A psychobilly egyik leghíresebb képviselője 9 év után újra elérhető közelségben lépett fel. Ritkán járnak Európában, még ritkábban Németországon túl kelet felé. No meg eljutni egy koncertjükre eddig mindig tartogatott kihívásokat. Anno 2005-ben az angliai Sheffieldig utaztunk páran – mert akkor az első Európa turnéjuk lényegében csak angliai állomásokat jelentett, a londoni koncertjük pedig hónapokkal előtte sold-out volt –, majd 2007-ben a legelső osztrák bulijukat aznap késő délután mondták le egészségügyi probléma miatt. Persze amikor már a magyar brigád az Arena nyitott részén sörözgetett, levezetve az előző estés Royal Crown Revue koncertet. Míg végül 2008-ban egy kellően pörgős és lendületes koncertet adtak, bizonyítva, hogy élőben nincs lassúság – bármennyire is könnyedebb hangzás felé indultak el az akkori albumukkal.

Rég nem voltam hardcore buliban, így igazán megörültem, amikor a buli előtt pár nappal értesültem a Trash Talk hazai fellépéséről. Valahogy elkerült a híre, de még éppen időben jött a megvilágosodás! Sajnos sok turné ér ide vasárnap, illetve hétfőn, ami többnyire rá is nyomja a bélyegét a hangulatra, hogy messzire ne menjek példáért, az Anthrax szombaton fékevesztett, bődületes bulit adott Krakkóban, és egy "elmegy" szintűt vasárnap, mondjon bárki bármi mást. A zenésznek elvileg mindegy, de a közönség már más tészta. Ettől függetlenül a Youth Man produkciójára már félig megtelt a Dürer kisterme.

Kétségtelen, hogy az Asking Alexandria a fiatalok körében az egyik legnépszerűbb zenekar. Az is kétségtelen, hogy ez az eladásokban is tükröződik. Valamint az is egy jó jel erre, hogy élőben is kíváncsi rájuk a jónép, ugyanis egy teltházas bulival tértek vissza Magyarországra a brit metalosok. De lássuk, hogy láttam én, a zenekar ügyeiben szinte laikus koncertlátogató az egészet.

Elég érdekes tavaszt nyitott a négy bandát felsorakoztató Conan turné tegnap Budapesten. Legalábbis, ami a Tukker Booking szervezéseit illeti az év első felére nézve. A klasszikus, trió felállású Conan a brit sludge színtér egyik rendkívül erős bandája. Ezen a tavaszi turnén pedig olyan zenekarokkal érkeztek Pestre, mint a német Downfall Of Gaia és High Fighter. Illetve a szintén angol Hark. Akik így együtt mondhatni színes és teljes zenei élményt nyújtottak ezen a nemzeti ünnepet megelőző estén a Dürerben.  

Rendkívül szerencsés egybeesések egész sora. Így lehetne röviden összegezni az Anthrax mostani, a beszédes „Among The Kings” néven futó portyáját, illetve annak teltházas Budapesti állomását, hiszen azon túlmenően, hogy hosszú idő után először turnézik önállóan Európában a thrash metal Nagy Négyeséhez tartozó csapat, idén harminc évvel ezelőtt jelent meg egyik csúcsalkotásuk és egyben egyik legnépszerűbb munkájuk, az Among The Living. Ezért aztán keresve sem találhattak volna jobb alkalmat New Yorki barátaink a lemez teljes anyagának eljátszásához. Kár, hogy Charlie Benante ezúttal is távol maradt…

Felkiálthatnánk: végre egy világsztár csapat, kik szombaton teszik tiszteletüket hazánkban, de legyenek csak alapjában véve a péntek és a szombat esték a hazai csapatoké. A szervezők is olcsóbban veszik a produkciót, amire nagy szükség van, mert fejlődünk-fejlődünk, de még mindig rossz érzés nézni pl. Pretty Maids-ék turné képeit a Papp László arénányi helyekkel a háttérben, miközben nálunk egy ezer fő befogadóképesség alatti klubba számüzetett a koncert. Mégis szombat esti a láz.

Múlt év nyarán bombaként robbant a hír, hogy a Sabaton The Last Stand címmel megjelenő új nagylemezével és egyben az eddigi legnagyobb szabású turnéjával Budapestre is ellátogat. A harci szellemet nagyban erősítette az a tény, hogy a Sabaton mellett a Twilight Force kalandorai és az Accept páncélos hadereje is csatasorba rendeződött.

