A Batushka (ejtsd: bátyuska) az utóbbi időben eléggé felfutott az underground metal, elsősorban az extrém irányzatok kedvelői körében. Hogy ennek mi lehet az oka, arra lentebb kitérek, viszont ezután a masszívan teltházas koncert után is bebizonyosodott, hogy nem hiába terjedt a rejtélyes, lengyel brigád híre az arra vevő metalosok körében.

Fura jószág az élet. Fura a kislányom betlehemes színdarabja után metal koncertre indulni. A díszes pulóver alatt haveri rockzenekar pólója lapul. Ezek már nem azok az idők, amikor leutazva a Csörge-tói rockfesztiválra az első nap elvertük összes pénzünket, mondván: majd csak lesz valahogy.

Na, erre az eseményre megmozdult a nép rendesen! Abszolút teltházzal ment a buli, és a jelenlévők jelentős hányada magyar volt. Utóbbi ténnyel nyilván nem mondok újat, rendszerint ez a helyzet a hazánkat elkerülő jelentősebb koncerteken a szomszédban, most azonban a honi zenész szakma képviselői részéről is megkülönböztetett figyelem övezte az illusztris egyéniségekből álló The Dead Daisies fellépését.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az idei, szerencsére nem kevés zajos koncert után már kimondottan jólesett egy kis csendesülős, akusztikus, nem a torzítókról szóló, kvázi levezető buli. A magamban mintegy évzáróként elkönyvelt, ünnepi előadást az Ördögszekér akusztik és az Echonald spéci bulija jelentette nekem, melyet a pesterzsébeti Gitárpontban abszolvált a két formáció.

Lassan lezárhatom az elmúlt évek legínségesebb zenei évét, és szomorúan tekinthetek vissza rá. Nagyon sok bulit kihagytam idén, magam sem ismerek magamra, de tudtam nemet mondani. Volt amit megbántam, de többnyire nem maradtam le semmiről. Betonbiztos nevek térnek vissza újra meg újra. Olyan érzésem van, mint a játékvilágban, ahol a sorszámozott részek csendben robbantják a kasszát, miközben tartalmilag alig van előrelépés. S bár sok zenekar létezik, akiket szívesen megnézek akár félévente is, sok esetben úgy látom, hogy fáradt már a gépezet, és nem képes megújulni. Ide dobják nekünk az újabb turnét, ahol éppen újra összeállnak a régiek, vagy 5-10-15 éves az ikonikus nagylemezük, vagy a Denveri Musztángok Bajnokcsapata. Ezért volt örömteli ez az este, ahol egy bitang erős debüt lemezt turnéztató Publicist U.K. volt a beskatulyázhatatlan zenészzsenik gyülekezetének, a Crippled Black Phoenixnek a nyitó bandája.

Hogy miért? Mert, ha a Heavy Metal életérzés bármit is jelent számodra, teljesen mindegy, hogy egy dalát hallottad, vagy a Warlock korszakától a szólókarrierig minden lemezt fejből ismersz, Dorot élőben legalább egyszer látnod és hallanod kell.

Szerencsés helyzetben vagyunk, hisz idén a Rockmaratonos fellépés után ismét meglátogatott minket az egyik legnépszerűbb viking-metal brigád, és ezúttal egy igazán ígéretes kísérőt választottak maguk mellé a Grand Magus személyében.

A magyar zenei élet három jelentős zenekarát (plusz egy mexikóit) csíphették el a zenebarátok szombat este a Barba Negrában. Mivel mind az Ordog, mind az AWS és Leanderék is már bizonyítottak nem egyszer az arra vállalkozóknak, így várhatóan egy veretes kis bulinak nézhettünk elébe. A várakozásokat pedig hibátlanul hozták is az urak!

Ez az esemény számos elsőt tartogatott számomra: az első Red Sun Rising / Skillet koncertélmény, az első Meet&Greet-em egy zenekarral, az első találkozás az Akvárium Klubbal, az első sor (persze nem ez volt az első első soros koncertem, de nehéz volt nem lecsapni ezt a magaslabdát). Mint minden első előtt az ember kicsit izgul, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Vajon jó lesz? Nem fogok csalódni? És mi van, ha nem olyan lesz, mint amire számítok? Aztán megkaptam a választ: az este, ha nem is minden része, de magasan felülmúlta az elvárásaimat. De menjünk szépen sorban.

Szó szerint szíjjelszedte' a Room 041-et a Beartooth és turnés  társasága, azaz a Trashboat és a Vanna. Az elsősorban fiatalokat vonzó energikus, lendületes, HC-s, punkos, metal(core)os trió minden egyes testrészét megmozgatta az őket teltházzal megajándékozó közönségnek, mintegy megmutatván, hogy nem hiába vannak csúcsközelben, már ami a saját színterüket illeti.

Több Maidenes kollégájához képest éppen a banda motorjának, Steve Harris bőgősnek adatott meg feltűnően későn, hogy új utakat is bejárhasson az anyazenekar mellett. Az sem nevezhető szokványosnak, hogy egy csapat jó pár friss dallal ugyan, de aktuális lemez nélkül turnézik, ám pont ezért feltételezhetjük, hogy a megjelenés után valamikor sor kerül majd a következő körre. Nyilván a Vasszűz menetrendjétől is függ a dolog, a legkevésbé azonban Steve-en múlik. Bár idén töltötte be a hatvanat, fölösleges aggódni, mert fogja bírni szuflával!

