Így, az év vége felé közeledve hajlamos vagyok gondolatban, vagy ideálisabb esetben papíralapon fellapozva átpörgetni, hogy mik voltak azok a számomra releváns megjelenések, melyek évközben ilyen-olyan okokból, jellemzően a túltermelés-befogadóképesség relációja miatt kimaradtak. Ha belföldön maradunk, és az underground mélye felé tekintünk, nálam a fentiek egyike a Cave Altar névre hallgató formáció második kiadványa volt.
A synthwave rockban utazó brit LeBrock duó, vagyis Shaun Phillips énekes és Michael Meadows hangszeres-mindenmás egy újabb EP-n gyűjtötte össze az elmúlt hónapok termését. A december elején megjelent Hope dalai továbbra is a bevált recept szerint készültek.
A lokális színtér támogatására hivatott Death Trap Productions a pécsi underground kulturális nagykövete. A kiadó a helyi mozgalmat támogatandó jelenteti meg a baranyai zenekarok lemezeit. Az elmúlt években több kiadványról mi is szót ejtettünk itt, itt és itt.
A nagy múltú zenekar fennállása során már korábban is előfordult, hogy közel egy évtized telt el két Pokolgép stúdióalbum között. A ’90-es évek közepén azonban volt egy Gép lemez, a Metálbomba utáni időszakban pedig a rajongók egy Kuko szólóalbumot kaptak.
Még csak az év közepén járunk a lemezekkel, miközben itt figyelünk december elején. De az év közepe minden évben az fesztivál- és uborkaszezon, szóval nyári lemez nem sok van, azok közül is kevesebb a TOP lemez. Inkább május és szeptember hozta el a zseni lemezeket - de még milyen zseni lemezeket!
Ideális esetben ezeket a sorokat a 2024-es Metal Merchants lemezről kellene írnom, de ahogy a zenekar pályája sem úgy alakult, ahogy a kezdetekkor tűnhetett a dolog, úgy rendhagyó módon most én is egy korábbi lemezükről ejtenék pár szót. Hogy legyen miértje is a dolognak, a Poltergeist augusztusban kapott egy kazettás újrakiadást.
Fit For An Autopsy a deathcore műfaj egyik igazán meghatározó gyöngyszeme és mindig is közel állt hozzám az a mély, sötét atmoszféra, amit nem túl kellemes társadalmi, sok esetben politikai témákat boncolgató zenéjükön keresztül közvetít. A 2008. óta működő New Jersey-i banda 2022-es Oh, What The Future Holds lemeze egész szép sikereket ért el és ilyenkor talán a kíváncsi hallgatóban fel is merül a kérdés, hogy a nagyobb ismertség után vajon milyen utat választ magának a banda. Arról nem is beszélve, hogy a műfaj körül is rendesen fogy a levegő, amit eddig minden egyes albumukkal ügyesen kimatekoztak a srácok akár metalcore, vagy dallamosabb akár death metal elemek integrálásával, sosem voltak egydimenziósak.
A forgatókönyvet jól ismerjük; az underground egyes elágazásaiban évek – jelen esetben évtizedek – óta aktív zenészek a komfortzónájukból némiképp kilépve egy másik alirányzatban próbálják ki magukat. A név tehát új, a mögötte álló alkotók ellenben más szegmensekből ismerős figurák. A Morgh soraiban a nyírségi sludge/stoner/death förmedvény, a Drow frontembere, Szabó Szabolcs és a hasonlóan napfényes muzsikában utazó néhai Nadir két ritmusfelelőse, a dobos Fekete Szabolcs, illetve a basszusgitáros Gál Ferenc egyesítették erőiket.
Ha azt mondom, melodikus death metal, női vokálokkal, tízből tízen azt felelik, hogy: Arch Enemy! A hazai színtérhez több szállal kötődő, de Németországban üzemelő Isn’t zenekar kapcsán is előjöhetnénk ezzel a mondattal, ám esetükben mégsem szimplán erről van szó.
Bátran javítsanak ki a hozzáértők, ha tévednék, de nem emlékszem olyan hazai underground kiadványra, amely már a megjelenése előtt „sold out” lett volna. A makói Gire egyetlen lemezének Fekete Terror-féle kazettás újrakiadása azonban már az előrendelés során produkálta ezt az eredményt.
Az ismerősöknek, ahol tud ott segít az ember, de néha ez nagyon nehéz feladat. A borsodi HAZE zenekar erősen be van oltva, hogy kerülje a standard hangolást, ellenben a mélyre hangolt gitárokat igazán szeretik, így akik a doom-stoner vonalon mozognak, azoknak egy ígéretes hazai zenekart mutatunk most be.
