Március 8-án először játszott Magyarországon az X Ambassadors. Az amerikai rock csapat érkezésére már jó pár éve vártak a hazai rajongók és a Barba Negrában a trió végre élőben is zenélt a hazai rajongóknak. Lányi Kristóf fotós kollégánk is ott volt a koncerten és ha már ott volt lőtt pár frankó képet.

Újabb szép példáját láthattuk annak, hogy a hazai underground színtér – ideértve zenészeket és zenehallgatókat egyaránt – nem csupán a muzsika iránt elkötelezett, de emberileg is összetartó közösséget alkot. Miklós Csaba, akinél az elmúlt év végén gyomorrákot diagnosztizáltak, most rengeteg erőt meríthet abból, hogy kedvenc bandái színpadra álltak az ő és családja megsegítésére.

Ezen az estén a mesés Kelet felé orientálódtunk, hogy ilyen gagyi szójátékkal (és némi földrajzi képzavarral is) éljek. Elsősorban zeneileg, az előbandát is ideértve. Ha emlékezetem nem csal, az ún. „oriental metal”-t napjainkban csúcsra járató, a címkét azonban elhagyó Myrath egy hasonlóan egzotikus összeállítású, csak népesebb csomagban mutatkozott be a magyar közönségnek 2011-ben. S lám, harmadszorra már önálló turné keretében érkezett hozzánk a Tunéziából elstartolt, de ma már erősen francia hátszelű csapat.

Ótvar nagy buli volt szerda este az Arénában. Hatalmas, tényleg! Minden igényt kielégítő! Három akkora partycsapat húzta a talpalávalót, mint a ház, a közönség meg csak forrott. Mi is volt ez? A nagybetűs szórakozás!

Igen sajátos, egyedi és eklektikus turnécsomagot kaptunk a hajón ezen a februári vasárnap estén. Ami mindhárom zenekarra igaz volt, az a gyakran használt, „post” kifejezés. Post punk, black, metal…
A bulira történő várakozás alatt kellemes volt hallani többek között az Alice In Chains, a Down klasszikusait. Hiába no, a Stone The Crow-val nem lehet hibázni.

Vasárnapi koncertekre valahogy mindig olyan nyögvenyelősen indul el az ember – vagy másnapos, vagy már előre komor a hétfői korán kelés és munka miatt, de többnyire mind a kettő. Még talán egy hétköznapi buli is jobban tud esni, attól függetlenül, hogy reggel ugyanúgy munkába kell menni, hisz egy jó zaj kizökkent a mókuskerékből. De igazából kit érdekel ez a pesszimista gondolatfejtés, ha a God Dethroned játszik aznap este? Hoppá, kibújt a szög a zsákból, bevallom én miattuk mentem - mondhatni kötelező volt számomra ez a buli, még akkor is, ha a főzenekar nem volt kedvencem, vagy az Alcest csábított az A38-ra.

Ha Lordi hangversenynek indulunk neki, garantált, hogy pompásan fogunk szórakozni. Épp ezért lelkes szökellésekkel trappoltam a Barba Negra irányába, magammal vonszolva Okosabbik Felem, aki számos esetben az általam kedvelt művészeti alkotásokat (legyen az zene, vagy film), egy tömör, ám lenéző “óvoda” jelzővel szokta illetni. Értelemszerűen a legkevésbé sem zavartatva iparkodtam tovább, hogy a szörny-metal ismételten elbájoljon. 

Az egészen korai Gesarol-éveket, illetve egy nyolc és fél éves inaktív időszakot is beleszámolva ötven esztendős fennállását ünneplő P. Mobil dunaszerdahelyi fellépése egybeesett a klub tízedik születésnapjával. Ilyen értelemben tehát duplán ünnepelhettek az egybegyűltek – bár Schuster Lóriék számára más okból is különösen fontos volt az esemény, erre természetesen rá is térünk majd –, s ehhez rangos vendégzenekar is társult.

A tél utolsó szelei billegtették az A38-at múlt héten szerdán, de én inkább arra tippelek, hogy az őrjöngő és ugráló közönség miatt változott kelj-fel-jancsivá Budapest egyik legkülönlegesebb koncerthelyszíne. Többnyire egy amerikai turnétöltetett kapott a hajó, amitől akár be is indulhattak volna a már rég mélyen alvó motorjai. Bár tavaly novemberben itt jártak, úgy tűnik az Unearth magyar közönségbázisa igen erős, hiszen ismét rengeteg metalcore fanatikust bevonzott. Én viszont úgy érzem az este fővendége itt bizony a Prong volt…

Hová is raktam? Hol van? A múltkor még megvolt... Ehh, a fene egye meg! Ó, hát igen! Az én egyetlen, mondjuk annyira nem becses, de azért mégiscsak hozzám tartozó arcom a Dürerben maradt! Úgy szétkente ez a három zenekar, hogy azóta is csak a nyomait próbálom összecsipegetni. A három csapat által produkált este alatt összeszedett energiából még napokig vígan a plafonon fogok rohangászni, szó szerint kegyelmet kér most a lelkem... Szerintetek létezik tökéletes, vagy közel tökéletes koncert? Mert akkor ez az volt! (A képek a tavalyi Brutal Assaulton készültek)

