Legutóbbi koncertbeszámolómmal kissé megcsúsztam. Okulva az esetből – vagy talán átesve a ló túlsó oldalára – már a Club 202-be tartva megkezdem jegyzeteimet. (Most, hogy hat nap elteltével beszámolómat küldeni készülöm, megállapítom: ez a módszer sem jött be igazán…) Doro-val egyoldalú ismeretségünk csaknem negyed százada kezdődött. Kezdetben volt a Warlock, ahol hősnőnk pályafutását kezdte. Egymást fertőztük eme új mániával a suliban, olyannyira, hogy Dorottya nevű osztálytársunkat is következetesen Doronak szólítottuk.

Az énekesnő szóösszetétel első tagja számított igazán; a szőke, germán, angyalarcú boszorkány – kétség kívül meglévő szépsége ellenére – nem mozgatta meg nem-zenei fantáziámat. Ez az érdektelenség sejtésem szerint annak volt köszönhető, hogy Doro egyfajta domina-típusként jelent meg képein és klipjeiben: külső tökéletességgel párosult férfias keménysége bibliai, lángpallóst szorongató szigorú angyalra emlékeztetett. Azután Doro kivált az angyalok – vagyis boszorkányok – karából és szólókarriert indított. Lemezről lemezre közelebb került a langyos pophoz, még angyalszárnyai segítségével kirepült az általam belátható zenei horizontról. De úgy látszik, nem tűnt el véglegesen. Lelkem egy kis darabja még most is rajong érte. Ezt a következtetést onnan szűröm le, hogy igen-igen nagy bennem a várakozás „első közös éjszakánkat” illetőleg.

Hatalmas várakozás előzte meg Everlast Dürer Kertes fellépését. A jegyek szépen fogytak, és a koncert napján, a szervezők legnagyobb örömére, kitehették a "megtelt" táblát. Ez számomra teljes döbbenet, de én nem  tartozom sem a rap, sem Everlast feltétlen hívei közé. A Rockstation örül minden lehetőségnek, és maximálisan igyekszik olvasótáborát napra készen, és a lehető legszélesebb igényt kielégítve beszámolni a klubokban, bárokban, lebujokban, arénákban, stadionokban zajló eseményekről. Így az is nyilvánvaló volt, hogy a rock zenéhez félig-meddig kötődő Everlast bulijáról is szállítunk Nektek beszámolót. (A kép nem a helyszínen készült és innen való)

A két tengeren túli banda úgy látszik elég nagy tömegeket megmozgat. Jól bizonyítja ezt az, hogy a buli már pár nappal a koncert előtt “sold out” lett, így valószínűleg rengetegen maradtak le a kedvencükről, akik a helyszínen akartak jegyet venni. Ráadásul vasárnap volt, így nem lehet másra fogni, mint a zenekarok népszerűségére. Szerintem a külön-külön népszerűségére. Értem ez alatt, hogy míg egy Slayer/Anthrax koncertre a rajongók 90%-a mindkét zenekar miatt megy, addig ez esetben gyanítom sokkal alacsonyabb ez a szám. Van metszet a Fear Factory és Devin Townsend rajongó tábora között, de nem egy embertől elhangzott hogy “ez érdekel, amaz nem”.

November 29. Ez a dátum minden bizonnyal a legtöbb, ebben a közegben mozgó zenebarát naptárában pirossal kerülhetett bekarikázásra, aláhúzásra, beikszelésre, hiszen a Phoenix Music jóvoltából nem kisebb név lett a nyár folyamán kis hazánkba beharangozva, mint a metalcore (abszolút joggal kinevezett) zászlóshajója, a hazai közönség előtt klubbulin már négy éve nem bizonyító ausztrál Parkway Drive. A bejelentést követő ováció után pedig kisvártatva lehullott a lepel a három előzenekarról is: Structures, The World Alive, Emmure. 

Ez a csomag pedig talán már kapásból borítékolta, hogy itt bizony egy telt házas buli van kilátásban. És így is lett, hiszen az óriási érdeklődésnek köszönhető jegyeladási számok túl is nőttek a Dürer Kert nagytermén, így az egész esemény az PeCsa Music Hall-ban került megrendezésre, ahol már bőven a kapuk megnyitása előtt kígyózott a több tíz méteres hosszúságúra megnövekedett sor.

