Lassan egy hónap telt el a kilencedik Dynazty album, a Game of Faces megjelenése óta. Egy ideje már kerülgetjük egymást a svéd popmetal csapattal, most jött el az ideje, hogy egy teljes lemezüket végighallgassam.

Oscar Dronjak és a HammerFall, Tobias Forge és a Ghost, illetve Michael Poulsen és a Volbeat – hogy csak néhány nevet említsek azon extrém metalosok közül, akik utóbb, a szélsőséges zenéket maguk mögött hagyva hobbi projektekként indult zenekaraikkal csinálták meg a szerencséjüket. Ebbe a sorba illeszthető Einar Selvik neve is, azzal, hogy a norvég zenész nemcsak az extrém, hanem mindenféle metalt, sőt magát a rockzenét is elhagyta, és lépett olyan, számára új ösvényekre, melyek saját gyökerei, öröksége felé vezették, illetve vezetik.

Az Avantasia projektet Tobias Sammet, az Edguy énekese hozta létre még a kilencvenes évek végén. A szimfo-rockoperás power metalban mozgó supergroup időközben valódi intézménnyé nőtte ki magát, annyira, hogy miatta az Edguy jó ideje kényszerpihenőn van. A február végén megjelent Here Be Dragons már a tizedik nagylemezük.

Telnek, múlnak az évek és azon kapjuk magunkat, hogy azok a klipek egykoron az MTV-n bámultunk lassan nagykorúvá válnak, még akkor is, ha mi egyáltalán nem öregedtünk az elmúlt húsz évben. Na, jó azért de… Ellenben húsz év távlatából izgalmas dolog megvizsgálni egy-egy lemezt. Most éppen  Rammstein Rosenrot című albuma következik.

A Red Fang olyan bő tizenöt éve robbant be a magyar köztudatba. Emlékszem, hogy mennyire pörögtünk az első lemezen, mennyire zseniálisnak tartottuk és mennyit vártunk az első hazai koncertre. Az elmúlt tizenöt évben sok minden változott, de a Red Fang-re azért még mindig kíváncsiak vagyunk, így meghallgattuk a 20 éves fennállásukat ünneplő Deep Cuts nevű új anyagukat.

A divideD nem szűnt meg, csak átalakult. Előzetes belehallgatás nélkül akár ez is lehetne az első reakció a Brother Belmont nevet olvasva, illetve a Transmissions Through The Nuclear Ash borítójára pillantva. A neonfényes-képregényes grafika ugyanis hasonló szellemben készült, mint a(z eddigi) két divideD nagylemez borítója. Az elsődleges kapocs azonban nem a dizájn, hanem maga a főszereplő, Jósa Tamás, aki a divideD soraiban Brother Belmont néven futott, majd a zenekar megtorpanása után a frontember most halad tovább a Modulus lemezzel megkezdett úton.

A svéd sihedereket még az első lemezük idején ismertem meg. A zenekarról elnevezett korong ha föld alatti csuszamlásokat nem is indított el, az európai underground részéről pozitív visszacsatolásokat kapott. Ha elmúltál negyven – vagy életkortól függetlenül a ’80-as évek közepének metaljában utazol –, és egy kósza pillantást vetsz a négyes bármelyik promó fotójára, máris hallod a zsigereidben a muzsikát. Naná, hogy régi iskolás, black metalban fürösztött thrash-ről van szó.

A Time magazin a modern idők legrosszabb évének nevezte 2020-at. Ugyan a koncerteket nélkülöznünk kellett a Covid járvány miatt, de a thrash metalban egyáltalán nem volt rossz év 2020: Testament, Sepultura, Annihilator, Havok albumai jelentek meg, hogy csak a legfontosabb zenekarokat említsem. Ekkor jelent meg a Warbringer Weapons of Tomorrow című lemeze, ami nálam már-már balladai homályba veszik öt év távlatából.

Töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok elfogulatlan a kanadai csapattal, úgyhogy nem fogok úgy tenni mintha nem lennék kissé szubjektív a témában, mert igencsak kedvelem a Courtney LaPlante vezette társaság munkásságát. És pontosan ez az oka annak, hogy a Tsunami Sea érkezése számomra nem csupán egy új album megjelenése miatt érdekes. A zenekar egy izgalmas mérföldkőhöz érkezett, mert most kiderül, hogy a Spiritbox tényleg a hullám tetején marad-e – vagy az elvárások súlya magával rántja a mélybe... vagy ami még rosszabb a középszerűségbe.

This is 300! Ebben az epizódban meghallgattam a sorozaban a háromszázadik albumot! Jeles eseményt megünnepelve olyan mélységekbe jutottam a Bandcamp oldalon turkálva, hogy ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszem el, hogy ilyen van. Csak erős idegzetűeknek és/vagy feketeöves, magyar metalon edződött sporttársaknak.

Péntek reggelente hagyományosan ránézek a friss megjelenésekre az Album Of The Year-en, ahol többnyire a borító alapján igyekszem belőni, hogy mi tetszik majd és ugyan simán lehet, hogy valami állat zene rejtőzik a vizuális rettenet mögött, azért a belbecs jobbára szinkronban van a külcsínnel.

