A banda történetében sorsdöntő. Rendkívüli jelentőségű. Óriási nyomás alatt készült. Mérföldkő az együttes pályafutásában. Általában ezek a mondatok azok, melyek egy lemezkritika alapjait képezik. Ez az az eset, amikor nem csak színező közhelyekként funkcionálnak, hanem nagyon is valóságosak az éppen ma harminc éve megjelent Helloween album, a Master of the Rings vonatkozásában.

Már az első mondatban szeretném felhívni a figyelmet: ez az írás tartalmaz egy kis spoilert a közelgő (jún. 1.) budapesti Bruce Dickinson koncerttel kapcsolatban. Megígérem, időben szólok, mikor hagyják abba az olvasást azok, akik szeretik a meglepetéseket. Előző elemzésemben, a debüt Iron Maiden lemez kapcsán írtam az „első albumok bájáról”. Rendkívül érdekes kaland megszemlélni, hogy „miből lesz később a cserebogár”. Megtapasztalni, hogy adott előadó hogyan kereste, és végül hogyan találta meg a maga útját.

Itt az év végi pörgésben totál elfeledkeztem arról, hogy van még egy lemez, amiről mindenféleképpen meg kell emlékeznünk, hiszen tizenötödik születésnapját töltötte be éppen. Nem mellesleg pedig a legendás Type O Negative utolsó anyaga. A Dead Again még érettségi előtt kapott el magának és azóta is úgy gondolom, hogy az egyik, ha nem a legjobb lemeze a zenekarnak. Emlékezzünk együtt a Zöld emberre és a legendás utolsó anyagra.

A Sum 41 nekem mindig egy olyan zenekar volt, akik visszakerülnek előbb vagy utóbb a lejátszóba és egy ideig ezek után nehezen kopnak ki. Valamiért tavasz óta megint ez az állapot állt be, azonban most nem a debütáló albumon van a hangsúly /arról már amúgy is ITT írtunk tavaly/. Szóval, most a fiatal skatepunkok második albuma az aktuális, a Does This Look Infected? következik hölgyeim és uraim!

A vidékiség sok esetben táplálja a kreativitást, főként akkor, ha az ember erősen unatkozik. Az unalom reciproka a kultúra, amibe aztán mindenféle művészeti ág beleszuszakolható, élen a zenéléssel. Ha szűkebb lakókörnyezetedben nincsenek jó zenekarok alapíts egyet, ha nincs hol fellépni, old meg magad. Ez a gondolat áztatta a kaliforniai sivatag homokját is,  amiből végül a (varázs)gomba módra szaporodó bandáknak köszönhetően kisarjadt a palm desert-i zenei színtér.

Az Ikozhahedron egy konvex, szabályos poliéder, melyet húsz háromszöglap alkot –  ezekből a csúcsokon öt-öt találkozik. Tizenkettő csúcsa és harminc éle van. 

December végén egy óriási legenda távozott túl korán és túl fiatalon a metal világából – Alexi Laiho, a Childen Of Bodom vezére – a gitárhős, aki megmutatta, hogyan lehet dallammal agressziót és extrémitást előcsalni a metalban. Egy virtuóz, akinek a gitárhangzása és játéka teljes mértékben egyedi és rögtön felismerhető volt – gondoljunk csak a sokak által kevésbé ismert Impaled Nazarene Nihil lemezére, amin dalokat is szerzett. Rögtön tudod, hogy ez Alexi. Egy tinibálvány, aki minden metalos ex-barátnő szobájának, de még a srácok falán is ott feszített az ESP V-shaped gitárjával egy poszteren. Az arc, aki egy koncert alatt százszor mondta, hogy „motherfucker” és lányok ájultak el szemceruzával kihúzott szemének pillantásától. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a zenéjét, megjelenését, attitűdjét, de Alexi egy óriási egyéniség, dalszerző és frontember volt, akinek a munkásságát nehéz megkerülni metalos körökben.

Az ékes német nyelven elropogtatott indusztriál metált nem a Rammstein találta ki, bár vitathatatlanul ők a legismertebbek a zsáner zenekarai közül, ám korántsem az egyetlenek.

A Csillagok háborújából megtanulhattuk, hogy mindig ketten vannak: egy mester és egy tanítvány. A stoner / desert rock szintérre is igaz ez az állítás és bár sokan gondolnák, hogy Josh Homme jelenleg a sivatag királya (királynője) ez koránt sincs így, mert van valaki aki előtt a Ginger Elvis is fejet hajt. 

