A pénteki nap az én „tollamból” az utolsó lesz a beszámoló sorozatban. Ezen a reggelen már a bérletesek jórésze igen harcedzetten nézett szembe a kihívásokkal. Szilárd kaja és gyógysör kötelező négy napi piázás után. Ébresztő helyett „rübibaszdmeg” és „holvanapokolgépkazettám” – bár úgy veszem észre ezek a megmozdulások kezdenek kihalni a Maraton fesztiválkultúrájából. Persze mindig van valaki, aki reggel 8-kor már/még részeg és üvölt, mint a sakál, de aki hangérzékeny, vagy nem bírja az ortóságot, az ne menjen fesztiválozni. A péntek nem volt olyan mozgalmas, mint a csütörtök, de olyan gyöngyszemeket láttam, mint a The Wedding at the Slaughterhouse, a Gutalax, a Venom Inc., a Jinjer és a Napalm Death.

Sokak szeme felcsillant, amikor kiderült, hogy a Leto tesók (Jared és Shannon) alkotta Thirty Seconds To Mars Budapestre látogat. Igaz, volt már erre példa korábban is, de hogy a srácok önálló buli keretében tegyék meg mindezt, még nem. Na, ez a kellemes, kicsit felhős, de még mindig nyári nap végre megadta nekünk, amire rengetegen vártak: nem kellett kifizetni a fesztiválbelépőt azért, hogy láthassuk a két Letot a színpadon zenélni!

Egy koncert az esőben lehetne romantikus - de a debreceni Limp Bizkit koncert nem ilyen volt. A Campus Fesztivál 2019-es eseményére kilátogatók nagyon szerencsések voltak az időjárás viszonylatában. Kellemes idő volt a nulladik naptól, egészen az utolsóig- olyannyira, hogy a Limp Bizkit előtt egy fél órával még a Seafret nevű brit akusztikus duó dallamaira andalogtunk a fűben ücsörögve, mint a XXI. századi hippik.

A Steel Panther még sosem járt nálunk, úgyhogy - így a befutásuk után majdnem tíz év után - ideje volt, hogy a grupifaló, kokainszívó, hajmetálos fiúk hozzánk is benézzenek, hogy Budapest összes jó csaját bevigyék a backstage-be. Hát az igazság az, hogy nem poroznak, öreg parókás arcok és még a a csajokat is hazaengedik. Acélpárducék egy marha jól felfuttatott és kiváló zenészekből álló bagázs, de inkább egy produkció, akik marha jól adják elő azt a dögöt, amivel a 80-as években a glam metalosok csajok százát fektették meg. Hakni és stand-up, de irtó nagy poén egy Steel Panther show, amin állati nagyokat lehet bulizni és röhögni. És még csöcsöket is láthatsz! Az Atomic Playboyz-os srácoktól pedig elnézést kérek - utolsó pillanatban estem a Panther kezdésére, úgyhogy ők most kimaradnak.

Jameson és Gatorrade kombó (mindenkinek ajánlom) után indult a csütörtök, amit csak úgy hívtunk a black nap. Meg egy kis melo-death és Paradise Lost. A csütörtöki nap volt számomra a legeseménydúsabb, ahol vagy hét koncertet megnéztem, többek között a Sear Blisst, a Bornholmot, a Wolfheartot és a Mgłat.

A '90es évek derekán egy sajátos hangzású rap-rock formáció tűnt fel az MTV képernyőjén. Az east side kegyetlen ritmusát, a hardcore  elemeket és a szaxofont vegyítették. Emlékszem, gimis koromban mindig rohantam haza, hogy a kiemelt rotációban játszott Who' s The Kinget, a No Frontsot, majd a második lemezről az Isms című dalt elkapjam. 

Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebbek a másnapok, az elenyésző test mindenféle praktikát kezd el keresni, amivel csökkenteni tudja a keserv érzetet. Amikor már nem segítenek a vitaminok, a taktikai hányás vagy a liter tej, akkor én azt mondom engedd el és igyál egy gyógysört, vagy egy gyógyfelest. Vagy rögtön kezd ezzel. Persze utána egyél valamit. Számomra valahogy így kezdődött a szerdai nap, ugyanis a keddi végén szépen elborultam. Persze semmi extra, csak a szokásos és ahogy mondtam: ne rinyáljatok, igyatok! Hálisten úgy vettem észre a Rockmaratonon elég sok arc tisztában van ezzel. Na lessük meg, mitől lehetett megvadulni szerdán.

2010 óta járok Rockmaratonra, ez idő alatt kialakulhatott egyfajta függőség, mivel kötelező módon járunk le minden évben a cimboráimmal, még akkor is, ha valamikor gyengébb volt valamivel a felhozatal. Mert, hogy teljesen gyenge talán sose volt, főleg nem egy magyar fesztiválhoz képest, ami tulajdonképpen az egyetlen tiszta rock, metal és punk rendezvény kicsiny hazánkban. Mindenki mindig talál pár hozzá közeli bandát a line upban. Dicséretes, hogy az elmúlt három évben kifejezettem erősödött a külföldi felhozatal, ami még kecsegtetőbbé teszi az egy hetes szesz-vakációt.

Kentucky fiai ismét telepakolták a hajót. Nyilván sokan voltunk úgy vele, hogy a nyár közepén egy szabadtéri bulit is el tudtunk volna viselni – tavaly júniusban a Barba Negra Trackben játszott a négyes –, és ez esetben biztosan még többen mozdultak volna ki a banda kedvéért. Kérdés persze, ki minek örül jobban: a szellősebb, levegősebb közegnek, vagy a fullasztó, izzadtságban úszó, tömegpréses, ám ezzel együtt közvetlenebb és hangulatosabb fedett teremnek. Ezúttal mindenesetre az utóbbi opció maradt, és hát el is készült a cseresznyebefőtt… Ám összességében úgyis a maradandó koncertélmény a lényeg, amelyre Chris Robertsonéktól joggal számíthattunk.

Mindig kíváncsian figyeljük, hogy melyik fesztivál milyen sztárfellépőt jelent be az év elején. Nem volt ez másképpen idén sem, amikor a Rockmaraton végre mutatott egy olyan nevet, aminél nem volt kérdés, hogy azon a bizonyos júliusi szombaton irány Dunaújváros!

Mark Knopfler, minden idők egyik legsikeresebb előadója, hosszú kihagyás után újra turnéra indult Down The Road Wherever címmel megjelent kilencedik szólóalbuma anyagával, amelyet a legnagyobb szóló sikereivel és a legendás Dire Straits slágerekkel egészített ki. A koncertkörút áprilisban indult és tegnap a Budapest Arénába ért. A koncerten Réti Zsolt fotós kollégánk is ott volt.

Vannak azok a koncertek ( várom ügyvédje jelentkezését Pálinkás Úr! ), amire az ember inkább kíváncsiságból megy le, nem azért, mert annyira oda lenne a bandáért. Nekem a Turnstile túl modern, egyszer a Limp Bizkit ugrik be róla, máskor a Helmetet hallom ki belőle, miközben az egész úgy hardcore, hogy közben grunge is. A Blue by You meg new metal? Vagy csak kalipánk? Azonban amikor kiderült, hogy sold out lett a buli, már felkaptam fejem.

Kicsit „idegállapotban” érkeztem fenti zenekarok koncertjének helyszínére, lévén közel másfél óra alatt sikerült autóval megtennem az M1/M7 bevezető-Dürer kert veszedelmes távot. Előtte 200 km-hez kellett kb. ugyanennyi idő… Frusztráltságom a Blahán tetőzött, amikor is lehúzott ablaknál anyáztam egy kiadósat, érdekes pillantásokat kapva a buszmegállóban várakozó, illetve úttesten átkelő járókelőktől. Kezdtem megérteni Michael Douglas Összeomlásban mutatott viselkedését… Summa summarum, 6 év alatt elszoktam fővárosunk közlekedésétől.

