Jameson és Gatorrade kombó (mindenkinek ajánlom) után indult a csütörtök, amit csak úgy hívtunk a black nap. Meg egy kis melo-death és Paradise Lost. A csütörtöki nap volt számomra a legeseménydúsabb, ahol vagy hét koncertet megnéztem, többek között a Sear Blisst, a Bornholmot, a Wolfheartot és a Mgłat.
A '90es évek derekán egy sajátos hangzású rap-rock formáció tűnt fel az MTV képernyőjén. Az east side kegyetlen ritmusát, a hardcore elemeket és a szaxofont vegyítették. Emlékszem, gimis koromban mindig rohantam haza, hogy a kiemelt rotációban játszott Who' s The Kinget, a No Frontsot, majd a második lemezről az Isms című dalt elkapjam.
Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebbek a másnapok, az elenyésző test mindenféle praktikát kezd el keresni, amivel csökkenteni tudja a keserv érzetet. Amikor már nem segítenek a vitaminok, a taktikai hányás vagy a liter tej, akkor én azt mondom engedd el és igyál egy gyógysört, vagy egy gyógyfelest. Vagy rögtön kezd ezzel. Persze utána egyél valamit. Számomra valahogy így kezdődött a szerdai nap, ugyanis a keddi végén szépen elborultam. Persze semmi extra, csak a szokásos és ahogy mondtam: ne rinyáljatok, igyatok! Hálisten úgy vettem észre a Rockmaratonon elég sok arc tisztában van ezzel. Na lessük meg, mitől lehetett megvadulni szerdán.
2010 óta járok Rockmaratonra, ez idő alatt kialakulhatott egyfajta függőség, mivel kötelező módon járunk le minden évben a cimboráimmal, még akkor is, ha valamikor gyengébb volt valamivel a felhozatal. Mert, hogy teljesen gyenge talán sose volt, főleg nem egy magyar fesztiválhoz képest, ami tulajdonképpen az egyetlen tiszta rock, metal és punk rendezvény kicsiny hazánkban. Mindenki mindig talál pár hozzá közeli bandát a line upban. Dicséretes, hogy az elmúlt három évben kifejezettem erősödött a külföldi felhozatal, ami még kecsegtetőbbé teszi az egy hetes szesz-vakációt.
Kentucky fiai ismét telepakolták a hajót. Nyilván sokan voltunk úgy vele, hogy a nyár közepén egy szabadtéri bulit is el tudtunk volna viselni – tavaly júniusban a Barba Negra Trackben játszott a négyes –, és ez esetben biztosan még többen mozdultak volna ki a banda kedvéért. Kérdés persze, ki minek örül jobban: a szellősebb, levegősebb közegnek, vagy a fullasztó, izzadtságban úszó, tömegpréses, ám ezzel együtt közvetlenebb és hangulatosabb fedett teremnek. Ezúttal mindenesetre az utóbbi opció maradt, és hát el is készült a cseresznyebefőtt… Ám összességében úgyis a maradandó koncertélmény a lényeg, amelyre Chris Robertsonéktól joggal számíthattunk.
Mindig kíváncsian figyeljük, hogy melyik fesztivál milyen sztárfellépőt jelent be az év elején. Nem volt ez másképpen idén sem, amikor a Rockmaraton végre mutatott egy olyan nevet, aminél nem volt kérdés, hogy azon a bizonyos júliusi szombaton irány Dunaújváros!
Mark Knopfler, minden idők egyik legsikeresebb előadója, hosszú kihagyás után újra turnéra indult Down The Road Wherever címmel megjelent kilencedik szólóalbuma anyagával, amelyet a legnagyobb szóló sikereivel és a legendás Dire Straits slágerekkel egészített ki. A koncertkörút áprilisban indult és tegnap a Budapest Arénába ért. A koncerten Réti Zsolt fotós kollégánk is ott volt.
Vannak azok a koncertek ( várom ügyvédje jelentkezését Pálinkás Úr! ), amire az ember inkább kíváncsiságból megy le, nem azért, mert annyira oda lenne a bandáért. Nekem a Turnstile túl modern, egyszer a Limp Bizkit ugrik be róla, máskor a Helmetet hallom ki belőle, miközben az egész úgy hardcore, hogy közben grunge is. A Blue by You meg new metal? Vagy csak kalipánk? Azonban amikor kiderült, hogy sold out lett a buli, már felkaptam fejem.
Kicsit „idegállapotban” érkeztem fenti zenekarok koncertjének helyszínére, lévén közel másfél óra alatt sikerült autóval megtennem az M1/M7 bevezető-Dürer kert veszedelmes távot. Előtte 200 km-hez kellett kb. ugyanennyi idő… Frusztráltságom a Blahán tetőzött, amikor is lehúzott ablaknál anyáztam egy kiadósat, érdekes pillantásokat kapva a buszmegállóban várakozó, illetve úttesten átkelő járókelőktől. Kezdtem megérteni Michael Douglas Összeomlásban mutatott viselkedését… Summa summarum, 6 év alatt elszoktam fővárosunk közlekedésétől.
A Toto zenekarra hagyományosan jellemző, hogy több generáció hallgatja a lemezeit és van jelen a koncertjein – ma pedig már egyes tagok, illetve egykori tagok gyermekei is csatlakoznak hozzájuk a világot jelentő deszkákon.
