A D.R.I. nagy utat tett meg 1982-es megalakulása óta. Stílusteremtő zenéjük fennmarad remélhetőleg akkor is, ha ők már réges régen nem fognak majd hangszert a kezükben. Bízom benne, hogy mindig lesz a világban egy zenekar, aki fontosnak érzi majd emlékeztetni az utánunk érkezőket, hogy volt ez a mocskos rohadt gyengeelméjű formáció, akik méltatlanul keveset kaptak, de odaadtak az életükből 30 évet azért, hogy egybekovácsolják három műfaj szerelmeseit.

Nem először (tartok tőle, nem is utoljára) hangoztatjuk, mennyire szerencsétlen, ha több koncert is esik ugyanarra a napra Budapesten. A szervezőket nyilván a legjobb szándék vezeti, esetünkben erre utalt volna elvileg a buli korai kezdése, illetve befejezése, hiszen akit a Rosetta érdekelt a Dürerben, annak így megadták az esélyt, hogy átérjen. Aztán persze itt is bekövetkezett némi csúszás, még úgy is, hogy a hazai Harvester elmaradt...

Szóval aznap játszott a főváros különböző pontjain a hardcore punk legenda Suicidal Tendencies, a post rock professzor Rosetta, na meg a metal extrémebb ágában egyedi és kimagasló Cephalic Carnage. „Ó, mondd, te kit választanál?” – bizonyára el tudjuk képzelni az egyszeri magyar zenerajongó dilemmáját ebben a helyzetben, főleg ha különösen széles látókörű az illető, és a három bandából legalább kettőt szívesen megnézne. No, és mit tetszik gondolni, melyik buli húzta a legrövidebbet? Úgy bizony, alig néhány tucatnyi néző verődött össze a nyócker hangulatosabb oldalán megbúvó Trafikban.

Mindig megfogadom, hogy nem fogok a nézőszámon kiakadni. Egyrészt az olvasóknak már unalmasak lehetnek siralmaim, másrészt szembe kell néznem vele: a rockzene újra válságos korszakát tapossa. A magyar közönség amúgy is leragadt Ákosnál és a Tankcsapdánál. Azonban a lehetőségre, hogy 5 kilóért lássunk egy magyar világcsodát, csupán néhány száz ember cuppan rá - szégyen, amely felett nehéz napirendre térni. Hát ha még hozzáveszem, hogy a nézők 50 %-át hazánkban állomásozó turisták (svédek, sőt, brazil csajok!), és (hozzánk hasonlóan) nyakukban stage pass-szal rohangáló bennfentesek tették ki...

Ezt is megértük. Alig pár hétre a bűvös Cannibal Corpse-Faith No More-Duran Duran trió egy azon napon való fellépésétől, - ami így elsőre leírva nem sok átfedést mutat, de jelen sorok írója mégis részt vett volna mindegyiken szíve szerint -, ismét egy sűrű nap jött el rockcity történelmében.

A Suicidal Tendencies buliról már jó előre tudtunk, mint ahogy a Rosetta dátum is megvolt egy ideje, a Cephalic Carnage buli viszont abszolút last minute buli lett, kíváncsi lennék rá amúgy, hogy az hogy sikerült. Azzal, hogy a Z.P. végül csak megkapta a bürokrácia útvesztőjében félúton elveszett, teljes körű működési engedélyét, elviekben nem kellett tartani a tumultuózus jelenektől. Ezen felbuzdulva le is mentem, hiszen azon felül, hogy generációm egyik csúcsragadozója volt az est fellépője, az ilyen bulik arra is jók, hogy az ember összefusson a ritkábban látott arcokkal és beszélgessen egy jót.

