Egy sporttudósító valahogy így kezdené: „szellős teltház fogadta a csapatokat”. A magam részéről viszont unom már saját cikkeimben a nézőszámon való állandó merengést (el tudom képzelni, olvasóink hogy unhatják), úgyhogy örüljünk és ezzel zárjuk is a témát. Másrészt nem csapatokról van szó, „csak” egy csapatról (igaz, az igencsak aranycsapat) – a Uriah Heep, ahogy két évvel ezelőtt sem, úgy most sem hozott magával bemelegítő előőrsöt (és tőlünk se kért). Ezzel csupán az a baj, hogy nehezen melegedik üzemi hőmérsékletre a buli. Az előzenekar, ha jó, azzal hangol rá minket a főfogásra, ha nem az, akkor a kínos várakozás feszíti pattanásig az idegeket –melyek a nagyok pályára lépésének pillanatában el is pattannak s így az érzelmek vehetik át a főszerepet.

Örök vitatéma, vajon létezik-e a zene minőségének valami objektív, viszonylag egzakt mérési lehetősége. Örömmel jelentem: megoldottam a problémát. Ezen a hétfőn bolondokháza volt a munkahelyemen, biológiai órám is még a nyári időszámításra volt beállva: a szabadtéri bulik tíz órás csendrendeletéhez szoktatták az elmúlt hónapok. Itt a második zenekar – nem teszem eléjük a „fő” szócskát, hiszen két egyenrangú produkció estéje volt a szeptember 9-ei, ráadásul az első együttes kapott több játékidőt – 23 óra után indította programját. Úgy véltem, ha ebben az elnyűtt állapotomban a Nightquest és a Soul Mirror képesek engem ébren tartani, akkor a színvonallal egészen biztos, hogy semmi gond!

Szó sincs arról, hogy valamelyik sportportál babérjaira törünk. Igaz, a Népliget és a Fradi pálya tőszomszédok, a cikkcím dacára mégsem meccs utáni csetepatéról szól az írás. Csupán a volt Sabaton tagokat és a hajdani Astral Doors énekest felvonultató újdondász svéd sztárcsapat fellépését s annak körülményeit követjük nyomon. Ők a Civil War.

Éjóóóó, nyárbúcsúztató buli a Parkban, nem kisebb fellépővel, mint Jose-Manuel Thomas Arthur Chao (az utolsó csukja be ajtót), más néven Manu Chao éjójójóóó. Éjóóó, szuper idő, remek közönség, lépni alig lehetett, hát még a pulthoz férni éjójójóóó. Éjóóó, már értem a borsos jegyárat, remekül szűrték meg vele a közönséget, egy szerényebb összeg dühös kint rekedt tömegek hadát eredményezhette volna, ami párosulva a román meccs utáni letargiával, könnyen utcai zavargásokba torkollhatott volna éjójójóóó. A Parkot minden dicséret megilleti éjóóó, hiszen a nyári szezonban olyan király buliknak adott helyt, és szolgálta ki magas szinten a közönséget, mint az Anthrax, a Hatebreed, vagy a Karnivool, hogy mást ne említsek éjójójóóóó. Ebben éjóóóó, az időjárás is nagy segítségükre volt, majd az egész nyarat végigkísérte a fülledt nyári meleg, ami a fogyasztásban is biztos meglátszott éjójójóóó.

Idén részem volt mindenben, ami csak keserítheti egy fesztiválozó életét: hátráltatott árvíz az utazásban, eső, sár, hideg Hegyalján, extrém hőség a Balatonnál. Csehországban az árvíz kivételével részem volt mindebben egyszerre. A harmadik napra elromlott az idő és kiadós eső áztatta el a fesztiválozókat. Nem tudom hány fajtája létezik az esőnek, de szerintem sikerült az összeset megtapasztalnom a szitálástól a záporon át a felhőszakadásig. A hőség után előkerültek az eddig feleslegesnek látszó pulóverek, esőkabátok, és a hidegvizes zuhanyzó nem látszott már olyan vonzónak mint az előző napokban...

Azt is megértettem, hogy miért is hívják a fesztiválozók "the hill of death"-nek a kempinget az erődtől elválasztó dombot, amelyen még csak-csak felküzdi magát a fesztiválozó, de a leereszkedés könnyen történhet gatyaféken és még csak inni sem kell hozzá, elég egy kis eső és egy rossz lépés. Programot terveztem magamnak, így a nap egy részét a városban töltöttem és csak délután mentem be a fesztiválra. Néhány zenekarról lemaradtam, de ha már ilyen messzire elutaztam a helyi látnivalók is érdekelnek és ezekre áldoztam időt a fesztivál rovására.

Franciákkal való személyes találkozásaim során nem egy alkalommal szembesültem azzal, hogy Magyarországot Romániával, Budapestet meg Bukaresttel tévesztik össze (bár szerintem más is élt át ilyet velük kapcsolatban). Nos, monsieur Joe Duplantier és a Gojira a két itthoni bulit is magában foglaló idei nyári Európa-turnéja végére már jó úton van afelé, hogy túllépjen ezen a fatális tévedésen.

