A pénteki program jóval szellősebbnek ígérkezett mint az előző nap, ezért kicsit ráérősebben vágtam neki a fesztiválozásnak. Mire délután bekeveredtem a nagyszínpadhoz már kezdett is Anneke Van Giersbergen zenekara a Vuur.

Szeptemberi hétfő este, progresszívan szürkülő hangulat - lassú kimért léptekkel közelítünk az őszi melankólia felé. Egyre több doom és merengős black metal kerül elő a zenetárakból, hogy valahogy akklimatizálódjunk a rövidülő nappalokhoz és a csökkenő hőmérséklethez. Ennek fejében kiváló programként ajánlkozott az eddig hazánkat külön-külön már meglátogató Downfall Of Gaia és a Der Weg Einer Freiheit. A két komor germán black metal formáció soros barátságban áll egymással, ami nem véletlen, hisz sok bennük a közös. Emiatt hibátlan szervezői munka volt őket összerakni egy turné erééig.

Péntek 13-án újra nálunk, pontosabban a Dürerben járt az ókori közel-keleti mitológiát, illetve Lovecraft világát viharos amerikai vonalas death metal-lal megzenésítő Nile. Nem akármilyen előzenekarok kísérték a 9. nagylemez kiadása előtt álló bandát, az Omophagia és a Vitriol mellett a floridai death metal legenda Hate Eternal is megtámadta a hallójáratokat.

Fogalmad sincs, hogy a Magor, mint zenekarnév honnan cseng ismerősen, vagy eddig még sosem hallottál róluk? Ne aggódj, ez is csak azt igazolja, hogy ez a jászberényi brigád jóval kevesebb figyelmet kap, mint amennyit megérdemel. Pedig mind a hazai, mind a nemzetközi zenei kínálatban akad jópár agyonmagasztalt csapat akik meg sem közelítik azt a színvonalat amit ezek a fickók képviselnek. Persze az is lehet, hogy pont a folyamatos nehézségek és a “csak azért is” mentalitás adja a banda sava-borsát és azt a hihetetlenül erős és mégis megfoghatatlan érzelmi töltetet ami Őket leginkább jellemzi. 

Nem egy sűrűn látott vendég Magyarországon az Evanescence, konkrétan másodjára látogatott el hozzánk Amy Lee és csapata. Igen, és csapata, hiszen szinte mindegy, ki a frontasszony körül a hangszeres brigád, hogy Ben Moody vagy Jen Majura a gitáros, az a karakteres énekhang az, ami elviszi az egészet a hátán.

Reggel kicsit tanácstalanul böngésztem a programot, ezt hogyan fogom megoldani? A második nap elég sűrű és legnagyobb bánatomra nem tudok egyszerre két helyen lenni, illetve közben dedikálások is lesznek. A koncertek nagy része a két nagyszínpadon lesz, de az Obscure kínált legalább néhány kihagyhatatlan bulit. Úgy döntöttem később ráérek ezeken aggódni, majd lesz valami.

Elég durva, hogy tíz éve már, mikor Leander kiadta az első saját neve alatt felvett dalát. És igen, a Csak Te, melynek egy rövid eredettörténetét is hallhattuk a bulin már két számjegyű korba lépett és bizony nem lehetett ezt nem megünnepelni az azóta már elég durván megduzzadt rajongósereg előtt. Szólt is a ház, de rendesen! Ha lett volna plafon, tuti lerepült volna a Trackről!

Végre ismét Brutal Assault! Kedvenc fesztiválom - amely egyben Közép-Európa egyik legszínvonalasabb extrém metal fesztiválja - idén sem maradhatott ki a nyári programból. Szerencsére sikerült megoldani az utazással kapcsolatban felmerült problémákat, így csak a szórakozásra kellett koncentrálnom, vagyis nincs más dolgom, mint négy napon keresztül elsőosztályú koncerteket nézni-hallgatni!

Mostanában egyáltalán nincs okunk a panaszra, ha koncertélményekre vágyunk és az, hogy mit választunk az igen bőséges kínálatból már tényleg „csak” idő és pénz kérdése. Persze mindig akad egy-egy „miért nem jár erre sohasem” név az éppen aktuális turné felhozatalban, de bőven jön a kárpótlás más irányból, sőt ha egy-egy kedvencről lemaradnánk, a szezon alatt egy kisebb nagyobb út bevállalásával viszonylag nagy eséllyel elcsíphetjük valamelyik közeli fesztiválon. A Testament esetében mindez pont fordítva történt. A Nova Rockon ugyanis sikerült lemaradnom róluk, ám végül hazai pályán "mindenért is" kárpótolva lettem.

Súlyos zenékben idén sincs hiány, ami a koncertkínálatot illeti. A hónap elején rajtolt el és egészen decemberig dübörög majd a negyedik Desszert Feszt, de példának okáért a Phoenix Music sem marad el mögötte, és a virginiai Windhand az ő szervezésükben érkezett Budapestre.

A fesztiválszezon végénél vagyunk. Elkezdődtek a komolyabb klubbulik és eléggé nívós események várnak ránk. Az elmúlt hét sem volt gyenge... Om, Meshuggah, Testament, Iron Reagan, Windhand és persze az Eyehategod, amit semmi pénzért nem hagytunk volna ki csütörtök este.