2020 tavaszáról mindenkinek megvannak a személyes emlékei. A finn Insomnium az előző év őszén megjelent Heart Like A Grave lemezét promotálta, amikor megtörténtek a lezárások. Niilo Sevänen és társai a kényszerhelyzetből a legtöbbet úgy próbálták meg kihozni, hogy új dalokon kezdtek dolgozni.

A rendkívül dühös zenéket kimondottan dühös embereknek írják. Az alkotó morózussága testet ölt egy frusztrált műkedvelő által szomjazott zeneműben. A kettő együtt rezonál, öröm, boldogság. De mi van akkor, ha a Possessed emlőin nevelkedett, patkányvért ivó, fémforgácsot evő metalarc éppenséggel nem elpusztítani akarja az univerzumot, hanem átmenetileg jókedvű? Akkor bizony nem elég a nyers pusztulat, akkor elő kell venni a zeneiséget, a melódiákat, különben a delikvens úgy félresöpri az eléje rakott produktumot, mint Tony Iommi ujjperceit a heavy metal megszületésében közvetett módon szerepet játszó présgép.

Amikor bejelentette a Black Sabbath AZ UTOLSÓ (vélhetően tényleg az utolsó) koncertet egyből elkezdtem agyalni, hogyan juthatnék el az eseményre. bepattintottam a második Sabbath albumot és iszonyú sebességű kutatásba, tervezésbe kezdtem. Miután világossá vált, hogy félmillió forint alatt nem kivitelezhető a kaland, így maradt az, hogy hátra dőljek és hallgassam csendben az egyik, ha nem a legjobb Sabbath albumot. Hihetetlen, de ötvenöt éves a Paranoid.

Bár a borító hátoldalán az idei dátum is szerepel, nem az Absolute Elsewhere utódjáról van szó, hanem a Blood Incantation első hivatalosnak tekinthető kiadványának sokadik megjelentetéséről. A jelenlegi death metal mezőnyt tekintve a legfelső fiókban keresendő amerikaiak három demo felvételt követően, közel egy évtizede, 2015 nyarán jelentkeztek ezzel a négy tételt felsorakoztató, bő negyedórás EP-vel.

A hazai rockzene első vonalához tartozó előadók többségére nem jellemző, hogy lemezről lemezre tágítgatnák a saját határaikat. Persze akadnak kivételek. Hogy a távoli múltba tekintsünk, gondoljunk a Sex Action – Action transzformációra, a közelmúltból pedig a Hooligans modern metalba való átmenete érdemel említést. A Road esetében sosem történt ennyire szembetűnő vált(oztat)ás, és a tavalyi év legvégén megjelent Az utolsó rapszódia kapcsán sem számolhatok be ilyen, vagy ezekhez hasonlítható pálfordulásról. A zenekar személyes horizontja azonban lemezről lemezre tovább tágult.

Esetenként magyarázkodással kell kezdenem egy lemezajánlót. Most is ez a helyzet. A Holdlajtorja Arcana et Tenebrae című első nagylemeze ugyanis épp egy évvel ezelőtt jelent meg. Mentségemre szolgáljon, hogy a kiadvány csak néhány hete jutott el hozzám, és azóta is emésztgetem azt. Az élményt maradéktalanul feldolgozni máig nem sikerült; egyrészt ez valószínűleg már így is marad, másrészt a napokban esedékes egy éves évforduló némi apropót szolgáltathat a lentebbi gondolatsorhoz.

Az európai heavy metal örökbecsű alapműve, impozáns vendéglistával újravéve. Mégis, mi baj lehet?

Lehet, hogy én nem vagyok eléggé tájékozott, de a több mint harminc éve tartó metalzenei rajongásom alatt azt tapasztaltam, hogy az epikus doom mint olyan az egyik legkevésbé telített műfaj a rockszíntéren. Ha megkérnélek, hogy sorolj fel tíz-tizenöt bandát, akik ebben a csónakban eveznek, menne? Gondolkodás nélkül rávágnád a választ? Nem lehetetlen, ugyanis ennyien egészen biztosan tevékenykednek a zsáner cégére alatt, viszont kábé annyi nemzetközileg ismert és elismert csapat van a homlokteremben, mint a fentebb lekörmölt mennyiség.

Az Architects kapcsán talán nem ördögtől való megjegyezni, hogy egy folyamatosan változó és tudatosan építkező csapatról van szó. A kezdeti Nightmares vagy Hollow Crown lemezek stílusától és hangulatától fokozatosan kanyarodtak hol erre hol arra, de sosem vesztették szem elől a fő céljukat, hogy a végén az arénák felé vegyék az irányt. Érte is kritika őket ezért rendesen… de tök őszintén az első albumuk megjelenése óta lassan már 20 év eltelt, ennyi idő alatt nemcsak mi vagy maga a zenekar, hanem környezetünk is sokat változik.