Ha keverjük az industrial metalt és a stoner, psychedelic rockot némi jazz-el, akkor megkapjuk a Hmunga zenéjét.  Érdekesen hangzik, nem? Ismét egy szóló projekt kerül terítékre, amire már most elmondjuk, hogy könnyű rá kapni!

A Bad Omens legújabb projektje a CONCRETE JUNGLE [THE OST] május 31-én látott napvilágot a Sumerian Records jóvoltából.  A nem hétköznapi,  közel másfél órás gigászi produktumba rámolt 26 tétel még akkor is szolgál meglepetéssel, ha nem mindegyik teljesen új szerzemény. Az albumon ugyanis több szálon futnak az események, vannak új számok, aztán néhány jól ismert kedvencből készült változatos intenzitású átdolgozás és remixek (“Unzipped” címszó alatt), zárásként pedig a legutóbbi turné élő felvételeiből hallgathatunk meg néhányat. Ha ez nem lenne elég kreatív, egy rakás közreműködő hozott különleges energiát és zenei fúziókat egy-egy tételbe. 

Én fontos dolognak tartom, hogy a zene folyamatosan változzon fejlődjön. Kimondottan szeretem az olyan zenekarokat, akik nem igazán csinálnak két ugyanolyan albumot. Szeretem, amikor egy zenekar mer valami különlegeshez nyúlni és kísérletezni.  A Zunz pontosan ezt teszi az Electric Sheeps EP-jével.

Vannak olyan albumok, amik már a borítójukkal felhívják a figyelmemet. Amikor szemezgetek a friss anyagok közt, ezekbe is belehallgatok, ez természetes. Azonban az esetek jó részénél tudom hogy ez az album olyan lesz, amit máskor is szívesen hallgatok. Mit is mondhatnék? Irány Chile a Bagual zenekarral!

Nagyon úgy tűnik, hogy rendre nálam kötnek ki azok az anyagok, melyekhez produceri és/vagy hangmérnöki minőségben köze van Kurt Ballou Converge gitárosnak, illetve stúdió tulajdonosnak (GodCity). A Candy zenekar legújabb lemeze is a jó Kurt boszorkánykonyhájában készült, ami a korábbi produktumok fényében garancia a minőségre, szóval az It’s Inside You irányába is komoly elvárásokat támasztottam.

Számomra teljesen hihetetlen, de tíz éves lett az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró album, ami a 2010-es években született. A Monolord, Empress Rising albuma áprilisban múlt tíz éves, amit mi sem tudnánk jobban ünnepelni, minthogy neki megyünk újra a daloknak!  Hogy is volt ez tíz évvel ezelőtt?

A párizsi Houle új név a black metal felségvizein. A helymeghatározás pedig szó szerint értendő. Az öt főt számláló legénység, pontosabban a kiadó által összeállított promóciós lap marine black metalként hivatkozik arra a műfajra, amit a Houle művel. Egy újabb hangzatos elnevezés, melyet illik tartalommal is megtölteni.

Ambivalens kapcsolatot ápolok én Lenny Kravitz-cel: egyrészt tisztelem a benne lakozó rock 'n' roll vadállatot, aki nem egy korszakos riffel gazdagította az egyetemes popkultúrát, a cukros R&B mázba mártott strici-himnuszai viszont  már nehezen mennek le a torkomon, ha egyáltalán.

Amikor Californiából érkezik egy stoner zenekar, akkor van egy ki nem mondott elvárás feléjük, hogy ezeknek most valamit nagyon kell virítani. A Sands Charmer lemezével, a CostaSol megteszi, amit megkíván a haza. nem kell csalódnia annak, aki a műfaj szerelmese.

Valamiért vonzanak engem az ocsmány borítók. A Lust Ritual bemutatkozó EP-jének a coverje is annyira szürreális, annyira elcsépelt, hogy imádom, nem tudom levenni a szemem róla. Egy ilyen borító után pláne kíváncsi voltam, hogy milyen rituáléja lehet a vágyaknak. 