Ha egy fesztivál megél 41 évet, az azért nem lehet a véletlen műve. A Roskilde fesztivál kitalálói anno egy csöppnyi Woodstockot próbáltak belecsempészni a dél-skandináv városba. Mindennek már negyvenegy éve! Na jó, azzal azért nem áltatok senkit, hogy a majd fél évszázad alatt semmi nem változott. A faölelgető hippi eszmeiség helyett kapunk egy nagy területet sok reklám felülettel, és aki mégis van olyan ember, hogy ide menekülne a fogyasztói társadalomból, itt belecsöppen egy másikba.

Kezdjük ott, hogy ugyan a fesztivál ötödikétől nyolcadikáig tartana érdemben, de van egy warm-up hét, ami gyakorlatilag annyi, hogy felverheted a sátradat és nézhetsz napi egy-két koncertet. Nagyjából az egész annyiról szól, hogy a fiatalság majd egy hétig a kempingben lazul, és bömbölteti az Iphonejáról egy sufni tuning hangfalra kötve az éppen aktuális kedvencét. Hugyozás a kerítéseknél, ennek köszönhetően egy merő pisa szagban kell többnyire keringeni, de azért van jó oldala is a Roskildenak, mert azért egy elég izmos programot hoztak össze idén is.

Hogy láthatjuk-e még valaha az eredeti felállású Black Sabbathot, arra nem egyszerű válaszolni. Ozzy mindenesetre logikus módját választotta annak, hogy kiengesztelje az anyazenekar meghiúsult turnéja miatt (érthető módon) csalódott rajongókat. Így lett a hónapokkal előre elkelt és vissza nem váltott Sabbath koncertbelépőkből „kárpótlási jegy”.

Amikor 2008-ban jött a hír, hogy a Saint Vitus reaktiválta magát és 17 év hallgatás után a legütősebb felállásban indult ismét turnézni tudtam, hogy ezt nekem előbb vagy utóbb, de látnom kell. Erre ugyan 4 évet kellett várnom, de mi ez az idő ahhoz képest, hogy előzőleg maga a gondolat is teljesen hamvában holtnak tűnt. Időközben a dobos posztján történt változás, itt Henry Vasquez váltotta a sajnálatosan elhunyt Armando Acostát, de a Chandler-Adams-Weinrich trió garancia volt a hamisítatlan Saint Vitus feeling 100%-os átélésére.

Nem egészen két héttel Mike Portnoyék kiadós adrenalin-lökete után a helyszín ismét a PeCsa, a közönség is közel ugyanakkora, csak most nem volt ott az elválasztó függöny a terem közepén, holott ez a nézőszám mégiscsak jobban festett volna úgy. Hiába, megkezdődött a fesztiválidény, meg hát majdnem napra pontosan egy éve is tiszteletét tette már itt a „vadember” és csapata, szóval a helyzet reálisnak mondható, ha szívderítőnek nem is.

Az évek múlásával teljesen elmúlt nálam a fesztiválok iránti lelkesedés és felváltotta a csendes elhatárolódás mindentől, ahol tömeg, állandó zaj és mérhetetlen mennyiségű por van. A világon kevés olyan előadó koptatja a deszkákat, akik kedvéért feladnám köbe vésett elveimet, de a tegnapi nap több okból is kivételt jelentett.
 
20 éve, a Népstadion szent gyepén állva élhettem át előszőr azt a csodát, amit a Faith No More számomra nyújt. Az első számtól, amit hallottam tőlük, elkötelezett rajongójukká tettek és ahányszor lehetőségem volt, mindig megnéztem őket, ami 6- vagy 7 alkalmat jelentett ez idáig és soem csalódtam bennük. A másik ok pedig az volt, hogy a napokban egy rövidke pamflet formájában tudatta a zenekar a nagyérdeművel, hogy ismét befejezik pályafutásuk ezen zenekarra vonatkozó ténykedését.

