Múlt év nyarán bombaként robbant a hír, hogy a Sabaton The Last Stand címmel megjelenő új nagylemezével és egyben az eddigi legnagyobb szabású turnéjával Budapestre is ellátogat. A harci szellemet nagyban erősítette az a tény, hogy a Sabaton mellett a Twilight Force kalandorai és az Accept páncélos hadereje is csatasorba rendeződött.
Az Iron Majdnemmel kezdődött minden. Akkor még rajongtunk az eredeti, angol bandáért, és szívesen vettük (vesszük ma is) a profi tolmácsolást. A magyar Maiden Dickinsonja bizonyos Kiss Zoltán volt (ma is ő); különös, hogy nem a Kiss Forever Band-et választotta. Ettől kezdve Zoli szellemként kísértett minket, bármilyen bulira mentünk, őt láttuk-hallottuk. Nem elég, hogy volt (van) „hatvanhat” zenekara, még időnként be is ugrott egy-egy helyre (P.Box, Gary Moore Emlékzenekar), ha az énekes akadályoztatva volt.
Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. Aztán mivel már látta, újra látni akarja, de még csak remélni sem meri, hogy abban a formában fogja látni, ahogy. És vannak azok a koncertek, amik nem várt pozitív csalódást okoznak. És vannak azok a koncertek, amiket szimplán csak át kell élni. És vannak azok a koncertek, amikor ezekből egyszerre megkapsz mindet. Ez a koncert pedig ilyen volt!
A Helmet tipikusan az a zenekar, amit életem bármely pillanatában, bármilyen okból kifolyólag szívesen hallgatok. Egyedi, de nem önkényesen, hanem ösztönösen. Olyan riffekkel operál a Page Hamilton vezette brigád, hogy nem lehet nem megszállottan belebólintani a megtördelt szólamaiba. Szóval minden amellett szólt, hogy ez egy igen erős este lesz, még úgy is, hogy azért a Dürer középső terme a Room 041 azért kicsit aggodalomra adott okot előzetesen méret/hangzás okán.
Aki rendszeresen követi a Rockstationt, olvashatta az új Ørdøg lemez, a brutálisan zseniális Sötétanyag kritikájának lezárásában, hogy nincs olyan földi, vagy azon túli erő, amely visszatarthatott volna attól, hogy ellátogassak erre a bulira. Nem is volt ilyen szerencsére, sőt, egy felsőligás eseménnyel lett volna dolgunk, ha nem szól közbe egy-két helyen a technika. Viszont ha éppenséggel túl tudta valaki tenni magát a rosszul belőtt hangosításon (ami pont, hogy a lényeg egy ilyen bálon), egy príma, jó hangulatú, nem mellesleg kiérdemelten teltházas estének lehetett szem- és fültanúja.
Van az a jó, amelyből sosem árt meg a sok! A tavaly látott két olaszországi koncert után bíztam benne, hogy idővel hozzánk, vagy legalább a környékünkre szintén eljut jelenlegi produkciójával az énekesként és színpadi emberként egyaránt fenomenális Jeff Scott Soto. A vége az lett, hogy páran nem bírtuk kivárni a pesti fellépés napját, és még előtte Pozsonyba is kiugrottunk a SOTO kedvéért. A határtalan lelkesedésen túl az is közrejátszott a döntésben, hogy így végre valóban egy ilyen kaliberű előadóhoz méltó helyen láthattuk ismét Jeffet és társait. Más kérdés, hogy a Randalban is (finoman fogalmazva) mérsékelt érdeklődés mellett zajlott a buli, viszont a mester mindkét alkalommal a maximumot hozta ki az adott helyzetből. Önmagában véve az sem kis szó, hogy ezúttal egyik estét sem árnyékolták be a múltkoriakhoz hasonló szervezési malőrök!..
Nem tudom, hogy emberünk nélkül mekkora figyelmet kapna ez a banda, de vele, vagyis Frankenstein punk rock alteregójával, tehát Doyle úrral a színpadon, mindenképpen történelmi eseményszámba ment a Dürer Kertben a szerda este. Ő ugyanis cirka harminchét évvel ezelőtt szált be a The Misfits nevű bandába - drága jó testvére invitálására - hogy aztán olyan slágereket küldjenek fel el együtt, amik minimalizált rajongási fokozatokon is képesek annak a bizonyos koponyának az elterjedését máig maximumon katalizálni. Azt pedig látnoki képességek nélkül is előre lehetett vetíteni, hogy ahogy a Doyle projekt arculata összesimul a legendás bandáéval, úgy a Misfits dalok is ékelődnek majd szépen az Abominator lemez nótái közé.