Sajnos az idei FEZEN sem úgy fog megmaradni a kollektív emlékezetben, hogy fennakadás nélkül zajlott le. Az utolsó estét megtépázó viharról senki nem tehet, a természet bárhol a világon űzhet ilyen durva tréfát a szabadtéri rendezvényekkel. Az éjszakai tömegbalhé és az annak kapcsán közzétett nyilatkozat már jóval kényesebb ügy. Bárki utánanézhet, nem is feszegetnénk most, hogy ki „nem tud viselkedni”, vagy netán ki lépte túl a hatáskörét, mindenesetre elég aggályos. A bankkártyás fizetési rendszer ismétlődő (!) összeomlása meg igencsak nehezen magyarázható jelenség ma, 2019-ben; egy telekommunikációs nagyvállalat támogatásával a jövőben elhárulhatna a probléma. Aztán abból is adódott némi kalamajka, hogy egy ízben az online hírforrásra hagyatkoztunk a nyomtatott műsorfüzet helyett (a valós idejű kommunikáció korában élünk, vagy mi a fene…), és ráfáztunk, mert bő félórás késéssel értünk az adott helyszínre. Nem öröm, hogy ismét az esemény árnyoldalaival kezdjük a beszámolót, de hát szemet sem hunyhatunk ezek fölött. Ugyanakkor a menetrend szerinti fesztiválbusz meglétén vagy az étel-és italkínálaton igenis érződött a szervezők igyekezete, hogy minőséget nyújtsanak a kilátogatóknak, és idén is átélhettünk annyi nagyszerű koncertet, hogy elmondhassuk, érdemes volt Fehérváron tölteni a hét második felét.

Röpke hat évet kellett várni a svéd matek istenek magyarországi visszatérésére, mondhatni nem tegnap volt az előző alkalom. Nem mondom, hogy ne lett volna rá igény, sőt, de most, hogy végre újra volt lehetőség elcsípni ezeket a stílusteremtő gépisteneket és esély nem volt rá, hogy kihagyjam ezt az estét.

Igen durva kényeztetés, amit zeneileg a nyakunkba kapunk a nyár finise felé haladva. Még élénken él bennem a Neurosis okozta katarzis, a rá pár napra bekövetkező áll ledobás a Thou által, és közben a negyedik Desszert Feszt is egy igen komoly bulival rúgta be a motort. Az OM nem épp az a zenekar, amelyik szétturnézná magát, nem is fossa magából a lemezeket, amit viszont eddig adott a világnak, már az is bőven elég a lelki üdvösségünkhöz. 

Még mindig keresem a gondolatokat a szerda esti A38-on történtekkel kapcsolatban. Ha valaki előre megmondta volna, hogy ez a buli magasan pályázni fog az év koncertje díjra, ha nem is röhögtem volna ki, azért egy jótékony legyintéssel biztosan letudtam volna. Erre most itt vagyok és... Ahogy írtam, még mindig nem tudom, hogy öntsem szavakba ennek a három zenekarnak az előadását. Mert ami itt történt egy progmetal álom volt, amiből sosem akar felébredni az ember!

Igen erős hét záró akkordja volt a Thou nevével fémjelzett szombat este. Kis túlzással egy doom-sludge-post fesztiválra elegendő súlyos zenét kaphattunk az arcunkba, ha azt vesszük, hogy szerdán a YOB és a Neurosis katarzisát megfejelve hétvégén már a stílus új hullámos ifjabb képviselői késztettek minket bólogatásra a maguk keserű, és nem épp életigenlő lassú hentelésével. Soha rosszabb hete ne legyen az embernek, mint ez.

Sűrű, egyúttal mozgalmas estének néztünk elébe, ez magyarázhatta az oly korai, délután 4-es kapunyitást.

Feszes tempó, jól ismert mozdulatok, rajongó generációk sora. A szerda esti Iggy Pop koncerten minket is elsodort a punk "keresztapja", aki a jelek szerint még mindig nem hajlandó nyugdíjba menni és hátradőlni.

A vasárnapi bulik általában nehezen indulnak, többnyire másnapos az ember és realizálja, hogy holnap hétfő van és meló előtt nem lehet kipihenni a hétvége fáradalmait, mert koncertre "kell" menni. De, ha egy ilyen fincsi csomag vár az A38-on, akkor nem érdemes szenvedni, ugyanis három kiváló zenekar hömpölyögtetett minket a Dunán múlt héten. Érdemes volt rátölteni is - még is csak rock 'n' roll van! Nézzük, hogy sokkolta az ukrán 1914, a hazai Sin Of Kain és a svéd Necrophobic a hajó legénységét!

Az egyszeri zeneszeretőnek megvannak a hősei. A hőseit pedig bizonyos szempontok, netán elvek miatt választja magának. Nincsenek nagy elvárások. Emlékszem, amikor 1996-ban, életemben először, 9 évnyi elképzelhetetlenül pokoli várakozás után végre láttam élőben az Anthrax-et, és volt szerencsém találkozni a tagokkal, mekkora csalódás volt Scott Ian, mint Scott Ian. Nem a zenész fent a színpadon, nem az, akinek a számaira ugráltam a szobám közepén nap mint nap, vagy akinek a hatására színes bermudákban, és kamionos baseball satyiban jártam NOT felirattal a belső sildjén.