Néha kell egy lökés, a fásultság és a kiégés határán lavírozva. Kell, hogy valaki egyszer csak benyögjön valami váratlant. Ilyen volt nekem pár hete a Schedule 1. A Beastmilk debüt óta nem hallottam olyan kütyümentes post-punk bandát, ami első hallgatásra így berántott volna.
Ha a magyar underground relációjában értelmezhető lenne a piaci rés fogalma, akkor a Devil Seed kétségtelenül egy ilyen hézag betömködésén fáradozik. A női énekes, okkult szövegekkel operáló doomos rock/metal – ettől a leírástól rövidebbre és adekvátabbra tőlem sajnos nem telik – ugyanis épp olyan hiánycikk a magyar mezőnyben, mint a retro thrash, vagy a melodikus euro-power… az us-power metalt meg inkább már nem is említem.
A minisorozat második részében nagy visszatérők és legendás bandák új kiadványai uralták a hangulatot mint, a Deicide, a Melvins, a P.O.D, a Darkest Hour vagy a High on Fire. De most is sikerült olyan kis zenekarok kincseibe beleszaladni, ami miatt nagyon érdemes turkálni mindenféle listákban újdonságok után.
Mostanában, mondjuk úgy az idei évben Poppy neve nekem leginkább a különböző kollabok miatt köszönt vissza. A metal világban igencsak kedvelt és sokat foglalkoztatott művésznő többek között a Bad Omens-hez is benézett egy laza nótázásra, nem utolsó sorban pedig a Grammy-jelölt Knocked Loose Suffocate című dalát is megáldotta. A nagyra becsült közös projektek között még lenyomott egy headliner turnét, majd a nyári vakáció alatt megtámogatta az Avenged Sevenfold és a Thirty Seconds To Mars észak-amerikai koncertsorozatát is. Közreműködések közepette a tavaly megjelent Zig után bizony még egy vadiúj lemezre is futotta.
Fura egy lemez ez az Into The Light. Több szempontból is az. Egyrészt annak idején, 2000-ben David Coverdale szólólemezeként érkezett, másrészt egy nagy kiadónál jelent meg, akkor, amikor a dallamos hard rock irányzat képviselői közül már csak maroknyian voltak azok, akik nem egy olasz vagy egy német lemezkiadónál találtak menedékre. Az amerikanizált Whitesnake az 1987-es lemezzel a korszak meghatározó alakja lett, a Here I Go Again – Is This Love – Still Of The Night kliptrió révén David Coverdale zenekarának bérelt helye volt az MTV képernyőjén.
A Cemetery Skyline egy tapasztalt északi zenészekből verbuvált (elvileg) alkalmi formáció, akik elhatározták, hogy a dark rock – gótikus rock műfajában is kipróbálják magukat. Akár supergroupnak is nevezhetnénk őket, hiszen olyan csapatokból érkeztek, mint az Amorphis, az Insomnium, a Dimmu Borgir, vagy éppen a Dark Tranquillity.
Mi, rajongók egy-egy nagy múltú zenekar esetében hajlamosak vagyunk az énekesek személyéhez kötve korszakokba sorolni az adott életműveket. Hogy műfajon belül, és az első vonalnál maradjunk, ebben a körben elég csak az Iron Maiden, a Helloween vagy a Black Sabbath neveket említenem. Itthonról pedig hasonló a helyzet a P. Mobil, az Omen vagy akár a Pokolgép esetében.
Ha valaki, akkor Steven Wilson mindenképp egy önazonos figura. Emberünk minden egyes lélegzetvétele a zenéről szól. A lényeg ugyebár az örvendetes módon ismét aktív – remélem, még most is az… – Porcupine Tree, amellett pedig itt vannak az ilyen-olyan épp aktuális projektek is.
A Speedrush fékevesztett speed metalban utazik – legalábbis a fantáziadúsnak még véletlenül sem nevezhető zenekarnév erre utal. Alapvetően ez is a helyzet. A frontember, Nir Palikaras által közel két évtizede alapított ötös rengeteg tagcserén van túl. A manapság a thrasher Exarsis soraiban is érdekelt Tassos Papadopoulos gitáros 2016-os csatlakozásával állt össze a jelenlegi kvintett - az abban az évben megjelent bemutatkozó albumot még az előző dobossal rögzítették.
