Az Év lemezei minisorozat folytatódik 2025-ben is, kicsit más formában, hónapokra bontva, hogy ne legyen annyira súlyos egyben az év végén. A téli uborkaszezon, a karácsonyi tompulás még érződik a januári felhozatalon, de azért volt mit hallgatni itt is. És nektek mi volt a január top zenei újdonság? Kommentben jöhetnek az ajánlatok

Ami elmondható a kilencvenes évekbeli death metal bandák nagy részéről, például az, hogy különböző karakterjegyekkel büszkélkedhettek, az már kevésbé húzható rá a maiakra. Hiába szórom már évek óta a közel maximális pontszámokat az újonnan érkezettek anyagaira, az idő múlásával ezek a bandák szép lassan kikopnak az emlékezetemből: nemhogy a nevük, a zenéjük is kitörlődik. Ez talán az egyéniség hiányának tudható be, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem időtálló a zenéjük. Megváltozott hát a rockzenei klíma, ehhez kell alkalmazkodnunk.

A The Ferrymen egy lassan tíz éve működő nemzetközi supergroup, dallamos power metal jellegű zenével. A január végén megjelent Iron Will már a negyedik nagylemezük, és komoly meglepetést okozott, méghozzá jó értelemben.

Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul  az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.

Hihetetlen, hogy ebben az évben milyen albumok ünneplik a kerek évfordulójukat. Holnap éppen a “modern metal” egyik úttörője a Fear Factory ünnepli második albumának a harminc éves évfordulóját. Nézzük meg együtt, hogy milyen is a Demanufacture.

Az 1999-es Balkán Express szépen belesimul az Aurora diszkográfiába, és ez szerintem így van jól. Vigiék kapcsán a zenekart felületesen ismerők minduntalan az első két nagylemez irányába mutogatnak, mondván, hogy azok voltak az igaziak. Kétségtelen, hogy a győri punk rock trió a Viszlát Iván és az Előre kurvák, gengszterek idején volt népszerűsége csúcsán, azonban később is készültek remek Aurora anyagok.

Tinédzserkorom hajnalán a black metal a lázadás szinonimáját testesítette meg számomra, ennél menőbb dolgot el sem tudtam képzelni akkor. A sötétséggel táncot járó extremitás bármely formája kielégítőleg hatott, lehetett az minimálra vett szélsőségesség vagy éppen olyan szakértelemmel megkomponált feketefém, mint amelyet például a norvég Covenant képviselt.

A Lacuna Coil és én eddig valahogy mindig csak kerülgettük egymást, munkásságukkal komolyabban sosem foglalkoztam pedig papíron sok minden benne van, amit általában kedvelek. Valamiért azonban nem igazán ragadtak hetekig a zenelejátszóban. Így aztán a milánói banda legújabb, Sleepless Empire című albumát gyakorlatilag különösebb elvárások és elfogultság nélkül kezdtem el ízlelgetni és mellette újra elmélyedni a zenekar korábbi anyagaiban.

Phil Anselmo metalzenei fanatizmusa számos bandát, mellékprojektet kitermelt már, ehhez fogható aktivitást az ismertebb arcok közül talán csak Max Cavalera és Shane Embury képvisel a rockszíntéren. Amikor a kilencvenes évek elején a Pantera átvergődte magát a mainstream startvonalán, nem sokan gondolták volna, hogy hamarosan egymás után gründolja majd a különböző stílusokban lavírozó oldalhajtásait.

Akiért a harangok szólnak…De most nem, nem a Metallicáról lesz szól. Meghalt a király, éljen a király! A pokol harangjai felcsendültek és visszatérünk az egyszerű, sötét dolgokhoz. Hihetetlen, de negyvenöt éves lesz az az album, amiről mindenki azt gondolhatta annak idején könnyűszerrel, hogy hatalmas bukás lesz. Itt a Back In Black simogatója!

Aki hozzám hasonlóan a megjelenése idején ismerte meg a The Cult hetedik nagylemezét, kétséget kizáróan egyetért velem abban, hogy a Beyond Good and Evil nemcsak a Billy Duffy-Ian Astbury páros rockszíntérre való visszatérését jelentette, hanem a zenekar feltámadását is.