A Toto zenekarra hagyományosan jellemző, hogy több generáció hallgatja a lemezeit és van jelen a koncertjein – ma pedig már egyes tagok, illetve egykori tagok gyermekei is csatlakoznak hozzájuk a világot jelentő deszkákon.

"Municipal Waste is gonna fuck you up!" szoktunk ordítani a barátaimmal, mert hogy nálunk rendszeresen előkerül a zenekar a kocsmában, vagy bármilyen bulika keretei között. És nem véletlenül, hiszen a Municipal Waste party zene - szupergyors, punkos, bohókás, aprítós hardcore/thrash, szebbik nevén crossover. Olyan, mintha a Suicidal Tendencies legvadabb és legbulisabb számait dolgozná fel újra és újra a zenekar, persze a saját komikus, társadalomkritikus előadásmódjában. Mi sem nagyobb móka a fesztiválok előtt/között, mint egy ilyen őrült banda, amire csak őrültködni lehet.

Negyven felé az ember nagyjából rendezett egzisztenciával, amikor fesztiválra megy, az egyben szociológiai tanulmányi kirándulás is. Öregesen nem nyomorgunk a vonaton, megkockáztatunk pár száz forint pluszt az első osztályért, nem sajnáljuk a 650 Ft-ot a kényelmes shuttle buszért. Cserébe meló utáni fásult hangulattal és némi 'temeghogyafaszombanézelki' attitűddel (mint Clint Eastwood a Gran Torinoban) kell a fesztivál területére - ami idén új lett, jó lett, szép lett - lépni. Így érkeztem meg a Volt Fesztivál 2019 csütörtöki napjára, ahol a Magazin által kitaposott, rögös útnak köszönhetően Press szalaggal verethettem.

2011 nyarán járt utoljára nálunk David Coverdale és csapata. Kétségkívül ennek köszönhető, hogy olyan tömeg verődött össze, amilyet régen tapasztaltam már a Trackben. Tegyük hozzá, hogy bár elvileg nem ez volt az utolsó alkalom, amikor élőben láthattuk a Fehérkígyót (még ha az énekes előzőleg többször is a visszavonulásra készült), az aktuális helyzet bizony bármikor borulhat, szóval érthető módon igyekezett kihasználni a lehetőséget a jónép, amíg nem késő…

Slipknot. Egy név, ami miatt kész voltam útrakelni és meglátogatni a Volt Fesztivált. Egy név, de emellett is olyan összeállítás figyelt a programban, kvázi csomagban, hogy képtelen voltam nem megemelni a hátsómat és elmenni a nagynevű fesztivál idei első napjára.

Osztálytalálkozó. Hőség. Alkohol. Hangos zene. Tömören a csütörtök este történései. Bővebben pedig azt lehet elmondani, hogy nagyon jó dolog rajongónak lenni mostanság. Jó lemenni egy hétköznap este és találkozni sok ismerőssel. A sztónerekkel, a hácésekkel, a metálfejekkel, mint egy nagy boldog család. Kétnaponta van egy kuriózum buli, már arról szól a történet, hogy mit tud kihagyni az ember, hogy ne rokkanjon bele anyagilag, vagy egészségügyileg, vagy szimplán nem kíván ennyi élő zenét. A hétre elengedtem a Dropkickot, a Walking Paperst, és így is láttam 6 bandát.

A kilencvenes évek második felében alakult, eredetileg nu metal zenekarként induló, mostanában magukat simán csak rockzenekarként aposztrofáló, chicagói Disturbed 2018 őszén egy új nagylemezzel (Evolution) örvendeztette meg a rajongókat. A zenekar friss albumával a címhez illően valóban egyfajta evolúciós mérföldkőhöz érkezett. Több, mint tízmillió eladott lemezzel és billboard-helyezésekkel Disturbed vitathatatlanul népszerűsége csúcsán van, ráadásul a Simon and Garfunkel féle Sound of Silence feldolgozással - tetszik vagy sem - végérvényesen átlépték a tömegek által kedvelt rock banda és a mainstream közötti igen széles határsávot.