A két részre vált Rhapsody (Of Fire) egyik fele szerda este Budapesten járt. Luca Turilli zenekara sokat játszik az anyaegyüttestől is, illetve a mester szólóalbumai is elég hasonlóak, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy Rhapsody koncerten voltam. Folytatásban beszámoló.

- Szia Ricsi! A Főszerkesztőd vagyok. Jókor hívlak? Nem adtad le még le a W.A.S.P. koncertről szóló anyagodat! Nekem meg közben kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Legalább mondd el, milyen volt!
A tudósítás elküldésének egy aprócska akadálya van: nem írtam meg. Mire vagy kíváncsi a bulival kapcsolatban?

Például azzal kapcsolatos a kíváncsiságom, amit kérdeztél néhány nappal az esemény előtt: átviszik-e nagyobb helyszínre a koncertet, ugyanis a jegyek addigra már szinte az utolsó szálig elfogytak. Mégis maradt a Club 202…
Meglepődtem, amikor láttam: a három kivetítő kényelmesen elfért a színpadon, és még a srácoknak is maradt előttük/köztük hely. Hogy kimaradtak-e show-elemek a többi helyszínhez képest, nem tudom, de lehet, hogy a ’82-es legelső W.A.S.P. fellépés kerek évfordulójának tiszteletére Blackie bandavezér direkte klub-turnéban gondolkodott.  A volt Wigwam (Club 202) szerintem a legautentikusabb koncerthely Budapesten, de – ahogy a neve is mutatja – inkább klub-koncertek esetében érvényesíti ezt a hatását. Féltem, hogy a W.A.S.P. buli is hasonlóan befullad a (rossz szóviccel élve) showtlanság miatt, mint a tavaly őszi Hammerfall előadás, hiszen mindkét bandának lételeme a kis helyen nehezen hozható látványosság. De Blackieék esetében szó sem volt ilyen jelenségről.

E hét csütörtökön lecsaptak a nehéz fém nehéz fiúi a Pecsában, jegyzem meg már jó korán. Némi rosszul lét után (csülök vacsora volt előző este…) összekaptam magam és már úton is voltam a Pecsa felé. Olyan 18h körül értem oda és valóban már a színpadon volt a Fueled By Fire. Véleményem szerint nagyon jól szóltak és jól is játszották a sok Slayer , Kreator hatású thrash muzsikát. A dobos beton keményen hozta az alapokat a többek meg tolták rá a szélvész tempójú riffjeiket, nem is kell ezt túlmagyarázni nekem pozitív csalódás volt ezen bemutatójuk.

A devoni Muse, amely már korábban is túlteljesítette a friss, önmagát megújító rockzenére vágyók elvárásait 2010-ben olyan kritikákkal büszkélkedhetett, mint a New Musical Expresstől származó “az évezred legfontosabb hangjainak gyűjteménye”, vagy hogy “a Muse nélkül nem értelmezhető a brit kortárs zene” (Uncut), és amit a legbefolyásosabb popkultúra magazin, a Q állít : “a Muse a világ legnagyobb rockzenekarai közé tartozik”. Ilyen felhangok után érkezett a zenekar tegnap a The 2nd Law című új lemez turnéjával a Papp László Budapest Sportarénába.

El tudnám képzelni magam egy olyan állásban, ahol naphosszat rock zenét kell hallgatni és írni róla, de ilyen életforma legfeljebb, ha valamelyik utópisztikus Nemere könyvben létezik. A nem szeretem munkám és az utána következő kötelező „szerviznek” köszönhetően (zuhany, zaba, kávé stb.) – legnagyobb bosszúságomra – pont az Over the Hills utolsó harmadára értem a csarnokba. E nótának Gary Moore féle változatát a rock történelem legütősebb alkotásának tartom, így azonmód, kabátban berohantam az akkor még hézagos nézőtérre.