Annak a rockernek, aki nem boldog a ténytől, hogy újra van Petőfi Csarnokunk, nincs szíve. Bizony vannak bandák, akiknek az Aréna túl nagy, a Club 202 meg túl kicsi, úgyhogy a Csarnok pótolhatatlan szórakoztató-központja fővárosunknak. Ezt leszögezhetjük, még akkor is, ha a hétfő estét két bosszúsággal indítottuk e helyen. Az egyiket a már megszokott szauna-élmény jelentette - kár, hogy ezt nem sikerült végre kiküszöbölni. A másik - ebből következő módon - a büfébe való sorban állás alatt történt meg velünk. Épp azon örömködtünk, hogy viszonylag gyorsan lepergett előttünk a sor, amikor is a felszolgáló hölgy közölte velünk: nem kaphatunk csak úgy italt, végig kell előbb állnunk egy másik sort a visszaválthatós bögréért. Apelláta nem volt. Háromszori sorkiállás után végre ott álltunk a pálmaház klímájú szentélyben azon gondolkodva, miért nem lehet e dolgokat humánusabban, egyszerűbben megoldani?

Mint cowboyok a coltjukat, úgy tűztük övünkbe a műanyagbögrék fogóját, mert mégiscsak kettő darab az ötszáz - no meg további folyadékfelvételre is így volt csak esélyünk. A keverőpult és a színpad közötti térségben állapodtunk meg valahol, mégsem kellett félni, hogy oldalba szúrunk valakit a csajkánkkal, nem préselődtek annyira a népek. Talán csak az első húsz sor tömörült. Úgy tudom, eredetileg kintre volt írva a buli, de a csaknem fele akkora belső térben sem sikerült a telt ház. Ez itten kérem, Magyarország, ahol világsztárokat szaharai hőséggel, és a viszonylag barátságos jegyárak mellett is kétezer nézővel fogadunk - talán Ákos Mákost kellett volna felléptetni ezen az estén.

Aligha kétséges, hogy Mike Portnoy élete különösen izgalmas szakaszához érkezett. A nyughatatlan dobos ma szabadon, műfaji megkötések nélkül, a legkülönbözőbb formációkban játszhat a zenei világ krémjével, miközben a hajdani Dream Theater-arénaturnékat kisebb klubbulikra cseréli. Nincs ez másképp az Adrenaline Mobbal sem. Nálunk a PeCsa félig lezárt fedett koncertterme jelentette a kisebb klubot, ahol a rendelkezésre álló teret igen szépen megtöltötték az önfeledt tombolásra vágyók.

Úgy látszik, a Dreyelandsnek bérelt helye van a progresszív muzsika vezéralakjainak itthoni fellépésein, mindenesetre a Queensryche és a Fates Warning után most Portnoyék előtt is megmérettettek. Ám hogy ezúttal komoly újdonsággal is szolgáljanak, az eredeti énekes Nikola Mijic kényszerű távolmaradása miatt erre a félórára BZ ragadta magához a mikrofont. Vele, na meg az ő sok éves előadói rutinjával és a tőle megszokott szellemes konferálással egyből helyrerázódott a csapatnál sokat bírált frontemberi teljesítmény. Pedig büntetlenül megtehette volna, hogy papírról olvassa a dalszövegeket, tekintve, hogy az utolsó pillanatban ugrott be. Ehhez képest nemigen kellett puskáznia... Egy szó mint száz, profi módon oldotta meg a feladatot, és a zenekarnak szóló taps (jóval több mint udvarias tetszésnyilvánítás!) neki is kijárt.

Az Adrenaline Mob meg egészen egyszerűen hengerelt. Mike nem beszélt a levegőbe – lásd a vele készült interjút –, itt valóban intenzív, végig magas fordulatszámon pörgő show-t élhettünk át, ahol a muzsikusok irgalmatlanul feszes tempót diktálnak, miközben maguk is energiát merítenek a folyamatosan éneklő, ugráló vagy éppen ütemesen tapsoló közönségből. És amit nem lehetett nem észrevenni: túl azon, hogy maximálisan beleélik magukat a játékba, egymás társaságát is élvezik. Mi ez, ha nem abszolút örömzenélés?

