Vajon szükség volt-e még egy bandára, ami a Death-örökséget ápolja ex-tagokkal? Amikor először hallottam a Left to Die megalakulásáról, nem feltétlenül értettem, de a koncert bejelentésének híre a teljes Leprosy albummal azért elég csábítónak bizonyult. Az eredeti Death sosem tette tiszteletét nálunk, a Death To All is 8 éve volt utoljára, így a hazai Schuldiner-rajongók már igazán ki voltak éhezve egy jó kis régisulis mészárlásra!
Sokszor elmondtuk már: a minden képzeletet felülmúló mai élőzene-dömpingben senki nincs könnyű helyzetben. Nekünk, koncertjáróknak, ha úgy vesszük, egy rossz szavunk sem lehet, hiszen “mindössze” annyi a feladatunk, hogy idő, energia és anyagi keret függvényében eldöntsük, mit választunk az egymást szoros ütemben követő, sőt olykor egy napra eső táncmulatságok közül. A promotereknek már főhet rendesen a fejük amiatt, milyen produkciót milyen közegben lehet csúcsra járatni. És hát az előadót sem szabad annyival elintézni, hogy neki csak játszania kell, mert ha a fenti tényezők nem stimmelnek, az durván le tudja rontani az adott rendezvény hangulatát, nem szólva az üzleti hátteréről.
A friss Blue Electric Light lemez kapcsán már ecseteltem, hogy nem vagyok feketeöves Lenny Kravitz fan, sőt semmilyen övem sincs rajongásból, így a budapesti Papp László Arénás koncertre is inkább kíváncsiságból neveztem be.
A kerek évforduló mindig, mindenki életében kiemelten fontos esemény. Nincs ez másként egy fesztivál esetében sem. A harmincadik Rockmaraton eredetileg 2020-ban került volna megrendezésre, a koronavírus azonban elkaszálta, és egészen az idei esztendőig kellett várni, mire végre ismét talpra áll a túlzás nélkül évtizedes hagyománnyá nemesült szabadtéri mulatság.
Sokat kellett várni Báthory Zoltán és a Five Finger Death Punch 2020-as hazatérésére. Azóta rendszeres vendégek nálunk, az érdeklődés azonban most sem csökkent, bebizonyították, hogy még mindig az Arénában a helyük.
Tom Morello egy legenda, ezen kár is vitatkozni. A csávó harminc két évvel ezelőtt néhány haverjával olyat alkotott, ami miatt gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy most nem dolgozunk és irány Budapest.
Hát, ez a nap is eljött. Negyedik magyarországi látogatása alkalmával végre-valahára én is láttam az “eredeti gengsztert”, a rap nehézsúlyú világbajnokát, s a színészmesterséget sem középiskolás fokon művelő Ice-T-t, na meg az ő hardcore / hip-hop formációját.
A Ghost egy különleges koncertfilmen örökítette meg az Impera lemezüket követő arénaturnét, mielőtt nekiállnak a következő albumnak. A filmet a múlt héten mutatták be néhány kijelölt moziban, most elmesélem, milyen volt.
Nem is olyan rég, talán egy éve fedeztem fel a western tematikájú denveri Wayfarert. Az akkoriban aktuális lemez, A Romance with Violence egyből megfogott különleges hangulatával, atmoszférikus black metaljuk úgy marad hű a zsánerhez, hogy közben valami teljesen újat alkotnak. Az új eresztés az American Gothic képében talán még erősebbre is sikerült, így nagy volt az öröm, hogy hozzánk is eljutottak ennek turnéjával, ráadásul rögtön headlinerként.
Rég voltam már Nova Rockon, egész pontosan 5 éve. Korábban már tradíció volt, hogy minden évben kimegyek egy napra, de aztán jött a covid meg pár számomra gyengébb felhozatal, de ahogy bejelentették az Avenged Sevenfoldot, tudtam hogy ezt nem szabad kihagynom. Jó választás volt, a Parkway Drive, a Machine Head, a Thy Art Is Murder és az Igorrr hozzáadásával ez több mint erős lineupnak bizonyult.
A Bring Me The Horizon a mai napig is egy igazán megosztó jelenség hiszen vagy tartózkodsz a sokszor felcímkézhetetlen, minden “szabályt” felrúgó formációtól vagy teljesen beszippant zenei sokszínűsége. Az első két album nyers és őszinte deathcore pusztítása után elindultak egy olyan úton, ami egyre inkább muzsika szélesebb tömegeknek. Ha az ambíciód erősebb annál, mintsem a tradíciók mentén zakatolj tovább, akkor bizony ki kell lépned a komfortzónádból. Oli Sykes sem tesz másként, csak teszteli a saját és közönsége tűrőképességét még akkor is, ha lesznek lemorzsolódók az általa elképzelt úton.