Az Iron Majdnemmel kezdődött minden. Akkor még rajongtunk az eredeti, angol bandáért, és szívesen vettük (vesszük ma is) a profi tolmácsolást. A magyar Maiden Dickinsonja bizonyos Kiss Zoltán volt (ma is ő); különös, hogy nem a Kiss Forever Band-et választotta. Ettől kezdve Zoli szellemként kísértett minket, bármilyen bulira mentünk, őt láttuk-hallottuk. Nem elég, hogy volt (van) „hatvanhat” zenekara, még időnként be is ugrott egy-egy helyre (P.Box, Gary Moore Emlékzenekar), ha az énekes akadályoztatva volt.

Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. Aztán mivel már látta, újra látni akarja, de még csak remélni sem meri, hogy abban a formában fogja látni, ahogy. És vannak azok a koncertek, amik nem várt pozitív csalódást okoznak. És vannak azok a koncertek, amiket szimplán csak át kell élni. És vannak azok a koncertek, amikor ezekből egyszerre megkapsz mindet. Ez a koncert pedig ilyen volt!

A Helmet tipikusan az a zenekar, amit életem bármely pillanatában, bármilyen okból kifolyólag szívesen hallgatok. Egyedi, de nem önkényesen, hanem ösztönösen. Olyan riffekkel operál a Page Hamilton vezette brigád, hogy nem lehet nem megszállottan belebólintani a megtördelt szólamaiba. Szóval minden amellett szólt, hogy ez egy igen erős este lesz, még úgy is, hogy azért a Dürer középső terme a Room 041 azért kicsit aggodalomra adott okot előzetesen méret/hangzás okán.

Aki rendszeresen követi a Rockstationt, olvashatta az új Ørdøg lemez, a brutálisan zseniális Sötétanyag kritikájának lezárásában, hogy nincs olyan földi, vagy azon túli erő, amely visszatarthatott volna attól, hogy ellátogassak erre a bulira. Nem is volt ilyen szerencsére, sőt, egy felsőligás eseménnyel lett volna dolgunk, ha nem szól közbe egy-két helyen a technika. Viszont ha éppenséggel túl tudta valaki tenni magát a rosszul belőtt hangosításon (ami pont, hogy a lényeg egy ilyen bálon), egy príma, jó hangulatú, nem mellesleg kiérdemelten teltházas estének lehetett szem- és fültanúja.

Van az a jó, amelyből sosem árt meg a sok! A tavaly látott két olaszországi koncert után bíztam benne, hogy idővel hozzánk, vagy legalább a környékünkre szintén eljut jelenlegi produkciójával az énekesként és színpadi emberként egyaránt fenomenális Jeff Scott Soto. A vége az lett, hogy páran nem bírtuk kivárni a pesti fellépés napját, és még előtte Pozsonyba is kiugrottunk a SOTO kedvéért. A határtalan lelkesedésen túl az is közrejátszott a döntésben, hogy így végre valóban egy ilyen kaliberű előadóhoz méltó helyen láthattuk ismét Jeffet és társait. Más kérdés, hogy a Randalban is (finoman fogalmazva) mérsékelt érdeklődés mellett zajlott a buli, viszont a mester mindkét alkalommal a maximumot hozta ki az adott helyzetből. Önmagában véve az sem kis szó, hogy ezúttal egyik estét sem árnyékolták be a múltkoriakhoz hasonló szervezési malőrök!..

Nem tudom, hogy emberünk nélkül mekkora figyelmet kapna ez a banda, de vele, vagyis Frankenstein punk rock alteregójával, tehát Doyle úrral a színpadon, mindenképpen történelmi eseményszámba ment a Dürer Kertben a szerda este. Ő ugyanis cirka harminchét évvel ezelőtt szált be a The Misfits nevű bandába - drága jó testvére invitálására - hogy aztán olyan slágereket küldjenek fel el együtt, amik minimalizált rajongási fokozatokon is képesek annak a bizonyos koponyának az elterjedését máig maximumon katalizálni. Azt pedig látnoki képességek nélkül is előre lehetett vetíteni, hogy ahogy a Doyle projekt arculata összesimul a legendás bandáéval, úgy a Misfits dalok is ékelődnek majd szépen az Abominator lemez nótái közé.

Vannak dolgok, melyekre az isteni adottságon kívül semmi sem szolgálhat magyarázatul. Miközben ugyanis azt látjuk, hogy a hatvanas-hetvenes korosztály döntő többsége Don Dokkentől David Coverdale-en át Ian Gillanig rengeteget vesztett hangjából, vannak olyan kevesek is, akik mintha csak egyre jobbak és jobbak lennének az idő előrehaladtával. Ronnie James Dio mellett ebbe a kategóriába tartozik Glenn Hughes is, aki annak ellenére is top formában van, hogy idén tölti a 66-ot, illetve igen komolyan és sokáig pusztította is magát a korábbi évtizedekben. Ennek ellenére a mára egy kedélyes, öreg hippi személyiségét magára aggató Glenn simán szembeszállhatna fiatalkori önmagával is, a verseny lefolyása pedig korántsem lenne egyértelmű. Vagy, hogy egy tök egyszerű, mégis sokatmondó dolgot említsek: miatta tuti, hogy nem kéne kihagyni a programból a Child in Time-ot ma sem. Persze Ian Gillant sem akarom bántani, hiszen maximális tisztelet illeti mostani teljesítményéért őt is, Glenn azonban énekesként ma már abszolút más ligában mozog.