Már sokfelé voltam fesztiválozni, de a Brutal Assault eddig valahogy kimaradt. Talán azért mert a nevéhez híven elsősorban a black, death és extrém metal zenekarok dominálnak a fesztiválon és ezek a zenék nem állnak igazán közel hozzám, de idén olyan változatos volt a fellépők névsora (92 fellépő zenekar), hogy vétek lett volna kihagyni a BA2013-at.

Roger Waters 2 évvel ezelőtt már járt nálunk, igaz akkor éppen Arénákban turnézott a Fallal. E korszakos alkotás, a hozzá tartozó egészen lenyűgöző körítéssel méltán érdemli ki a világ legnagyobb stadion produkciója jelzőt. Ráadásul, ha csak Mr. Waters nem gondolja meg magát (ugye tudjuk a pénz nagy úr, de itt hátha nem), akkor ezt a produkciót most utoljára lehet megnézni ezen a turnén.

Itt aztán minden milliméterre van a helyén a hangfalaktól, a pirotechnikai eszközökön, a zenészekig mindenki. A surround hangzás miatt a szokásos 2 helyett 6 különböző hangfal-állás van, hogy aztán senki ne mondhassa, hogy itt rosszul szólt valami. Kérdés persze, hogy az egész előadás színházi, cirkuszi jellege, mennyire megy a mű rovására vagy éppen mennyire erősíti azt.

Túl vagyok egy kurvajó kis punkzenekar stand-up comedyvel egybemixelt koncertjén, egy debreceni „déli” ska bulin, egy bukszányi „megkönnyebbülésen”, és egy mindezekből eredő családi perpatvaron. Ízig-vérig punk volt a mai koncert, mondhatjuk így is, és ez sajnos nem jelent feltétlen jót. Számomra biztos nem. Következzék keserédes beszámoló az egyébként remekelő NOFX bulijáról.

Három bűnöm van: kettő bocsánatos, a harmadik nem. Reménykedem: a bocsánatos kategóriába tartozik, hogy a jubiláló Skorpióra koncentráltunk, őrájuk érkeztünk, és – két napos Rockfesztezés után – nem tekintettük meg a többi zenekart. Gyaníthatóan megbocsájthatatlan lesz viszont a környezetvédők részéről, hogy pokolba kívántam a hallgatóságnak fenntartott terület közepén terebélyesedő fákat. Óriási kreatív energiákat kellett mozgósítani az olyan szabad helyek megtalálásához, ahonnan még látni is lehetett valamicskét. El kéne dönteni: rendezvény-helyszínt, avagy közparkot akarunk-e a hajdani Tabán városrész helyén virító domboldalon.

"Érdemes Pestről idáig eljönni a Rockfeszt miatt?"   - szegezi nekem a kérdést egy környékbeli fiatal.  Elgondolkodom a válaszon. Helyzetünk speciális: barátaink élnek itt. Összekötjük a kellemest a hasznossal: a vendégszeretet élvezetének közepette megtekintjük a Rockfesztet is. De amúgy is érdemes megtenni a fránya 150 km-t. A Rockfesztnek - igaz, párszázas látogatottságú, meghitt hétvégi programból néhány év alatt "tankcsapdás" tömegrendezvénnyé nőtte ki magát - még mindig afféle "mindenki ismer mindenkit"-jellege van. De ha nem ismersz senkit, valahogy akkor is az az érzésed: régi haverock közt vagy. Ha bénázol a sátorállításnál, rögvest megjelenik öt-hat arc (szerencsére kezekkel együtt), hogy segítsen. A cuccokat nyugodtan ottfelejtheted a sátrad mögött. (Igaz, okostelefonnal és euróval tömött pénztárca tekintetében ezt  nem mertem kipróbálni.) A magyarul szót sem tudó szlovák pecsenyesütő kirohan bódéjából üdvözlésünkre, noha már tavaly sem voltunk jó vásárlók. Na és, kérdem én, melyik az a fesztivál, ahol egy tóba fejest ugorva kezdheted a napot? (A hatás 10 doboz energiaital elfogyasztásával egyenlő, persze csak alapos bemosdás után javallott.) 

Szóval, akkor stonerkedjünk egy adagot. Erről szólt ez a péntek. Összejön egy kisebb közösség, és meghallgatjuk egymás produkcióját, lefikázzuk a másikat, vagy éppen az egekig emeljük őket, vagy semlegesen beletojunk az egészbe. Illetve arról, hogy a negyven fokos meleget igazi sivatagi hőséggel tüntessük el. Az R33 nekem mindig egy érdekes helyszín. Van valami varázsa, de közben utálom is. Tudod ez egy ilyen teljesen vegyes érzésekből összefont szőnyeghez hasonlítható. Bent mindig iszonyat meleg van, amit télen szeretünk, de ilyenkor, amikor kint is megrohadsz, akkor annyira nem hangulatos bemenni a még melegebb terembe. Na, de akkor csapjunk bele, hiszen a zenekarokért jöttem, nem pedig azért, hogy a helyről magyarázzak feleslegesen.