Russell Allen énekes előtt külön megemelném a kalapomat, ha volna (neki történetesen volt; hol ledobta, hol meg visszavette). Színpadi munkája a Symphony X-ben is megnyerő, itt viszont még oldottabb közegben mozoghat. A hangja pedig továbbra is egy csoda. Az a legkevesebb, hogy lemezminőségben hoz mindent a legfinomabb melódiáktól a rekedt üvöltésekig, de talán Ronnie James Dio dallamait is ő adja vissza a leghitelesebben a mai mezőnyből. A most éppen kékre festett szakállát lobogtató Portnoy valósággal ringatózott a lüktető ütemek hátán. Láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy nincs más dolga, mint ütni a szigorú, de továbbra is rá jellemzően fifikás témákat.

Minden szervező álma lehet, hogy úgy építse fel egy Fesztivál programját, hogy zárónapra jusson a legerősebb felhozatal. Márpedig a 2012-es Novarockon ez szerencsére így volt. Metallica, Slayer, Mastodon, Corey Taylor, Trivium, As I Lay Dying, Gojira. Veretes névsor, ja és volt egy Nightwish koncert is.

Ha a pénteki napot a beduinok uralták akkor valószínűleg a szombati napra valami mocsári lény illene, mert hol eleredő, hol abbamaradó eső áztatta a Pannon sivatagot. A nap kezdését megalapozta a Biohazard és a Hatebreed koncertje. Ennél pörgősebb kezdésre egy fesztiválon sincsen szükség. Evan Seinfeld kilépése után igazából nem lehetett tudni, hogy egy Biohazard-tól mit várhat az ember, de januárban Bécsben és most itt is bebizonyították, hogy Scott Roberts jó választás volt a helyére.    

Ismét elkerülte Mo.-ot egy olyan turné amelyet a magyar rajongók is biztosan örömmel fogadtak volna: Lamb Of God + DevilDriver! A LOG Metalfestes koncertje a mai napig emlékezetes így az utazás mellett döntöttem, az egyik legjobb amerikai metal csapat megér egy pozsonyi kiruccanást. A Thrasfesten történtekből okulva most jóval korábban érkeztem a klubhoz, de az aggodalmam felesleges volt: nem kezdtek a kiadottnál korábban.

Meglepően kevesen voltak az MMC-ben, a galériát le is zárták és az állóhelyen is kényelmesen el lehetett férni, ami meglepő volt de a későbbiekben nem bizonyult hátránynak.

DevilDriver
2010-ben a Megadeth előtt láttam őket a PeCsá-ban és már nem emlékszem mi volt a gond, én voltam már túl fáradt vagy a zenekar nem volt elég meggyőző, de a DD nem tett rám maradandó benyomást, így nem is foglalkoztam a zenekarral és a lemezeikkel, nem is tudok róluk sokkal többen, mint ami böngészés közben elém került a neten. Már jóval a kezdés előtt hangos kórus követelte a DD színpadra lépését és amikor Dez és társai mosolyogva besétáltak hatalmas ováció fogadta őket. Innentől nem volt megállás egy percre sem: a DD zenéje a közönségre zúdult és azonnal eloszlatta a 2010-es emlékeimet a sótlan,színtelen-szagtalan zenekarról és ezek után már Dez Fafaráról sem a kifestett nu metal arc fog eszembe jutni,hanem a brutál parasztmetal, ami azonnal beindította a közönséget!

Valószínűleg, amikor 2005-ben megrendezték az első Novarock Fesztivált az osztrák-magyar-szolvák határ közelében, már akkor is a legjobb biznisznek tűnt erre a pontra leverni egy rockfesztivált, hiszen vonzerő, és nem utolsó sorban üzleti szempontból talán a lehető legjobb választásnak bizonyul. 60 hektár pampa - valahol már az se, hiszen a fű kikopott – a semmi közepén.