Mintha a hazai közönség csak lassan eszmélt volna rá, hogy a progresszív metal színtér egyik meghatározó zenekara kilenc (!) év kihagyás után ismét aktivizálta magát. Ennyi idő telt el ugyanis a FWX és a Darkness In A Different Light albumok között, és amikor az utóbbi anyagot mutatták be ugyanitt a hajón, a mostani nézőszámnak mintegy fele jött csupán össze. Azóta három és fél esztendő telt el, a tavalyi Theories Of Flight még a Darknesst is felülmúlta, és ezúttal a teltháztól sem jártunk nagyon messze!.. Röviden ennyit Jim Matheosék legutóbbi alkotásának, illetve a hozzá fűződő budapesti koncertjüknek az előtörténetéről, és bár ma sem tartom indokoltnak a közel egy évtizednyi szünetet, így is azt mondom, inkább várakoztasson valamivel tovább egy ilyen patinás csapat, ha utána változatlanul magas színvonalon képes teljesíteni, mintsem hogy folyamatos működésben a nevéhez méltatlan megnyilvánulásokkal porlassza saját renoméját.

Amikor meghallottam eme koncert hírét, esélytelennek láttam, hogy én ne jelenjek meg rajta. Miért? Mert a három fellépő közül kettő (azaz Devin apánk és csapata, valamint a BTBAM) hatalmas kedvenceim, a Leprous pedig (legyen az én szegénységem, hogy eddig csak névről ismertem őket) már előzetesben is több, mint ígéretesnek tűnt, tehát ha csak a zenei részt nézzük, hibátlan estének nézhettünk elébe. Spoilerveszély: mindez pontosan az elvártak szerint alakult!

Gyanús nekem ez a Hammerfall, de tényleg! Még szinte le sem pakoltak az előző Barba Negrás örömünnep után, már megint itt vannak, és minő meglepetés, egy jéghideg keddi estére összehoznak egy durva teltházat, és mit ad Isten még fesztiválozni sem restek visszatérni. Na, ez már azért több mint pofátlanság.

Egy nagyon is remekbeszabott estével ajándékozta meg a rajongóit Tarja Turunen és csapata. Szerény meglátásom szerint már több szempontból sincs értelme azon variálni, hogy milyen volt, vagy nem volt vele a Nightwish, hiszen míg ott kilenc évet töltött el, a szólókarrierjét már jóval több, körülbelül tizenkét éve építi, egyre nagyobb sikerrel. Ráadásul már több anyag jelent meg tőle az utóbbi korszakban, mint azelőtt, így már támaszkodnia sem kell az akkor megjelent dalokra, bőven összeállíthat egy (mint kiderült, nem is akármilyen) műsort az elmúlt bő dekád terméséből is.

Általában igyekszem nem lekésni az előzenekarokat – sokszor kifejtettem, mi okból. Most viszont kettő darab teljes koncertet ígértek a szervezők, így előre haladott korom (!) végett jobbnak láttam biztosra vetődni, és a youtube-on lekádereztem a nyitó banda, Beyond The Blacket. Kissé pironkodtam, mert ezt a Wackenen (is) nagy közönségnek látszó társulatnak hírét sem hallottam idáig. A színpadi rutinnal nem lesz tehát gond, véltem, az In the shadowst és a Lost in Forevert pedig igazán jó nótának könyveltem el, még ha ezzel együtt a banda nem is adott mást, többet hasonszőrű, simphonic metal társainál.

„Megmondom nektek milyen lesz a tél. Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”. Bill Murray nemes gondolata a Groundhog Dayből (hülye magyar fordításban Idétlen időkig :S) teljesen lefedi a közhangulatot, amit a folyamatos mínusz tízes hőmérséklet, az állandósult zúzmara és jégpáncél okozott/okoz/okozni fog még egy ideig. Viszont! Ez a fagyba burkolt atmoszféra tökéletes táptalajt nyújthat egy Mirrors For Psychic Warfare koncerthez. Sőt! Jobb időzítés nem is lehetett volna a Scott Kelly, Sanford Parker duó magyar debütálásához.