25 éve jelent meg a Fear Factory második albuma, a Demanufacture. Sokak szerint ez a zenekar legjobbja, de a jelentősége túlmutat ezen, talán nem túlzás korszakalkotónak, alapműnek tekinteni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elmesélhetem, mit jelent nekem ez az 55 percnyi (plusz a bónuszok) légkalapácsozás, és közben talán az is kiderül, miért lett hivatkozási alap a gorombább muzsikák világában.

Nyakunkon a nyár és ilyenkor bizony a legkeményebb rocker szívéről is leolvad a jégpáncél pár hónap erejéig. A jó idő beköszöntével szabad nyitni a könnyedebb műfajok felé, mert bár nyilvánvalóan funeral doomra is lehet strandolni, az mégsem arra való. Van azonban egy műfaj (nem a kalipunk), ami tökéletesen megfelel a célnak, sőt mi több erre lett kitalálva. Elő a strandlepedővel, meg a naptejjel és ismerkedjünk meg a surf rockkal a változatosság kedvéért ezúttal ábécé sorrendben.

Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.

"Roots Bloody Roots" - A velőből jövő üvöltés ami átjárta a kilencvenes évek második felét, az abszolút refrén amit, ha már élted a zenét ezekben az években és nem egy légó pincében nőttél fel zárt ajtók mögött, akkor egészen biztosan hallottál. Arról a bizonyos utolsó klasszikus felállású Sepultura lemezről, ami 1996. február 20- án jelent meg, azaz éppen ma húsz éve, és amin még Max Cavalera hallatta a hangját. Az ezzel a lemezzel végleg csúcsra futó Sepultura ugyanis ebben a felállásban többé nem készített hanganyagot. Ez azonban egyik kedvenc lemezünk nimbuszából mit sem veszít, vagy vesz el. És habár gyászolhatnánk is, hiszen azóta is sokan várják, hogy a klasszikus felállást egyszer újra egy színpadon láthassák, mi mégis ünneplünk, mert a Roots is egy olyan lemez, amiből még egy nem fog születni. Zenetörténelmi fordulópont volt, amit megkerülni a metál zenében lehetetlen, de megemlékezni róla kötelező.

Nem lehet mondani, hogy az Orphaned Land elkényezteti albumokkal a rajongóit. Az itt tárgyalt Mabool utáni 10 évben csak két albumot (The Neverending Way of ORwarriOR (2010) és All is One (2013)) valamint egy DVD-t (The Road to OR-Shalem (2011)) adtak ki. Viszont cserébe mind mestermű a maga nemében. De miért is kellett újra kiadni ezt a lemezt? Mitől több? Mitől jobb? Mindjárt kiderül!

1993-at írunk. A farmermellényeket javarészt kockás ingekre cserélték a grunge pedig megállíthatatlanul tör előre. Hiába jelentek meg olyan klasszikusok, mint a Chaos A.D, Individual Thought Patterns, vagy egy évvel ezelőtt a Vulgar Display of Power, a metal valahogy még is „háttérbe szorult”. Na, nem mintha a Pantera-nak lett volna oka panaszra. 1991-ben a Judas Priest vendégeként ruccantak át Európába népszerűsíteni a Cowboys From Hell-t. A Billboard 44. helyén landoló VDOP turnéja közben azonban a tagok már az új lemez dalain agyaltak, majd 287 napnyi utazás után újra stúdióba vonultak, hogy elkészítsék a Far Beyond Driven-t.

Június 3-án a Budapest SportAréna vendége lesz az Iron Maiden, akik Maiden England elnevezésű koncert-turnéjukkal érnek Magyarországra. 11 év elteltével ez lesz a banda első önálló hazai fellépése, igaz 2008-ban és 2010-ben a Szigeten lehetett őket látni. Mivel a turné a zenekar Seventh Son Of A Seventh Son című albumának jegyében telik, nem is találhattunk volna megfelelőbb alkalmat egy kis visszaemlékezésre.

Nagyon, nagyon régóta készülök ennek a cikknek a megírására. Most, hogy ez a rendkívüli csapat 3.x-ra keresi fel alig másfél éven belül hazánkat, hisz kinézték a Dürer Kertben a november 26.-ai dátumot, hogy headlinerkedésük alatt bőgjük ki a szívünket; most, hogy e minden szempontból korszakalkotó lemez folytatása talán épp ma jelenik meg: nos, a mostnál pedig sose lehetne e cikk aktuálisabb.