Classic rock. És most nem a több nyelven is megjelenő patinás zenei magazinra gondolok, hanem a címben szereplő lemezre. A müncheni négyes ugyanis abban a kizárólag angolszász gyökerekkel rendelkező műfajban alkot, amely ebben az eredeti formájában alapvetően idegen a német rock/metal zenék világától. A sokat látott zenészek esetében ezek a bizonyos gyökerek a ’60-as évek utolsó harmadáig nyúlnak.

A nemrég megénekelt JD Miller album után egy újabb svéd hard rock anyag futott be, ami mindenképp érdemes a figyelemre. A Nestor a 80-as évek rádióbarát megszólalását célozta meg, és ezt maradéktalanul teljesíti is.

Akkor találkoztam először a Full of Hell nevével, amikor valaki azt írta róluk, hogy a legextrémebb zene, amit valaha hallott. Ez egyből felkeltette a kíváncsiságom, le is pörgettem az akkoriban aktuális Trumpeting Ecstasy-t, és már az első taktusaival teljesen letaglózott. Eszméletlen intenzitással robbant a groovetól sem mentes grindcorejuk, mindez death és sludge metállal fűszerezve, nyakon öntve egy jó adag noise hangulatfokozóval. Ha ez nem lenne elég, Dylan Walker olyan elmebeteg hangokat préselt ki magából, ami emberileg csak lehetséges.

A The Black Keys amerikai voltát többé-kevésbé az utóbbi lemezeik borítói is jó előre elárulják. Az El Camino, a Delta Kream és a legutóbbi Dropout Boogie után az idei Ohio Players esetében is pontosan ez a helyzet, sőt most a borító nélkül önmagában a lemez címe is tökéletes támpont lehet.

Amikor már unalmasan nyitod meg a YouTube-ot, hogy keres valami újat és hirtelen rá akadsz egy olyan hangzásra, amire a zenész ismerősök kilencven százaléka vágyik, egyből kipattan a szemed és hevesebben kezd verni a szíved. A Corozáról lesz most szó, mert ők bizony komoly meglepetést okoztak egy álmos hajnalon.

Slash legújabb szólólemezén blues klasszikusokat dolgozott fel, figyelemreméltó sztárvendégek közreműködésével. Az Orgy of the Damned szívből előadott örömzenélést tartalmaz, de ettől még nem fog mindenkinek tetszeni.

A svéd hard rock csapat munkássága egészen addig elkerülte a figyelmemet, amíg Szabolcs kolléga el nem küldte a friss albumuk sajtóanyagát. Neki meg általában jobban hiszek, mint a kiadók promószövegének. Ezúttal sem csalódtam, az Empyrean egy átlagon felüli rocklemez.

Hogy Angliánál maradjunk, de mégis metalos hasonlattal éljek, ennek a lemeznek épp akkora jelentősége van, mintha Bruce Dickinson és Rob Halford készítettek volna egy közös albumot. De most a britpopról van szó. Liam Gallagher és John Squire pedig vitán felül az irányzat ikonikus alakjai. Előbbi figurát idehaza bizonyára jóval többen ismerik, mint az utóbbi muzsikust.

A zenekar megalakulása óta hangzásban rengeteget változott és szinte sportot űz abból, hogy alaposan felforgassa az állóvizet és megkérdőjelezzen minden elvárást egy-egy új megjelenés kapcsán. A 2020-as Post Human: Survival Horror a maga metalcore és nu-metal esszenciájával azt az érzetet keltette, hogy a banda talán visszatér core-ságos gyökereihez. Ezzel szemben a NeX GEnnel a BMTH egy egész más vizekre evezett. A fémes éleket megőrizve ugyan, változatos intenzitással nyakig elmerülhetünk a punk-pop és a hiper pop elektronikus hullámaiban.