Zene és zaj elhatárolása kapcsán feltehetően minden olvasónknak vannak személyes élményei. A többségnél élesek a határvonalak, még akadnak olyan hallgatók, akik számára ezek a bizonyos kontúrok kissé vagy jobban elmosódottak. A hallgatói szubjektivitástól függetlenül kijelenthető, hogy a Sun & Moon Records alkiadója missziójának tekinti, hogy ezt a bizonyos határvonalat, mezsgyét jelző szögesdrótot egyes kiadványaival módszeresen a földig tapossa.

Tavalyról maradt ilyen-olyan elmaradásaink pótlása során ismét szembesültem az idő könyörtelen tempójú múlásával, amikor azt észleltem, hogy már a svéd Transport League is a tizedik albumánál tart 1994-es indulása óta.

Jó pár év eltelt már a Bleeding Through 2018-as visszatérőnek mondható Love Will Kill All nagylemeze óta. Szóval az idő igazán megérett arra, hogy a Narancsvidék bandája újabb kiadvánnyal sújtson le szerető híveire. A sorban kilencedik album, a meglepő Nine címet kapta és nagyjából azt hozza, amit tőlük várni lehet. Súlyos, billentyűkkel megtámogatott metalcore, némi extrém-metal vonásokkal megspékelve, ami mindig is a védjegyük volt. Aki szerette a korábbi dolgaikat, annak a Nine is működni fog, aki valami radikális megújulásra számít, nem biztos, hogy jó helyen jár és ez talán nem is akkora baj. Nem kell mindig feltalálni a kereket vagy a spanyolviaszt.

Újabb keserves tapasztalat a magyar folk-rock színtérről. Van hogy elszakad a cérna - van, hogy rossz pillanatban talál el egy album. Van úgy, hogy csak megtörténik a leolvadás. Ettől az ütéstől már nagyon várom az évad végét - most lett a 2015-ből elég. De legalább jött egy Road, jött egy Mad Robots kicsit javítani az összképen.

Február közepén jelent meg a svéd retro hard rock csapat - ha jól számoljuk - hetedik nagylemeze. Danny Rexon és zenésztársai továbbra is a 80-as, 90-es évek glam-sleaze bandáinak munkásságát tekintik irányadónak.

Negyedik soralbumát jelentette meg a napokban a Tuomas Saukkonen (Before The Dawn, Wolfheart) és Mikko Heikkila (Kaunis Kuolematon) által 2005-ben gründolt melodikus gothic/doom metal mellékprojekt, a Dawn Of Solace. Az Affliction Wortex a Noble Demon gondozásában jött ki, akárcsak a banda előző kettő nagylemeze.

Február legelején látott napvilágot az év eleji időszak egyik kiemelt megjelenése, a Dream Theater „visszatérő” nagylemeze. A Parasomnia bő három és fél évvel követte az elődjét, és az érkezését elég eseménydús időszak előzte meg. No nem mintha egy új DT-korong nem lenne esemény önmagában is…

A Ghost akárhogy is nézzük, de a rock-metal 21. századi történetének egyik megkerülhetetlen zenekara lett. Tobias Forge a sátánista pápával és a névtelen lelkeivel történelmet írt, nem is akármilyet. A rövid időn belül stadionokat volt képes megtölteni az okkult zenével a svéd zenész, akinek csillaga azóta is fényesen ragyog. Noha a régi dalok már nem kerülnek annyira előtérbe azért most mégis meg emlékezünk a vízválasztó harmadik albumról, a Meliora-ról.

Ha a hazai koncertlemezekre gondolok, egy kezemen meg tudom számolni azokat az élő anyagokat, amelyek az évtizedek során metal-vonalon klasszikussá váltak – sőt még marad is szabad ujjam. Atomtámadás, Koncert, a címben szereplő Koncertlemez, valamint Az utolsó merénylet – részemről legalábbis itt ér véget a rövid felsorolás.