Idén elég korán kezdődött az „egy év alatt legalább egyszer megnézem a Napalmot” című szokásos sztorim. Mondjuk úgy volt, hogy duplázunk majd, Bécs után egy Brno-t is útba ejtünk, de aztán ebből nem lett semmi. Sajnos. Mondjuk Brno is gyorsan átírásra került a plakáton Prágára… Már decemberben megvásároltam a jegyet a 2020-as Campaign For Musical Destruction Turné bécsi állomására, ha törik-ha szakad, én bizony ott leszek. Útitársak még sehol, az autóm egyenlő a roncshalmazzal, tehát marad a tömegközlekedés…

Itt nálunk a Szerkesztőségben olyannyira nem akarta magának senki ezt a koncertet, hogy kezdtem magamat furának érezni. Pedig szerintem csak annyi a "bűnöm", hogy amikor a valamikor évekkel ezelőtt a NovaRockon láttam őket, akkor egyszerűen megszerettem azt a partihangulatot, amit csináltak, főleg ugye Ivan Moody. Ez a sztori akkoriban volt, hogy emberünknek elgurult a gyógyszere. Ő mostanában jól van, most éppen a gitáros arc tart egy kis egészségügyi szünetet.

Egyet egy picit sajnálok: hogy nem a The Oceannel és a Port Noirral közös turné keretein belül jött el hozzánk a Leprous – mondjuk ez sem tudta volna überelni a pár évvel ezelőtti Between The Buried And Me-vel és Devin Townsenddel közös kanyarjukat, de ne legyünk telhetetlenek. A norvégok így, mint headliner csapat, két relatíve kevésbé felkapott zenekart mutattak meg a nagyszámú és lelkes rajongótábornak, az ilyenekre én is mindig vevő vagyok.

Van abban valami ijesztő, hogy manapság is bőszen szól a Titkos üzenet című dance sramli a rádióban. Az esti aprítás előtti burger elfogyasztása közben többek között a TNT fenti „örökbecsűje” szolgáltatta a hallgatnivalót. Ha már TNT, az AC/DC-nek jobban örültünk volna.

Jó év ez a magyar Nightwish rajongóknak, hiszen az anyacsapat mellett az első énekes, Tarja Turunen és Marko Hietala is elhozza, elhozta a legújabb anyagát. A full normann basszer a finn és angol nyelven is kiadott szólólemezét mutatta be Budapesten, melyet egy családias hangulatú koncerten szállított le az ott megjelenteknek.

A metalt alapvetően illik komolyan venni. Egyrészt azért, mert a zenészek általában kemény munkával évekig gyakorolnak azért, hogy egy zenekar tagja lehessenek, majd ez a zenekar hónapokig / évekig próbál, hogy végre színpadra állhasson és elinduljon a szakma rögös útjain. Másrészt maga a műfaj inkább ismert a súlyos és gyakran megosztó témák boncolgatásáról, vagy épp a hősiesség és egyéb emberi értékek zenei kifejezéséről mintsem a móka-kacagásról. Vannak azonban kivételek, akiket a szó legjobb értelmében véve egész egyszerűen nem lehet komolyan venni és paradox módon mégis tiszteletet érdemelnek. 

Előre bocsátom, hogy súlyosan szubjektív és érzelmektől sem mentes beszámoló következik. Örök hála régi barátomnak, aki valamikor 2000-2001. környékén megmutatta nekem a Dream Theater Scenes from a Memory lemezét, holott tudta, hogy többnyire a súlyosabb zenékre gyógyulok. A lemez teljesen beszippantott, erről annak a távolsági busznak az utasai is megbizonyosodhattak, akik kénytelenek voltak végighallgatni a művet kettőnk előadásában egy nyári szigorlatot - és néhány levezető malátakoktélt - követően.

Mivel a tavalyi Volt fesztiválon egy több, mint pöpec bulit nyomott a Slipknot, a normálisnál nagyobb lelkesedéssel vártam az iowai kilencek gyors, bő fél év utáni magyar földre való visszatérését. Főleg amiatt, mert egy másik általam kedvelt zenekar, a tavalyelőtti év egyik legjobb lemezét leszállító Behemoth lett. Ilyen csomagban nem lehet csalódni, ugye? Ugye...?

Az Equilibrium stílusforradalma után kétszer meggondoltam, hogy elmenjek-e megnézni őket az új lemezt promótáló turné budapesti állomásán. A nosztalgia győzött hisz a zenekart az első lemez megjelenése óta, kb. 14 éve hallgatom. Volt egy több éves időszak, amikor a német srácok (sőt anno akkor női tag is volt köztük) a legkedvesebb zenekar díját vívták ki nálam a folk és fantasy témákkal felturbózott extrém metaljukkal. Két bandataggal azóta jó haverságot is ápolok és szerintem többször láttam őket Németországban, mint itthon. Azóta sok minden történt nálam és náluk is, de úgy érzem zenei ízlésileg már nem vagyunk egymásra hangolódva a Renegades megjelenése óta.

A Selvans színpadképe tárult elém, ahogy perce pontosan kezdésre betoppantam a Dürer középső termébe és leráztam magamról az út porát. Egy spanyolkalapos, western csizmás, bőrkesztyűs, kifestett fazon látványa fogadott, akit lenge, népies öltözetbe burkolódzó, csontnyakláncot viselő zenészek vettek körbe. Az atmoszférikus intro délies, mediterrán hangulata gyorsan elillant, ahogy rázendítettek az első dalra, amit a frontember óriási károgása, kegyetlen duplázás és vonyító riffek kísértek. Rögtön tudtam, hogy egy jó estének nézek elébe!