Vannak dolgok, melyekre az isteni adottságon kívül semmi sem szolgálhat magyarázatul. Miközben ugyanis azt látjuk, hogy a hatvanas-hetvenes korosztály döntő többsége Don Dokkentől David Coverdale-en át Ian Gillanig rengeteget vesztett hangjából, vannak olyan kevesek is, akik mintha csak egyre jobbak és jobbak lennének az idő előrehaladtával. Ronnie James Dio mellett ebbe a kategóriába tartozik Glenn Hughes is, aki annak ellenére is top formában van, hogy idén tölti a 66-ot, illetve igen komolyan és sokáig pusztította is magát a korábbi évtizedekben. Ennek ellenére a mára egy kedélyes, öreg hippi személyiségét magára aggató Glenn simán szembeszállhatna fiatalkori önmagával is, a verseny lefolyása pedig korántsem lenne egyértelmű. Vagy, hogy egy tök egyszerű, mégis sokatmondó dolgot említsek: miatta tuti, hogy nem kéne kihagyni a programból a Child in Time-ot ma sem. Persze Ian Gillant sem akarom bántani, hiszen maximális tisztelet illeti mostani teljesítményéért őt is, Glenn azonban énekesként ma már abszolút más ligában mozog.
Mintha a hazai közönség csak lassan eszmélt volna rá, hogy a progresszív metal színtér egyik meghatározó zenekara kilenc (!) év kihagyás után ismét aktivizálta magát. Ennyi idő telt el ugyanis a FWX és a Darkness In A Different Light albumok között, és amikor az utóbbi anyagot mutatták be ugyanitt a hajón, a mostani nézőszámnak mintegy fele jött csupán össze. Azóta három és fél esztendő telt el, a tavalyi Theories Of Flight még a Darknesst is felülmúlta, és ezúttal a teltháztól sem jártunk nagyon messze!.. Röviden ennyit Jim Matheosék legutóbbi alkotásának, illetve a hozzá fűződő budapesti koncertjüknek az előtörténetéről, és bár ma sem tartom indokoltnak a közel egy évtizednyi szünetet, így is azt mondom, inkább várakoztasson valamivel tovább egy ilyen patinás csapat, ha utána változatlanul magas színvonalon képes teljesíteni, mintsem hogy folyamatos működésben a nevéhez méltatlan megnyilvánulásokkal porlassza saját renoméját.
Amikor meghallottam eme koncert hírét, esélytelennek láttam, hogy én ne jelenjek meg rajta. Miért? Mert a három fellépő közül kettő (azaz Devin apánk és csapata, valamint a BTBAM) hatalmas kedvenceim, a Leprous pedig (legyen az én szegénységem, hogy eddig csak névről ismertem őket) már előzetesben is több, mint ígéretesnek tűnt, tehát ha csak a zenei részt nézzük, hibátlan estének nézhettünk elébe. Spoilerveszély: mindez pontosan az elvártak szerint alakult!
Gyanús nekem ez a Hammerfall, de tényleg! Még szinte le sem pakoltak az előző Barba Negrás örömünnep után, már megint itt vannak, és minő meglepetés, egy jéghideg keddi estére összehoznak egy durva teltházat, és mit ad Isten még fesztiválozni sem restek visszatérni. Na, ez már azért több mint pofátlanság.
Egy nagyon is remekbeszabott estével ajándékozta meg a rajongóit Tarja Turunen és csapata. Szerény meglátásom szerint már több szempontból sincs értelme azon variálni, hogy milyen volt, vagy nem volt vele a Nightwish, hiszen míg ott kilenc évet töltött el, a szólókarrierjét már jóval több, körülbelül tizenkét éve építi, egyre nagyobb sikerrel. Ráadásul már több anyag jelent meg tőle az utóbbi korszakban, mint azelőtt, így már támaszkodnia sem kell az akkor megjelent dalokra, bőven összeállíthat egy (mint kiderült, nem is akármilyen) műsort az elmúlt bő dekád terméséből is.