Akár egy régóta fojtogató bocsánatkérés - a Parting the Sea központi motívumainak egyike -, vagy mint hegedetlen seb egy kedves elvesztése után, minek ellátása már nem tűr halasztást: hölgyek és urak, íme a lemez, amivel örökre beleszerettem egy zenekarba és egy egész műfajba.

1986. szeptember 27-én a Metallica sorsa fordulhatott volna még annál is tragikusabbra, mint amilyen tragédia már önmagában az volt, hogy a svédországi Solnaból Koppenhágába vezető úton a turnébuszt vezető sofőr elveszítette uralmát a jármű felett és a busz belefordult az útszéli árokba. A banda basszusgitárosa Cliff Burton kizuhant az ablakon és a busz alá szorult. A metálvilág az egyik legtehetségesebb és legszebb jövő előtt álló basszusgitárosát veszítette el.

Az összetört zenekar, három nagylemezzel, (Kill’Em All, Ride The Lightning, Master Of Puppets) a háta mögött a feloszlás szélére került, de végül a folytatás mellett döntöttek és rengeteg meghallgatást követően végül a Flotsam and Jetsam soraiból ismert Jason Newstedre esett a választás, már ami a basszusgitárosi poszt betöltését illeti. A stabilizálódó felállás első közös kiadványa a Garage Days Re-Revisited című 5 dalos feldolgozás EP lett, azért is mert a következő nagylemez dalírási feladatait felfüggesztették James Hetfield kéztörése miatt.

...persze, így könnyű, hogy az ember már előtte megfordul Ritchie Blackmoore Rainbowjában, és a Black Sabbathban is énekelget kicsit. Mert hogy e lemezismertető igazából Őróla, Ronnie-James Dioról is szól. Szimpatikus lehetett az ’82-es megnyilatkozás, hogy a Dio nem más, mint együttes, csak ez a név most a Black Sabbath-évek után jól cseng, de gyorsan ismerjük be, hogy ez az 1983. május 25-én - azaz ma 30 éve - megjelent Holy Diverrel induló sorozat az ő szóló-pályafutását jelenti. Például a későbbi Lock up the wolves lemezen egy 17 éves fiú, Robertson gitározik; nehezen hihető, hogy őt a zenekarvezető úr bármilyen fontos döntésbe bevonta. Ronnie-James – bármilyen szerény, de – zseni; ily módon kilóg minden csapatból. Ez okozta vesztét a Rainbowban, és a Black Sabbathban egyaránt.

Emblematikus zenészek elvesztése egy generáció számára óriási veszteség. Azért mert az ezekhez a személyekhez köthető zenekarhoz mindenkinek - aki imádja a metálzenét - személyes kötödése is kialakul. Jeff Hanneman és zenekara a Slayer is a heavy metál történetének kultikus alakjai közé tartoznak, ezért is volt sokkoló a május 2-án érkező hír: 49 éves korában elhunyt Jeff Hanneman. A zenész halálának oka májelégtelenség. Jó, tudtuk, a zenészt 2011 eleje óta kezelték egy pókharapás okozta súlyos fertőzéssel. Több műtéten és bőrátültetésen is átesett, és azóta mindösszesen egyetlen dal erejéig tért vissza a Slayerbe, akik az Exodus gitárosával Gary Holttal dolgoztak Jeff betegsége óta. Halálának körülményeiről persze azonnal szárnyra kaptak a pletykák, de sajnos végül teljesen mindegy, hogy az a fránya pók vagy más tehet a dologról. Olyan dalokat köszönhetünk neki, és csak neki, mint az Angel Of Death, a South Of Heaven, a War Ensemble, vagy a Seasons In The Abyss. Semmi sem lesz már a régi, már csak azért sem, mert a zeneipar ma már nem egy családi vállalkozásként működik, hanem egyfajta vadkapitalista cégként, ahol minden zenekari tag egy alkalmazott és különböző fizetésért játszik. És mint tudjuk van jó metál koncert és van a kiba*ott Slayer. Hogy Jeff Hanneman nélkül ez a mondat igaz marad-e, azt majd az idő eldönti. Mi a Slayer egyik kultikus lemezével emlékezünk rá.