…kis helyen is elfér, hát még ha gonoszak. Mondjuk talán jobb lett volna, ha ezt a nézőseregre igaz, de sajnos aznap este nem ez volt a jellemző. Viszont a színpadra annál is inkább. A DK kis termének a még kisebb színpadán a zenészek néha egymás hátát vakarták a gitárokkal, annyira nem volt semmi hely, de rajtuk tényleg igazán nem múlt semmi. A Fradi meccs okozta dugóba sikerült belefutni, de így utólag hál’ istennek, mert akkor talán még lehangolóbb lett volna a látvány, ami akkor fogadott, amikor a Stealing Axion kezdett játszani. Komolyan azon gondolkodtam, hogy alapítok egy közösséget az ott lévőkkel úgy, hogy az lesz a jelszó, mindenki nevét be kell mondani. Hidd el nem kellett volna zseninek lenni, hogy bejuss. Viszont bazi nagy pirospont, hogy ennek ellenére olyan szintű (bár rövid) műsort nyomott le a négy nem igazán popsztár alkatú csávó, hogy egyrészt kezdtek beszállingózni az emberek, másrészt nekem például igazán meghozták a kedvemet az új albumukhoz. Tényleg le a kalappal. Dallamos és technikás modern metált hoztak bemelegítésképpen.

Ismét a Dürer kicsi, ismét post-rock, ismét jó volt. Ennyivel el is tudnám intézni, ha nem kéne a szerződésemben konkrétan rögzített terjedelemben írnom róla....

Tehát kicsit bővebben: A Caspian évről-évre és lemezről-lemezre halad előre a tuti siker felé. A színtéren lassan húzónévvé válnak és a színpadon is nagyon profi produkcióra képesek. Nem érdemtelen a sikerük, Philip Jamiesonék nagyon eltökélten haladnak a megkezdett útjukon előre, és ezzel kivívták a közönség szimpátiáját is. A Tertia című lemezüket olyan Isten háta mögötti országokban is turnéztatták, a helyiek legkitörőbb örömére, mint Oroszország, Thaiföld, Kína kisebb városai, amit úgy hiszem nem sok amerikai zenekar vállal be, főleg ezen az underground szinten. 2008-ban már itt is tiszteletüket tették az Avalon klub színpadán, amit sajnos nem láttam, de azóta pótoltam több ízben is.

Az immár 30 éves Tankard idén tette először tiszteletét nálunk a Dürer nagyszínpadán. A vasárnapi időpont ellenére szépen összegyűltünk, bár lehet, hogy egy péntek vagy szombat este jobbat tett volna a népsűrűségnek, de azért így sem volt rossz a helyzet. Sőt az első sorok kifejezetten tömöttek voltak, tisztára mintegy Youtube (thrash) videón, frankón szinte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.

Amúgy igazi buli feeling uralkodott, tele felvarrós farmermellényes arccal és a fiatalok is szép számmal képviseltették magukat. Maguk az együttes tagjai is szimpatikus fejek voltak, az énekes Andreas "Gerre" Geremia folyton, poénkodott, rohangált nagy derültséget okozva, néha még méretes sörpocóját is elővillantotta az első sorokban figyelő thrash lady-k nagy örömre. Volt, hogy megitatta a rajongókat, sőt egy alkalommal egy rövid bevezető rész alatt az egyik helyeske thrash ladyt meg is táncoltatta.

Újra november elseje. Ebben mondjuk semmi meglepő nincs. Tipikusan olyan nap, amikor semmi kedved sehova menni. Vagy talán még is? Na náááá, hogy van kedvem, hiszen az Ektomorf újra az A38-as hajón játszik este. A most már a Kettőnégy által is elismert életműdíjas Mindenholottlévő Chino-val, és az örök Napalm Death fan Csigával rövid egyeztetés után megdumáltuk, hogy este nyolckor a hajón. És, hogy mi történt nyolckor? Kattints tovább és megtudod.

Tényleg le a kalappal az Accept előtt! Minden előzmény nélkül, a semmiből felbukkanva csinálták meg az utóbbi évek legerőteljesebb visszatérését a műfajban, és a kezdeti kirobbanó formát 2012-re is sikerült átmenteniük, mind a legutóbbi albumra, mind a mostani turnéra. A dolog súlyát és jelentőségét szerencsére a nagyérdemű is átérezte: jó volt úgy belépni a PeCsa fedett termébe, hogy láthatóan nem volt szükség az elválasztó függönyre középtájt...