Általában igyekszem nem lekésni az előzenekarokat – sokszor kifejtettem, mi okból. Most viszont kettő darab teljes koncertet ígértek a szervezők, így előre haladott korom (!) végett jobbnak láttam biztosra vetődni, és a youtube-on lekádereztem a nyitó banda, Beyond The Blacket. Kissé pironkodtam, mert ezt a Wackenen (is) nagy közönségnek látszó társulatnak hírét sem hallottam idáig. A színpadi rutinnal nem lesz tehát gond, véltem, az In the shadowst és a Lost in Forevert pedig igazán jó nótának könyveltem el, még ha ezzel együtt a banda nem is adott mást, többet hasonszőrű, simphonic metal társainál.
„Megmondom nektek milyen lesz a tél. Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó”. Bill Murray nemes gondolata a Groundhog Dayből (hülye magyar fordításban Idétlen időkig :S) teljesen lefedi a közhangulatot, amit a folyamatos mínusz tízes hőmérséklet, az állandósult zúzmara és jégpáncél okozott/okoz/okozni fog még egy ideig. Viszont! Ez a fagyba burkolt atmoszféra tökéletes táptalajt nyújthat egy Mirrors For Psychic Warfare koncerthez. Sőt! Jobb időzítés nem is lehetett volna a Scott Kelly, Sanford Parker duó magyar debütálásához.
Nagyjából nyolcadik alkalommal utazza körbe Európa számos nagyvárosát a Persistence Tour. Ami kezdetben főleg a földrész nyugati felét érintette, de idén például tizenkét állomása közt már olyan városok is szerepelnek, mint Varsó, Prága vagy Brno. Ez a turné pedig arról híres, hogy mindig nagy nevekkel érkezik, ettől válhatott Európa leglátogatottabb utazó fesztiváljává. Ehhez hűen pedig idén is komoly felhozatallal érkeztek, hiszen a két headliner, azaz az Agnostic Front és a Suicidal Tendencies mellett, ott szerepel a Municipal Waste, a Walls of Jericho, a Burn, a Down to Nothing és a Mizery neve is. Akiket így együtt mi Brno városában kaptunk el cseh földön, ahol mindjárt egy sold out buli kerekedett ki ebből az egészből.
Elnézést, amiért nyúltam és kifacsartam Makk Károly örökbecsű filmjének címét, de aki ismeri az Overcast zenekart, semmi meglepőt nem találhat egy ilyen című koncert-tudósításban. A másik erkölcstelenség viszont maga e cikk megléte. Az Overcast-énekes, Novák Árposz (Árpád) ugyanis a rockstation bloggere, így nem biztos, hogy illendő cselekedet az Olvasó színe előtt való egymás seggének fényezése (hogy megérkezzünk az Overcast-stílushoz). De talán odafönn majd, a Végső Elszámolásnál nem ez fogja negatív irányba lendíteni a serpenyőt, ha előre szólok: elfogultság várható. Igaz, Overcast témában értelmezhetetlen e fogalom, hiszen akinek ez a muzsika sem tetszik, az tényleg elmehet oda, amiről Árposzék oly előszeretettel énekelnek...na, de már kezdem is, úgyhogy inkább az eredetről!
2015 után újra visszatért kishazánkba az egykori nu/rap metal csillag Crazy Town. A mindenki által ismert Butterfly (ezt már nem növik ki) megalkotói második alkalommal léptek fel Magyarországon, ezúttal a Dürer után az Akvárium Kis Hallja lett a kiszemelt helyszín egy kis jóféle retrós bugyogásra.
Amikor olyan hideg van odakint, hogy az emberbe kétszer fagy bele a lélek, alapos ok kell hozzá, hogy útnak indulj. Egy Fleshgod Apocalypse koncert pedig nagyon is alapos ok.
A mostanában (nem hiába) népszerű "teljes lemezes" koncertek elérték a Kartelt is. A jó ideje átvariálódott felállású, most már inkább rap/rock banda a klasszikus éra tagjaival, azaz Lory B-vel, Sámsonnal és Stevevel felvértezve csaptak bele a lecsóba és nyomták bele a Barba Negrába az idén húsz éves Jégre Teszlek lemezt, de azt úgy, ahogy illik, minden dalról megemlékezve. És hogy milyen volt az este? Soha rosszabbat! De lássuk bővebben!
A Batushka (ejtsd: bátyuska) az utóbbi időben eléggé felfutott az underground metal, elsősorban az extrém irányzatok kedvelői körében. Hogy ennek mi lehet az oka, arra lentebb kitérek, viszont ezután a masszívan teltházas koncert után is bebizonyosodott, hogy nem hiába terjedt a rejtélyes, lengyel brigád híre az arra vevő metalosok körében.