Lássuk be, ma a Trans-Siberian Orchestra áll legközelebb a Savatage zenei világához. Egészen pontosan a kései felállás zöme ide menekítette át az idestova több, mint egy évtizede szárazdokkban veszteglő power metal kultuszbanda lényegét. Az utolsó néhány Sava-lemez monumentalitását nagyzenekarral és egy sor vendég-énekessel kiegészülve tovább fokozó TSO sikert sikerre halmoz és az ezzel járó folyamatos elfoglaltságok miatt – jóllehet az egyik vezéralak, Jon Oliva a turnékon nem vesz részt, Európában legalábbis nem – az eredeti formáció újbóli, akár alkalmi felélesztésére jelenleg már nincs kilátás. De hát maga Oliva mester is szokta hangoztatni, hogy a TSO voltaképp nem más, mint a Savatage, csak más néven, más vokalistákkal...

A Dave Wyndorf vezette Monster Magnetnek igencsak jót tett, hogy pár éve az osztrák Napalm Recordshoz szerződtek. A főnök kicsit lenyugodott és előbb egy tökös rocklemezzel (Mastermind), tavaly pedig a régi szép időket idéző széteffektelt space rock albummal jelentkeztek. A Last Patrol szinte kivétel nélkül jó kritikákat kapott, így aztán a zenekar egy észak-amerikai turnét is lenyomott, melyre időtlen idők óta nem volt példa, január közepén pedig az európai klubokat vették célba.

Egy emberként mozgó közönség, raszta haj, bonyolult ritmusok garmadája, pálinka, stand up comedy, anyuka, szomjúság, stage dive, pogó, csak néhány kifejezés, amivel jellemezni lehetne a vasárnapi Tesseract, Protest The Hero koncertet, akiket a frissen alakult Intervals és a tavaly második lemezét megjelentető The Safety Fire kísér az idei turnéjukon.

A kistermet már kinőtték, a nagyteremben még korántsem döngetnek nézőcsúcsot – a bécsi Arenáról van szó, na meg a Kylesaról, akikért itthonról is átlendült a „szomszédba” jó néhány rajongó.

Minden tiszteletem a savannah-iaké, amiért baráti alapon választottak vendégzenekarokat ehhez a turnéjukhoz, a norvég Jagged Vision és a kanadai Sierra azonban igencsak felejthető produkciót nyújtott. Egyik csapat sem volt irritáló vagy kirívóan rossz, egyszerűen csak érdektelen. Előbbi ordibálós énekkel kísért hardcore / stoner hibridet, utóbbi pedig jammelős jellegű, alapvetően Monster Magnet és Karma To Burn ihlette borulatot vezetett elő, közel egyformán átlagosan és semmitmondóan. Egyszer mindkettőt meg lehet hallgatni, na de utána bármi értelmeset és összefüggőt megfogalmazni róluk egy beszámolóhoz...

Ezek szerint ismét eltelt egy év. Menni kell sok jó zenekart nézni Wiesbaden-be. A tavalyi túra hangosítása kiábrándító volt, amit próbáltam a frissen felhúzott csarnok újdonsággal ható technikájára fogni, ami némi zavart okozhatott a hangmérnök-polipok megszokott koreográfiájában, így némileg félve osonkodtam be a helyre.

A The Arrs koncert első hangjai azonban messzire fújták az aggodalmamat (mondjuk teljesen alaptalanul, mint ez később kiderült). A párizsi srácok vastagon és arányosan szóltak. A pozitív dolgokat ezzel zárnám is velük kapcsolatban, mivel a HC-metal egyvelegükkel semmit nem tettek hozzá a stílushoz és a még alig lézengő pár embert sem sikerült táncra perdíteniük a hasztalan (gyertek közelebb) próbálkozásukkal. Meg hát nem is egy párizsi elit étterem főpincérei, így az esetenként francia nyelvű számok némileg törték a fülemet.

Ernő barátom sajnálkozását fejezte ki a Nasty-ről való lemaradása kapcsán, ezúton üzenem, hogy emiatt nem kell telesírnia a párnáját! :-) A koncertjük elején azonnal kicsúszott a számon, hogy CDC (ennek meg is örültem, mert tudtam, hogy mit fogok hallgatni hazafelé). A korábbi kiváló hangzás valószínűleg nem jött be nekik, így addig-addig próbálkoztak, amíg csak sikerült azt elrontani. Az amúgy belga zenekar énekese (talán német lévén) günterül nyomta az összekötőket, és a koncert második felére a zene is összeállt élvezhetővé, én viszont maradnék a CDC-nél.

