Talán nem én vagyok az egyetlen, aki a Skorpiókirály filmzene révén szerzett tudomást a Godsmack létezéséről. Holott a film és a szám 2002-es, a Godsmack pedig már 1999 óta gyűjtögette be az amerikai zenei díjakat. Akkoriban taknyos tacskó kölyök voltam, és bár nem különösebben kólintott fejbe a zenecsatornákon gyakran szereplő I Stand Alone, azt viszont határozottan éreztem a dalból, hogy én bizony hallgatni fogom ezt az együttest. S lám, amint végigfordult a discmanemben a teljes Awake (anno legutóbbi) korong, rajongó lettem.

Még ha önmagában a „metalcore” nem is a legideálisabb hívószó számomra egy zenekar felfedezéséhez (ideértve a koncerteket is), a műfaj fejlődését illetően nem árt képben lenni. Főleg, ugye, ha ilyen témájú oldal szerkesztője az ember. És amennyiben azon is túl tudja tenni magát valaki, hogy ilyen bulin gyakran stúdióban rögzített díszítőelemek is szólnak a hangszeres játék mellett, akkor határozottan jól is szórakozhat.

Na, ennek a koncertnek sem volt egyszerű előzménye! Az eredetileg Fleshgod Apocalypse és Ex Deo turnénak meghirdetett kanyaron először egy évet toltak, majd utána kiesett az Ex Deo, jött helyettük másik három csapat, majd előtte pár nappal ezek közül kettő megint offolt, így maradt az Omnium Gatherum. A nagy kavarodás végül egy egész kellemes, bár talán kissé nyúlfarknyi estét szült, de lássuk részleteiben!

Kissé rozsdásan indult az este, jobban mondva a késő délután, mert ugyan jó dolog a koncertre járás, azonban egy fárasztó nap után nem nagyon akaródzik az embernek bemerészkedni a nagyvárosba. Még jobban fájt az élet, mivel egy interjú is befigyelt megkoronázandó a koncertélményt, de persze édes teher ez, amire jó gyógyír aztán a re-pohárba csapolt fesztivál sör.

Volt fejfájás sokaknál: Arch Enemy, Behemoth és Carcass, vagy Machine Head és Amon Amarth? Nem volt egyszerű döntés, főleg, hogy két nap különbséggel érte el Budapestet a két turné. Én végül az utóbbi mellett döntöttem, a mérleg nyelvét elsősorban a The Halo Effect billentette el. Elismerem: nem kis súllyal. Gyalult itt kisebb és nagyobb zenekar megállás nélkül, hogy utána kinek mije fájt a nyakán kívül, az már egyéni leosztás kérdése volt.

Az izlandi regényekben, filmekben és zenében egyaránt ott ez az egyedi íz. Mint a többi északi ország esetében, egyszerre igényes, fanyar humorú, sötét és melankólikus. Ám az izlandi alkotásokat még ezeken felül körbeöleli valami, akár a titkos, legfontosabb fűszer az ételben. Egy büdösnagy talány az a sziget, imádom! Ennél fogva bármennyire is puhánynak tartom a mosfellsbæri Kaleot, buzgón csörtettem az új Barba Negra első rendezvényére. 

Megint egy bitang erős turné, megint egy régóta várt pótlás, amire ezúttal szerencsére nem is kellett annyira sokáig várnunk. Az már csak hab a tortán, hogy sokunknak ez volt az “első bál” ezen a bizonyos új helyen.

Újra Budapesten járt a The Rasmus, most a legújabb nagylemezük, a Rise bemutató turnéjával vették célba hazánkat, ráadásul most a még friss szagú, vagy új Barba Negrába hívták őket zajongani egyet. Gondoltam megnézem őket, maximum nagyon kilógok majd a közönségből (végül nem is annyira), mert ha nem is én vagyok a zenekar legtöbb dalát ismerő rajongó, de azért tisztelem és szeretem, amit Lauriék letettek már arra a bizonyos képzeletbeli asztalra.

Lehet én vagyok az "öreg", de öt ilyen frankó zenekart, mint a Hinayana, a Wolfheart, a Borknagar, az Insomnium és a Moonspell, igen bátor húzás összerakni egymás után, hiszen ki ne akarná mindet végighallgatni a műfaj ezen irányának kedvelői közül? Kemény estén vagyunk túl, kérem szépen! Talán túl keményen is!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Lordi a Killectour több állomását volt kénytelen elhalasztani a járvány miatt az elmúlt években, így idén végül már az új albumot bemutatva pótolják fellépéseiket. A Lordiversitour tehát a hét lemezből álló Lordiversity bemutató turnéja, egyben az új gitáros, Kone is debütálása is volt a Lordival a színpadon a Barba Negrában. Réti Zsolt fotós kollégánk természetesen ott volt az eseményen. Még több fotó a koncertről ITT.