Ami a Novarock előnye, az a hátránya is. A semmi közepén nehéz egy jó infrastruktúrával és legalább közepes komfortfokozatban fesztivált lebonyolítani. Ha dögmeleg van (dögmeleg volt) akkor gyakorlatilag az öklömnyi kavicsokkal borított szántóföld maga a sziklás sivatag, ahova ha egy kis szél is érkezik mindjárt beduinnak érzi magát a fesztiválozó. Viszont a felhozatal szempontjából idén is erős fesztivált láthatunk és a komfortigényeket legyőzi az a vágy, hogy az egyszeri rokker a kedvenceit láthassa.

A közel két kilométeres parkolóból történő séta közben a The Answer koncertjébe hallgathattunk bele. Aki volt 2009-ben az AC/DC budapesti koncertjén annak ismerős lehet az észak-ír csapat, akik most is jól interpretálták a 70-es években gyökerező, LedZep rokon muzsikát.

Az első banda akiket úgy igazából megnéztünk a Red Stage-en fellépő los angelesi Steel Panther volt. Itt jut eszembe, hogy a nagyszínpad (aka Blue Stage) és e között kábé egy kilométer a távolság és bár becsülendő a szervezők azon törekvése, hogy a színpadok között ne legyen áthallás, azért ez mégis csak kibaszás, főleg ezen a kalahárira hasonlító terepen.  A Michael Starr énekes és Satchel gitáros vezette, a 80-as évek glam rockját megidéző csapat igazi poéngyáros társaság és a közönség is vette, a hol szinte stand up comedybe hajló átkötőszövegeket csakúgy, mint a pinás-baszós dalszöveggel megáldott glam/rock/metál egyveleget.   

Már a Steel Panther-re is nagy tömeg gyűlt össze a délutáni órákban, de a tömeg a Killswitch Engage öt órakor kezdődő fellépésére hízott meg igazán. A csapatba pár hónapja tért vissza az eredeti énekes Jesse Leach és vele egy kis élet is a bandába. Végig nagyon energikusan zenéltek és még a térdmerevítőben fellépő Adam Dutkievicz is kivette a showból a részét.

Korai érkezésünknek köszönhetően sikerült a Huntress-t is elcsípni. Érdekes zenekar ők, vagyis pont hogy inkább nem. Mindig pénz szagú a dolog, amikor egy tök ismeretlen zenekar már az első albuma megjelenésekor rögtön nagy zenekarok előtt lép fel és az angol Terrorizer -ben több oldalas cikkek foglalkoznak velük. Meg is hallgattam én is annak idején, de egyáltalán nem nyűgöztek le. A sallang, a címlapról ugrasztott énekesnő majdnem-pinás képei inkább lázba hoztak, mint az uncsi nótáik. Pontosan ezt tudom levonni a koncert után is, élőben sem vagyunk bentebb. Hiába van (tényleg) jó hangja a szöszinek, hiába a korrekt heavy metal jellegű zenéjük és kiállásuk, jó nóták nélkül egyszerűen semmit ér. Hiába kedvesek és jó fejek a zenekar tagjai, gyanítom pár év múlva a kutya nem fog rájuk emlékezni. Félreértések elkerülése végett azért hozzátenném, hogy nem vészes a dolog, közel sem egy Bíró Ica - Metal Lady szint.

Nagyon szerettem a 90-es évek második felében fénykorát élő holland The Gatheringet. Azt hiszem, a zenekar egyik tagja se sértődik meg, ha azt mondom, hogy melankolikus rockzenéjük sikerének igazi titka Anneke van Giersbergen énekesnő volt. Gyönyörű szép, lágy hangja, angyali megjelenése igazi ikonná tette. A The Gatheringből azóta távozott, különböző formációk tagja lett, a héten pedig szóló előadóként lépett fel a Club 202-ben.