Figyelem! A most következő írás erősen szubjektív elemeket tartalmaz! Nem is lehet másképp, mert (a) egy blognak készül, (b) mert nem is lehet másképp. Próbálok azért „közérdekű” lenni. A Zártosztály nevű formáció legkedvesebb Edda-korszakomat – 1985-től 1988-ig - próbálja megidézni.  Sikerrel, hiszen maguk az érintettek idézik meg saját szellemüket. Mirkovics „Zserbó” Gábor basszer, Csillag „Csuka” Endre gitáros, illetve Donászy Tibor (dobos) tevékenyen és termékenyen vettek részt ebben a felállásban, a többieket (természetesen Pataky Attila, és Gömöry Zsolt billentyűs értendő a többiek alatt) nem engedték el. Legalábbis egy éve még várták őket, de ezúttal már természetesnek adta magát a mirigyes Sípos Péter frontemberkedése és a rockéletbe más területről berobbant Lázár „Zsiga” Zsigmond az eredeti hangzáshoz tökéletesen idomuló szintetizátor-játéka.

Machinists Of Joy című új lemezével, és egy gőzmozdony lendületével tér vissza Budapestre február 16-án a Die Krupps. A német industrial zene műfajteremtő, több mint 30 éves zenekara egy texasi és egy chilei előadó, a Chant és a Vigilante oldalán érkezik majd a Dürer Kertbe.

Ráadásul nem is egy estén, sőt egy csomó előzenekarral. A Phoenix Music Hungary pár napja jelentette be, hogy a Comeback Kid tavaly április után ismét hazánkba látogat, valamint szintén Budapesten teszi tiszteletét a Code Orange Kids is. (Fotó: Réti Zsolt)

Tegnap ellátogattunk a debreceni Főnix Csarnokba, megnézni a hagyományőrző évzáró Tankcsapda koncertet. Az ünnepek okán a hajtás után egy rövidebb beszámoló következik.

A sokkoló színpadi produkcióval kísért, apokaliptikus hangulatú zene híveinek örömünnepe volt ez az este – bármilyen ellentmondásosnak is tűnik ez így leírva.

A hazai Entrópia Architektúrával most „találkoztam” először, jóllehet tizenegy éve létező együttesről van szó. Amit a hattagú formáció bemutatott, azt nyugodtan tekinthetjük egyfajta szeánsznak, amelyre az ősi, hagyományos megközelítés és a formabontó törekvés egyaránt jellemző. Értem ezalatt úgy a zenei ötleteket, mint a hangszeres megoldásokat. Utóbbiakról annyit, hogy a csapat bőséges eszköztárába a rockban / metalban szokványos torzított gitár mellett a fagott, a sampler és a fémből eszkábált ütőhangszer-arzenál egyaránt belefér. Egyértelműen érződött a muzsikusok azon törekvése, hogy egész külön világot idézzenek és szólaltassanak meg – akinél ilyen alkotói igény fel sem merül, annak kár is ezzel a műfajjal próbálkoznia!.. – és a vizuális adalékkal (díszlet, háttérvetítés) is a spirituális tartalomra erősítettek rá.

Még mindig a hatása alatt vagyok annak, ami kedden történt. Láttam, amikor asztalhoz ültették a nőt. Vörös borral, s mindenféle étekkel kínálták. Egyszer csak a férfi – vagy még inkább szörnyeteg – valami balta-szerűséggel rásújtott hátulról, két ízben. A fiatal hölgy felkelt, vért okádott, majd segítségért könyörgő tekintettel nézett a tömegbe, melynek én is alkotóeleme voltam. Rengeteg ember és egy korlát választott el minket, de nem ez volt az oka, hogy meg sem próbáltam segíteni, noha úgy sejtettem: (rém)álmaimban meg fog még látogatni e jelenet. A nő végül összerogyott, a szörnyeteg részéről előkerült egy láncfűrész. Szerettem volna látni, meg nem is, ami ezután történik, de a füst jótékonyan eltakart mindent.

Néha előfordul olyan koncert, ahol az előzenekarok sokkal, de sokkal erősebbek, mint maga a headliner. Ez a Veto Tour MMXIII is ilyen volt, természetesen az én szemszögemből nézve.

A Therion nem egyszerűen egy szimfonikus metal zenekar. Theriont hallani, hallgatni: utazás! A svéd társulatot (igen, talán ez lehet a legjellemzőbb szó rájuk) jómagam a „tragikus sorsú zenekarok” közé sorolom. Legelhíresültebb epigonjuknak, a Nightwishnek már egy tegnap előtt született csecsemő is fel tudná sorolni tíz-tizenöt dalát, még a metal operának hívott műfaj világra hívóinak neve – ez a Therion – csupán a mélyebbre ásató rock-történészeknek súg valamit. Viszont ők ezen a decemberi kedd estén egy egészen különleges előadásra készülhettek – alább kiderül, miért is. (fotó: Török Tamás)

