklámfogásról van szó, valóban megtöltötték Budapest fiataljai a Városligetet. Ott voltunk a Rise Against koncerten, erről olvashattok a továbbiakban.

Milyen lehet egy akusztikus metál buli? Hála az MR2 Akusztik című műsorának, ezt március 14-én megtudhattam. Persze ez még nem elég, kellett még egy igazán kemény banda is, akik készen állnak arra, hogy megmutassák nem csak árammal teli hangzással tudnak ütős koncertet adni.

Az Ektomorf nemrég kiadott „The Acoustic” című új albumával tökéletes választás volt erre az estére.

Azzal, hogy a tavalyi God Is An Astronaut koncert több helyen is úgy lett aposztrofálva, mint 2011 egyik legkirályabb bulija, magasra lett téve a mérce. Én személy szerint nem voltam ott azon az eseményen. Gondolom voltak még ezzel egy páran, de az előélet miatt, vagy a munkaszüneti napi elő este okán, igen komoly tömeg verődött össze. Mert azt azért nem gondolnám, hogy maga a post-rock műfaja hirtelen olyan népszerűségre tett szert, hogy kis híján megtöltsön egy Dürer nagytermet.

1.fejezet (melyben – bár a kutyát nem érdekli – kiderül, hogy viliricsi benne van a korban, de mégis boldoggá tud tenni egyidejűleg két fiatal – nem egri – leánykát). Az év első igazán tavaszi napján a napfénytől és a tudattól, hogy este koncert van, viliricsi hatalmas adrenalin-fröccsöt kapott. Munkáját a szokottnál gyorsabban és energikusabban végezte. Különös élménynek ígérkezett, hogy 15 és fél éves lányával együtt mehet bulizni. Az ifjú hölgy talán az emo felől, az apuka viszont az industrial metal a la Rammstein irányából közelített, így találkozhatott ízlésük valahol az űrben, a Halálcsillagok közelében.