Viszonylag későn a 2020-as Beautyfall megjelenésével csatlakoztam a Psychonaut 4 táborához. A DSBM nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de a grúzok valami egészen egyedülálló módon művelik a stílust, hiszen nem áll tőlük távol a szaxofon használata és a post-punk sem. Persze, ha vidám zenére vágysz, továbbra se őket válaszd. Azóta ácsingózok egy hazai koncertre, ami nem tűnt túl reálisnak: a banda nem igazán turnézik, inkább csak pár exkluzív koncertet adnak évente, de a Planetnoir Industriesnek hála végre hozzánk is visszatértek 7 év kihagyás után.
A Coldplay 2023-as teltházas stadionturnéját követően jelentette az európai koncertek harmadik körét 2024 június – július – augusztusára. A zenekar még a 2021-ben megjelent Music of the Spheres lemezével járja a világot. A június 16-ára Budapestre bejelentett koncert iránt azonban akkora volt az érdeklődés, hogy a zenekar holnap és holnapután újabb teltházas koncerteket ad a Puskás Arénában. A tegnapi, első koncerten, melyen egy feelslikeimfallinginlove című új dal is debütált Varga László fotós kolléga is ott volt. Az ő képeiből válogattunk. További képeket ITT nézegethettek.
Kersten Lamers és bájos felesége, Stephanie központi figurák Németország észak-nyugati térségének zenei életében. A promoteri tevékenység mellett megszállott koncertjárók, voltaképp bármelyik jelentősebb eseményen összefuthattunk volna velük, ahol eddig megfordultunk germán, vagy akár brit földön. Nem is szalasztottuk el az alkalmat, hogy ezen élményeink egyikéről-másikáról beszélgessünk egyet velük. Merthogy egy általuk szervezett bulin jártunk május közepén a Ruhr-vidéken, méghozzá olyan klubban, ahol hamarosan a KISS Forever Band és az Iron Maidnem is játszik majd (a fellépésüket plakátok és szórólapok egyaránt hirdették).
Volt idő mikor a titokzatos Tool zenekar koncertjéig minimum Bécsig kellett utazni, aztán a 2007-es Sziget koncert végül megtörte az átkot, így idén bizony már harmadik alkalommal tette tiszteletét nálunk a négyes. Ez végül is nem annyira rossz arány egy olyan zenekar esetében, akinek a tökölődés a lételeme és bár KoaX kolléga nemrég kizsarolta a pozitív választ Justin Chancellor basszusgitárostól egy új lemez esélyeit illetően, ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, hogy megint felénk kanyarodott a turnébusz.
Alig néhány hónappal a legutóbbi album megjelenése után maga Kip Winger dobta be, hogy a nevét viselő zenekar pályájából nincs sok hátra. Nem tagadom, szíven ütött a nyilatkozat, mert pusztán a Seven színvonalából kiindulva simán lehetne még pár lemez benne és a többiekben. Persze érthető, ha a turnézás, az utazgatás az ő korában már különösen megterhelő. Nos, talán a vélhetően utolsó alkalom okán, talán amiatt (is), hogy a Winger alapból ritkán jár mifelénk – legutóbb 2009-ben ugyancsak a hajón játszottak nálunk, nem éppen rekordszámú közönség előtt –, mindenesetre a mostani esemény teltházzal zajlott a medréből épphogy ki nem lépő Dunán.
A huszonnyolc éves pályafutással a háta mögött még mindig az újdonságokat kutató Dropkick Murphys kelta gyökerekkel átszőtt punk rock zenéje élőben még vadabb, mint amire számítanánk. Június 11-én szinte napra pontosan 10 év után újra a Budapest Parkban álltak színpadra és ahogy arra számítani lehetett fergeteges bulit is csaptak. Mindezt Réti Zsolt kollégánk örökítette meg. Még több fotó ITT.
Két éve is futott egy alapos európai kört Oakland stoner / sludge / doom büszkesége, lemezzel viszont meglehetősen régen, még az előző évtized vége felé jelentkezett legutóbb. Az április közepén megjelent, bivalyerős Cometh the Storm és a rá épülő idei turné ezáltal nagyszerű ürügyet biztosított egy kiruccanásra Morvaország legnagyobb városába.