"Municipal Waste is gonna fuck you up!" szoktunk ordítani a barátaimmal, mert hogy nálunk rendszeresen előkerül a zenekar a kocsmában, vagy bármilyen bulika keretei között. És nem véletlenül, hiszen a Municipal Waste party zene - szupergyors, punkos, bohókás, aprítós hardcore/thrash, szebbik nevén crossover. Olyan, mintha a Suicidal Tendencies legvadabb és legbulisabb számait dolgozná fel újra és újra a zenekar, persze a saját komikus, társadalomkritikus előadásmódjában. Mi sem nagyobb móka a fesztiválok előtt/között, mint egy ilyen őrült banda, amire csak őrültködni lehet.
Negyven felé az ember nagyjából rendezett egzisztenciával, amikor fesztiválra megy, az egyben szociológiai tanulmányi kirándulás is. Öregesen nem nyomorgunk a vonaton, megkockáztatunk pár száz forint pluszt az első osztályért, nem sajnáljuk a 650 Ft-ot a kényelmes shuttle buszért. Cserébe meló utáni fásult hangulattal és némi 'temeghogyafaszombanézelki' attitűddel (mint Clint Eastwood a Gran Torinoban) kell a fesztivál területére - ami idén új lett, jó lett, szép lett - lépni. Így érkeztem meg a Volt Fesztivál 2019 csütörtöki napjára, ahol a Magazin által kitaposott, rögös útnak köszönhetően Press szalaggal verethettem.
2011 nyarán járt utoljára nálunk David Coverdale és csapata. Kétségkívül ennek köszönhető, hogy olyan tömeg verődött össze, amilyet régen tapasztaltam már a Trackben. Tegyük hozzá, hogy bár elvileg nem ez volt az utolsó alkalom, amikor élőben láthattuk a Fehérkígyót (még ha az énekes előzőleg többször is a visszavonulásra készült), az aktuális helyzet bizony bármikor borulhat, szóval érthető módon igyekezett kihasználni a lehetőséget a jónép, amíg nem késő…
Slipknot. Egy név, ami miatt kész voltam útrakelni és meglátogatni a Volt Fesztivált. Egy név, de emellett is olyan összeállítás figyelt a programban, kvázi csomagban, hogy képtelen voltam nem megemelni a hátsómat és elmenni a nagynevű fesztivál idei első napjára.
Osztálytalálkozó. Hőség. Alkohol. Hangos zene. Tömören a csütörtök este történései. Bővebben pedig azt lehet elmondani, hogy nagyon jó dolog rajongónak lenni mostanság. Jó lemenni egy hétköznap este és találkozni sok ismerőssel. A sztónerekkel, a hácésekkel, a metálfejekkel, mint egy nagy boldog család. Kétnaponta van egy kuriózum buli, már arról szól a történet, hogy mit tud kihagyni az ember, hogy ne rokkanjon bele anyagilag, vagy egészségügyileg, vagy szimplán nem kíván ennyi élő zenét. A hétre elengedtem a Dropkickot, a Walking Paperst, és így is láttam 6 bandát.
A kilencvenes évek második felében alakult, eredetileg nu metal zenekarként induló, mostanában magukat simán csak rockzenekarként aposztrofáló, chicagói Disturbed 2018 őszén egy új nagylemezzel (Evolution) örvendeztette meg a rajongókat. A zenekar friss albumával a címhez illően valóban egyfajta evolúciós mérföldkőhöz érkezett. Több, mint tízmillió eladott lemezzel és billboard-helyezésekkel Disturbed vitathatatlanul népszerűsége csúcsán van, ráadásul a Simon and Garfunkel féle Sound of Silence feldolgozással - tetszik vagy sem - végérvényesen átlépték a tömegek által kedvelt rock banda és a mainstream közötti igen széles határsávot.
Attól, hogy egy zenekart rengetegen próbálnak utánozni, még lehet utánozhatatlan. Attól, hogy a zenéjük nincs agyonbonyolítva, még lehet zseniális. Attól, hogy hagyományos alapokból merítenek, még lehetnek kortalanok. És azzal együtt, hogy jót mulatunk rá, nagyon is érdemes komolyan venni.
A Seattle-i színtér sokat látott figurái által létrehozott Walking Papers tavaly őszi A38-as fellépéséről megjelent beszámolónk és a szintén múlt évi, nemes egyszerűséggel WP2 címmel ellátott album nagyon meghozta a kedvemet ehhez a bulihoz. A szintén alapító tagnak számító Duff McKagan persze a mostani turnén sem lehetett jelen bizonyos más elfoglaltságai miatt – a szerencsések anno láthatták vele a csapatot Debrecenben –, de a koncert így is nagyszerű volt. A menő amcsi rokon visszatért.
Gonosz egy nyár ez. Hiába a hőség, hiába a napsütés, Budapest klubjaiban tapintani lehet a sötét erőket, tonnaszám ömlik ránk a fekete zaj. Nincs menekvés, hazánk promoterei úgy döntöttek, ránk eresztik a világ fenevadjait, akik minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy ne érezzük már azért annyira önfeledten magunkat. Itt jött a képbe az angol psychedelic fellegvár Uncle Acid bulija, akik kis megnyugvást hoztak a Slayerrel, Sumac-kal, Neurosisszal teli koncertnaptárba.
Az idei nyár koncertkínálata még a korábbi - egyébként se gyenge - évekhez képest is valami brutális, így aztán a Budapest Parkban múlt szerdán koncertező kanadai punk rock brigád a Sum 41 pörgős, jó hangulatú koncertjét, most csak fotósunk, Lányi Kristóf fényképezőgép-lencséjén keresztül mutatjuk meg nektek.