Szeretem a Budapest Parkot főleg, amikor minden egyes kis négyzetcentiméterét a metal tölti be. Tudod egy igazi kemény buli, majd utána a hangszórókból PanterA, Slipknot, Clawfinger szól. Ilyennek kellene lennie talán minden egyes estének. Bátor dolog hétfőre szrevezni egy bulit, de hát, aki nem kockáztat az nem is nyer. Ezen az estén azonban mindenki csak nyert! Mi azért, mert láthattuk megint az éppen a turnéja felénél járó Hatebreedet, a srácoknak pedig tuti egy felejthetetlen estével szolgáltunk.

2001. november 9-én járt legutóbb Magyarországon az anarchista hardcore / punk amerikai élharcosaként elhíresült Catharsis, majd nem sokkal a koncert után, az akkori turnéja végeztével fel is oszlott. Leállásuk nyomán hatalmas betöltetlen űrt hagytak maguk után, de munkásságuk, na meg a felejthetetlen gödöllői fellépés emléke – az azelőtti hazai bulikéhoz hasonlóan – olyannyira beépült a köztudatba a színtéren, hogy most, majdnem tizenkét év elteltével sem lehetett kérdéses a telt ház.

Rejtőt plagizálva: Negyven fok árnyékban és sehol egy árnyék. A nap nagy részére ismét a fesztiválon kívül szerveztem magamnak programot. Amikor visszaértem a szállásomra csak egy zuhanyra és hideg italra vágytam, és csak ismét késő délután mentem be a koncertekre. A hőség a zenekarokra is hatással volt és igencsak rányomta a bélyegét az utolsó napra, amelyen a fesztivál két igazi nagyágyúja lépett színpadra, az Overkill és a Sabaton!

Ez egy kicsit rövid lesz, de szombaton igazából csak két zenekar érdekelt. Már a bevezetőben írtam, hogy Balatonszemes további lehetőségeket is kínál a fesztiválon kívül, így a nap egy részét egyéb programokkal töltöttem és csak késő du. mentem be a fesztiválra. A sátorban az Agregator (róluk lemaradtam) kezdett, majd az Óriás lépett fel, de az alternatív rockjuk annyira nem az én világom, inkább a nagyszínpad felé vettem az irányt. Ez persze nem azt jelenti, hogy rosszak, csak nem nekem való a zenéjük, inkább kerestem valami izgalmasabbat.

Új fesztivál gazdagítja a hazai kínálatot, ráadásul deklaráltan rock/metalfesztiválként pozícionálták magukat, ez az újonc a Rock Beach Fesztivál, Balatonszemesen. Meglehetősen bátor vállalkozás ma Magyarországon a nulláról fesztivált indítani, ráadásul a szervezők nem kispályáztak, 3 nap alatt 30 fellépő és olyan headliner csapatok, amelyek bármely fesztiválon húzónévként szerepelnének: Paradise Lost, Gojira, Overkill, Sabaton + a legkedveltebb hazai együttesek.

Ezen kívül Balatonszemes a fesztiválon kívül további szórakozási lehetőségeket is kínál, de a hőségben ezekből valószínűleg most a strand volt a legfontosabb. Én már csak az Overkill kedvéért is mentem volna, a többi csak hab a tortán.

Végre ismét egy olyan bandát láttam, akiket ezelőtt még sose. Pedig lehet, hogy lehetőségem is lett volna rá, de valamiért nem jött össze eddig. Most megtört a jég, ráadásul az egyik kedvenc szórakozóhelyemen, a Dürer kertben őrültem meg a Lock Up grindcore dózisaira. Mondjuk azért elég para volt a koncert előtt nemegyszer felröppenő hír, hogy mégse lesz megtartva a buli. Szerencsére sikerült megoldani a problémát (nem nagyon fogyott az elővételes jegy), és ezen a szép júliusi estén végre itt volt a szupercsapat, a Lock Up. (A kép nem a helyszínen készült)

Ma már viszonylag ritkán fordul elő, hogy a hazai koncertszervezők hiánypótlás gyanánt olyan előadót csábítanak az országba, akiket egyként vár a hazai rockersereg. Tegnap a Balatonszemesen rendezett Rock Beach Fesztiválon azonban a ritka kivételek egyikének lehetett szem és fültanúja az, aki ott volt. A francia Gojira ugyanis még sohasem járt nálunk.

Van az úgy, hogy a csillagok szerencsés együttállása dupla meglepetéssel kecsegteti az egyszeri embert. Már az is az ínyenc kategóriába sorolható volt, hogy egy Harms Way, Twitching Tongues páros idelátogat, de a hétfő estének igazán az adta meg a sava-borsát, hogy a huszonöt éves Eyehategod először tette tiszteletét nálunk. Ez rádobta a kult státuszt már előzetesen is a bulira, ami jócskán túl is teljesítette az elvárásokat.