Vannak, akik bojkottálják az előbandákat, én nem tartozom közéjük. Találtam a támogatott zenekarok óceánjában gyöngyöt többször is, hogy csak egy példát írjak: Amaranthe! Első két találkozásunk alkalmával a Hammerfallnak, majd a Stratovariusnak nyitottak, s lám, most ők érkeztek busznak álcázott Kampinski szállodában.

Amikor megtudtam, hogy Max és Iggor a Roots húsz éves jubileumi turnéjával hazánkba látogat, egy percig sem volt kérdéses, hogy ott lesz a helyem az első sorban. Hetek óta ezt a bulit vártam, és nem is volt kétséges, hogy a munka kemény vasökle sem lehet rám hatással. Itt ma este zúzni kell akkor is, ha kezem-lábam törik.

Ez a nap is felvirradt végre! Amióta megismertem a Growlerst, erre vártam! Persze a várakozás mellé egy igen erős félsz is társult, hiszen a kaliforniai szörfös srácok új lemeze egy kibaszott nagy vicc, amit nem csak én éltem meg katasztrófaként, de az internet népe is. Rendesen leszedték a keresztvizet Brooksékról, és kíváncsi leszek, ez merre lendíti tovább a csapatot. És ha esetleg bárkinek is kétsége támadna, hogy esetleg rosszul látja a dolgokat velük kapcsolatban, az bizonyosságot nyerhet a zenekar tagjainak reakciói által, hiszen a Straka/Taylor, Nielsen trió mellől lelépett mindenki, sőt, Straka is belengette, hogy a turnét követően otthagyja a bandát.

Igazi borongós novemberi időjárásunk van. Amikor megérkeztünk a Barba Negrához pont elkezdett szakadni az eső. Viszont olyan súlyos estében volt itt egy átlagos csütörtökön részünk, hogy azt még biztos emlegetni fogjuk jó pár évig.

Azt hiszem egy olyan turné esetében, ahol hét óra után kicsivel már a Prong tolja az Eternal Heat című számot, abszolút helytálló az a hangaztos elnevezés, hogy Battle of the Bays. Főleg, ha őket aztán olyan bandák követik a színpadon, mint az Exodus és az Obituary. Ennek jelentőségét pedig úgy tűnt a hazai közönség is feltudta már előzetesen mérni, hiszen a koncert napján, azaz tegnap november 16 - án, már csak néhány helyszínen felvásárolható jegy maradt, amit kapunyitáskor fel is martak az időben érkezők. Így nagyjából fél hétkor került ki hivatalosan is a teltház tábla a Dürer Kert ajtajára.

A rock sosem volt még elevenebb – gondolhattam volna a belbudai rock groupiek hordáit szemlélve, de ilyen végtelenül primitív és egyszerű sablonokkal mégsem dobálozhatunk egy Mother’s Cake és Wolfmother koncert után.

Be kell vallanom őszintén, hogy a Russian Circles eddig úgy ment el mellettem, mint vak a napszemüveges stand mellett. Ahhoz képest, hogy egy 12 éve üzemelő, és ezen idő alatt 6 nagylemezt kiadó zenekarról beszélünk, ezen felül számomra igen nagyra becsült taggal is rendelkezik, mégsem tudott megfogni az instrumentális poszt-metál.

A magyar rock szcéna egy újabb jeles és legendás képviselőjétől búcsúztunk szombaton este a Dürer Kertben. A Blind Myself a 21 éves története alatt sok jóságot adott az országnak, világnak, miközben mind a tagság, mind a zene is hatalmasat változott, de akárki akármit mond, mindegyik jól állt nekik. Ennek a jeles munkásságnak és masszív időszaknak lett vége a hétvégén ezzel a majd' kétórás koncerttel, melyről minden Blindos elégedetten távozhatott, mert itt tényleg volt minden, ami szem-szájnak ingere.

Írótesóm Ernő szokta mondani, hogy az élet azért úgy szerencsés, ha évente egyszer be tudsz adni egy Neurosis fellépést az öreg kontinens valamelyik príma kis klubjában. Azonban az idei év rendhagyó volt a monumentális zeneóriások történetében, hiszen harminc évvel ezelőtt alakult ki az a Neurosis, ami betegsége és katarzisa is lett sokunknak, kik az általuk teremtett világban azóta, vagy egy ideje, de törzset alkotunk. A jubileumi évnek szóló koncertintenzitás pedig jó lehetőséget adott arra, hogy az a bizonyos világ kitáruljon - ha már ünneplünk - és az augusztusi bécsi bulin túl is lehessen Neurosis kinyilatkoztatásokban pörögni. Ennek köszönhetően olvashattatok nálunk az áprilisi, szintén két estés holland megmozdulásról a Roadburn Fesztiválon. Illetve az ahhoz hasonlóan rangos, egyaránt két napot átfogó londoni estékről itt és most, amik az angol főváros Koko nevű klubjában zajlottak le november hetedikén és nyolcadikán.