A múlthét sokak számára az Október 23-ról szólt, amikor is hazánkba látogatott a Periphery a Between The Buried And Me oldalán azonban a szervezők szombatra IS tartogattak egy év bulija gyanús koncertet. Ez volt a Heights, While She Sleeps és az Architects budapesti állomása. Sam Carter és csapata idén már bemelegítette a magyar közönséget a Rise Against-nek a Petőfi Csarnokban, most azonban az új albumuk apropóján érkeztek a Dürer Kertbe.

A nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas koncertet adott nemzeti ünnepünk alkalmából a címben említett három modern metál banda. Mivel nem egész napos melóból estem a koncertre, ezért sokkal nyugodtabb állapotban voltam, rá tudtam hangolódni az estére, de talán éppen ezért sokkal nagyobbat ütött.  Végre most nem sikerült elkésnem, így teljes egészében láthattam a teljes esti műsort, amit az angol The Safety ’mi-mind-szakmunkásbajuszt-növesztettünk’ Fire kezdett  (jó, mondjuk szemét vagyok, mert a dobos nem…ő fu-manchu-ban nyomta). Szándékosan nem kerestem a zenéjükre a neten a koncert előtt, mert kíváncsi voltam, hogy így meg tudnak-e győzni. Mondjuk sokat nem játszottak, nagyjából 25 percet, és nem nagyon lehetett hallani az énekes csávót, a dobot viszont túlságosan is, de jónak tűntek – valószínűleg teszek egy próbát a bandával. Jól izzították a publikumot, szépen előredolgoztak a két ’nagynak’, és így a fellépésük végére szépen megtelt a terem, és mindenképpen szimpatikus volt a zenei alázatuk. (Fotók: Réti Zsolt)

A svéd prog rock zenekar tette tiszteletét a nemzeti ünnepünk estéjén, azaz október 23-án este a Hajón. Kellemesen megtelt a terem ahhoz képest, hogy másnap isi, illetve meló nap következett. Kíváncsi is voltam milyen fejek járhatnak The Flower Kings koncertre, hát azt kell mondjam nem kellett csalódjak.

Itt van az ősz, itt van újra. A borongós esős napok után végre pénteken gyönyörű kellemesen meleg, napsütéses napra ébredtünk. Természetesen semmi sem megy zökkenőmentesen. Egész nap a dugóban araszoltam meló közben, és persze ilyenkor adja be a kulcsot a rádió a kocsiban. Nem maradt más megoldás énekelni kell… Ennek hatására viszont rám jön a fejfájás, ami innentől kezdve nem nagyon akar elmúlni. F*uck YEAAAAH. De a mai estétől semmi sem tud eltántorítani irány a Dürer kert, ha a fene fenét eszik is! Miért? Talán, mert megérkezett a nukleáris csapást szenvedett világ halhatatlan ura, Voivod.

Nemrég az egyik Club 202-es koncerten kaptam mindannyiunk nevében egy dicséretet a szervezőktől, mi szerint a rockstation-ösök az egyetlenek, akik elejétől a végéig megsasolják a programot, és csak úgy alkotnak véleményt. Nos, ezt a pozitív kritikai észrevételt szeretettel visszaküldöm a feladónak, mivel most éppen sikerült egy kicsit késnem. Az életérzés még ugyanaz, mint húsz éve, de időközben egy kisgyerek követeli, hogy apa is fürdessen.

Hiszek benne, hogy az idő folyásában vannak gócpontok és előfordul, hogy az ember életében fontos pillanatok egymáshoz közel, ilyen gócpontok körül alakulnak. Ilyen volt számomra az október 9-i dátum, hiszen ebbe a napba annyi király és nyomorúságos sztorit sikerült belepakolni, amit máskor egy hét alatt nem sikerül. És akkor nem értünk a nap végére, hiszen este készültem az Anathema koncertjére az A38-on. Imádom a bandát, igazán sokat vártam, főleg egy ilyen nap után. Kilenc után pár perccel érkeztem meg a helyre, így – persze – le is késtem a felvezető zenekarként aposztrofált német A Dog Called Ego-t. Pedig néhány nappal korábban csekkoltam őket a weben, és elég ígéretesnek tűntek.