Ejjj de nagy ziccer maradt itt ki kérem szépen! Egy ilyen trip-hop legenda, mint a Morcheeba a Dürben lép fel? Na, ez kellőképpen felcsigázott! És nem csak engem, hanem több olyan barátomat, akik a buli felé sem szagoltak volna, ha az mondjuk a Papp Lászlóban vagy egy fesztivál nagyszínpadán rendezik, így viszont megvolt az esélye egy intim és bensőséges együttlétnek, ahol testközelből szippanthattuk volna magunkba a jófajta downtempót. De persze, mint a legtöbb tündérmese, ez sem tartott örökké. Nyilván minden szervező álma, hogy ilyen érdeklődés mutatkozzon a bulija iránt, és ha ki is akartak volna tartani a klubfeeling mellett, akkor sem lehetett a jegyigénylők nyomását sokáig bírni, így adta magát a B verzió, ami jelen esetben a PeCsa lett. A jegyek itt is hamar elfogytak, de C verzió nem lévén, ez volt a végállomás is. Ami meg aztán történt, az már történelem....

A New York-i utcák szemetét nem is fújhatta volna össze jobban a szél, mint azt tette a '80-as években! Izgalmasabbnál izgalmasabb zenekarok tömege nőtt ki a brooklyni szubkultúra égisze alatt. A washingtoni Bad Brains vagy a Minor Threat felbukkanásával kezdetét vette egy magát a hardcore jelzővel a többi stílustól, és azok értékrendjétől megkülönböztető tömörülés, aminek a rokoni kötelék jóvoltából Freddy Cricien is egészen fiatalon szerves részévé vált. A világon működő, főleg jobboldali kormányok konzervatív, klerikális, és túlszabályzott politikájának egyenes folyományaként Angliából megkaptuk a punkot, Reagannek köszönhetően pedig a hardcore-t.

Négy éve járt nálunk utoljára a Satyricon, a Hajón pedig hét éve léptek fel. Akkor a frissen kiadott és a rajongókat rendesen felháborító Now, Diabolical lemezzel turnéztak, most pedig egy szintén új irányú és szintén vegyes fogadtatású self-titled albummal jöttek. (A koncerten készült fenomenális képeimmel sikeresen happoltam Réti Zsolt elől az Év Fotósa díjunkat.)

Újabb álmos hétfő este, amit nem a négy fal között kell tölteni. Helyette hazai garázsrock, texasi superboogie, és speedrock mariskaországból a Hohes C szponzorálásban a program. Nem mellesleg legendák álltak a színpadon. Nem hangzik rosszul, ugye? Azt nem tudom, mennyire volt erős a promóció, mi a magunk részéről toboroztuk a közönséget becsülettel, ennek ellenére nagyon gyér volt ismét a látogatottság, pedig 2000 forintért már egy Tanksapkát sem tud megnézni senki, hát még két külföldi bandát, akik azért nem ma kezdték a pályát.

Bő két évvel legutóbbi látogatása óta, a Pro-Pain szinte verhetetlen lett. Nemrégiben jelent meg a The Final Revolution albumuk, sejthető volt, hogy eljönnek hozzánk is. A Pro-Pain szereti a magyarokat, és ez fordítva is igaz. Meg is látszott a vasárnap esti teltházon a Dürer kert Kistermében.

November egyik legundokabb napján a Dürer adott otthont az ezennel először headlinerként, amúgy már 5. alkalommal Budapestre látogató post-hardcore/indie/screamo/egyszerűen kurvajó underground zenét toló TOUCHÉ AMORÉ-nak. Kísérte őket a kedves midwesti-poszt-koleszrocker Dad Punchers és a tengerentúlon rohamosan népszerűsödő Self Defense Family. Meg egy kisteremnyi lelkes ember. Meg egy érzelmi tsunami.

És mi, akik most aztán beszámolunk.

Egy! Két! Há! ---

Megboldogult tini koromban meg voltam róla győződve, hogy a Bon Jovi-féle Livin’ on a prayer  minden rock-dalok etalonja. Dickinson és Ronnie-James Dio voltak az én Pavarottijaim. Szívből utáltam a haverok által olyannyira favorizált thrash-féle irányzatokat. De akkor jött a Kreator! Az Extreme Aggression – Coma of Souls lemezpáros megjelenésekor megéltem személyesen a régi nagy igazságot: nincsenek műfajok, csupán jó és rossz zene létezik.

Ez onnan jut eszembe, hogy ugyanez a negyedszázados érzés melegedik fel szívemben, amikor Children of Bodomot hall(gat)ok. Extrém metal? Melodikus death? Kutya kemény power? Szerintem senkinek sem volt kedve eltűnődni  e skatulyák jogosságán vagy jogtalan voltán, aki végigtombolta azt az egy óra húsz percet, amit a finnek a Pecsa Music Hall színpadán időztek.