19:00 – Zötykölődök a 8-as buszon – az elkapott beszélgetés-foszlányokból arra következtetek: úticélom nem egyedi. Jó lenne, ha nem égne be Budapest, hiszen ha napjaink talán legnagyobb gitárosát félházzal fogadjuk, azon még a tűzoltóság sem tudna segíteni.
Nem csupán emiatt izgulok. Tisztelője vagyok Bonamassának. Ez a baj, hogy csak tisztelője. Ezt a fajta blues-rockot, amit Joe valami hihetetlen magas szinten képvisel, az előző nemzedék muzsikájának tudom be. Mi már „true metal”, majd ifjúságunk végén beköszönnek a szimfonikusok (mármint a „gótok”). Néha nem értem, hogy az életkor szempontjából „mi kutyánk kölyke” Joe Bonamassa miért apáink muzsikáját tolja, miért nem a mienket. Nekik volt elég zsenijük, nehogy már mi is adjunk nekik egyet!
Bár az sem (volt) egy kifejezetten modern zenekar, a harminchat éves gitáristennek a Black Country Communionban töltött éveit kultiválom legjobban. Vajon ezen időszak dalaival is megtisztel minket?
Persze, egy tudósításba nem illik beleírni, hogy Timo Tollkival együtt vallom: „nem szeretem a bluest” (ő egy kicsit durvábban fejezte ki magát), de hát ez csak egy napló. Remélem, az öcsém nem kutatja át a telefonomat, mert tréfából még képes feltenni a rockstationre, mielőtt az igazi beszámolót megírhatnám. (De jó ötletet adtál, bátyuskám! Üdv.: az öcsi.)