Végre-valahára Budapestet is elérte a The Ocean lemezbemutató kanyarja, amin a már kétéves „friss” albumukat, a földtörténeti zenesort lezáró Phanerozoic II: Mezozoic | Cenozoic-ot mutatták be a szép számú közönségnek. Ráadásul micsoda bemelegítő gárdával! A koncert mindegyik zenekara – ahogy már szokás a The Ocean esetében – a zenekar gitárosának, Robin Stapsnek a kiadójához, a Pelagic Recordshoz tartozó brigád volt, ami számomra ebben az adott irányban egyfajta garancia a minőségre, így sejtettem, hogy nem fogok rossz szájízzel távozni az Akvárium kisterméből. (Fotók: Bands Through The Lens, Fekete Zaj)

Van egy olyan zenei szubkultúra, amit teljes egészében a Rockstationnek köszönhetek. Mielőtt "idekerültem" volna nekem tök ismeretlen terület volt a post-rock/metal. Ennek úgy 14 éve már és természetesen azóta bekúszott a bőröm alá az Isis, a Neurosis, a Pelican és a többiek is. E vonal egy kicsit lágyabb kiadásai is vissza-visszatérő vendégek a lejátszómban, így a lengyel Tides From Nebula is. Egy kis cipőorrnézegetős lazulós koncertélmény ígérete mentén csaptam le a lengyel banda első budapesti koncertjére. Mondjuk szombat este a belpesti bulinegyedbe autóval érkezni a nap legnagyobb kihívásának tűnt, de szerencsére átengedett a város.

A hétköznapi mókuskerékből kiszakadás egyik kiemelkedően kellemes módja, hogy ha az ember leugrik egy klubba és fasza zenéket hallgat élőben. Ez az egyetlen dolog, amit kedves fővárosunkban élőktől mindig is irigyeltem. A végekről érkezve ezt mi egy szumma három órás extra manőverrel tudjuk kivitelezni és hát legyünk őszinték, hogy ez nem mindig "éri" meg. Macera, készülődés, logisztika - ha új helyszín, akkor tervezés, parkolás stb. Új helyszín most is volt, az Analog Music Hall - a buli az Akváriumból került át ide, valami felújítás miatt. Az Elder az utóbbi évek legnagyobb kedvence nálam és kerestem ugyan a kifogásokat, de csak sikerült ideérni. Az Irist-ből még két-három akkordott hallottam, de igazából a Pallbearer-Elder tandemre volt kíváncsi.

Továbbra is benne vagyunk az ismert okok miatt törölt turnék pótlásának időszakában és roppant örömömre szolgált, hogy a Martin Lopez dobos (ex-Opeth) által alapított Soennek nem kellett sorsára hagynia a számomra a 2021 egyik kimagasló munkájaként számon tartott Imperial albumot. Még ha potom háromnegyed évet váratott is magára, de végül csak megtartásra került az eredetileg tavaly decemberre meghirdetett budapesti koncert.

Billy Idol, a szőkített hajú rockikon újra Budapestre látogatott. A végül júniusról szeptemberre átrakott turné időzítése még akár jó is lehetett volna, hiszen többen is mondták nekem, hogy még jöhet a vénasszonyok nyara ilyenkor, de sajnos ez elmaradt. Viszont a koncert a kellemetlen időjárás ellenére is tüzes volt.

A tili-tolizott koncertdátumok közül végre egy újabbat ki lehetett pipálni az Opeth és a The Vintage Caravan közös estéje révén. A két zenekar az igen hűvös időben egy igen forró hangulatú bulit szállított, ráadásul talán több hörgős szám került elő "opethileg" mint a közönség nagy része gondolta volna.

Ha nem is napra pontosan, de megközelítőleg négy éve írtunk először a VOLA zenekarról, akkor a YUK-ban egy nagy bandát felvonultató prog metal egyik, kisebb előzenekara voltak. Azóta élénken követem őket, mert ott is és azóta is nagyon élvezhető, szellős, de nagyon okos prog metalt nyomnak. Aztán eltelik négy év és headlinerként térnek vissza, a YUK helyett az A38-ra. Plusz a Voyager és a Four Stroke Baron támogatja őket - az a Voyager, aki az ausztrál prog szcéna egyik egyik oszlopa. 

Szóval a kedv ismét nem volt kérdés, a megvalósítás a gát mindig, de kimenőm lett végül, cserébe viszont egy szar esős szeptemberi nap is, ami kissé megnehezíthette volna a kényelmes, unalommal teli autópályás gályázást, de szerencsére a kocsim orra kelet felé tolta a viharfelhőket, leparkolva már csak a korábbi égiáldás nyomait láttam.

Nem sűrűn cikázik felénk a lengyel progmetal csapat, a Riverside, de ha azt megteszi, az biztos, hogy nyomot hagy az emberek emlékezetében. A kicsiny hazánkat tizenkét éve felfedező, azóta pár, legutóbb 2019-ben, az A38-on koncertet adó kvartett most a fennállásának huszadik, illetve ugye az ismert okokból huszonegyedik évét ünnepelte meg nálunk, annak minden csodájával és szépségével.

A csehországi Jaromerben augusztus 9 és 13 között 25. alkalommal rendezték meg a Brutal Assault Fesztivált, amely az elmúlt két és fél évtizedben igazi, kultikus, underground metalzenei eseménnyé nőtte ki magát. A fesztiválon fotósunk, Lányi Kristóf is ott volt. Az augusztus 11-i, harmadik napról mutatunk most rengeteg képet. A fesztivál első és második napját ITT és ITT lehet visszanézni.