Vannak olyan albumok, amiket sokszor hallgatok mire eljutok ide, hogy írjak róluk bármit is. A szomszédos Laser Eyes pontosan egy ilyen zenekar. Már február óta nyúzzuk egymást hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel. Na, de miért is olyan nehézkes ez a kapcsolat?
Én a RockNuggets-eket szeretem a legjobban az oldalon. Miért? Mert röviden van lehetőségünk bemutatni nektek olyan zenekarokat, akiknek egy-egy lemezkritikánál esélyük se lenne. Na, nem azért mert rosszak, hanem egyszerűen azért mert annyira rövid EP-ket hoznak ki. Pontosan ilyen a YAK is, pedig….
Számomra Jamey Jasta már olyan, mint a polihisztor, Max Cavalera. Bármit csinál a csávó, kíváncsian várom, hogy mit hoz ki az adott időszakból, szituációból. Ez főleg azóta van Jamey-vel szemben, amikor megismerkedtem a Kingdom of Sorrow-val, ami egyből levett a lábamról. Mondjuk előtte is követtem, mert az A38-as Supremacy albumot bemutató Hatebreed koncert érettségi után, törött lábbal még mindig a kedvenc koncertjeim közt van. Na, de milyen az énekes legújabb szólóalbuma?
Sebastian Bach szuperereje abban rejlik, hogy akkor is róla szól minden második híradás, amikor nincs is új lemeze vagy egyéb megmozdulása. Ennek ismeretében nem sokat vártam a 10 év szünet után kiadott Child Within the Man albumtól, annál nagyobb volt a meglepetés, ezúttal a jó értelemben.
A Blind Myselfet és Tóth Gergely mindenen átívelő kitartását senkinek nem kell bemutatni, aki szereti a hazai metal zenét. Mindenki bízott benne, hogy a zenekar eléri azt, amiről sokan csak álmodnak. Ehelyett a zenekar az ötödik albumával nyomatott egy nagy középső ujjat, száznyolcvan fokos fordulatot vett és megalkotta 2009-re az azóta már kultikussá vált Budapest, 7 fok, Eső-t.
A magát modern progresszív rocknak nevező német Wolfen Reloaded egy tekintélyes, de kevésbé dokumentált múltra visszatekintő négyes. A zenekar kezdeti lépései a ’80-as évek közepére tehetők, termékenynek azonban különösebben nem nevezhetők – és akkor még finoman fogalmaztam.
Az Ipecac sajtósai vagy tróger hóhányók vagy nagyon nincsenek képben (amit nem hiszek, szóval maradjunk a tróger hóhányó teóriánál), mert olyat leírni a legújabb Melvins lemez kapcsán, hogy “az LP valószínűleg a zenekar eddigi legszokatlanabb, legfogósabb és legötletesebb munkája” nemcsak generál ízű megúszós megállapítás, de igaznak sem mondanám feltétlenül.
A Svoid Spiral Dance című EP-je megjelenése óta az általam legtöbbet hallgatott hazai kislemezek között van. A 2018-as, négy dalos kiadvány három saját szerzeményt és egy feldolgozást tartalmazott. Az említett kislemezre került felvételek pedig az általános hangulattól – aurától – eltekintve köszönőviszonyban sem voltak azzal a műfajjal, amellyel a miskolci alapítású formáció a 2010-es évek elején a magyar underground térképére helyezte magát.
Néha van úgy, hogy egy albumból, dalból csak pár másodpercet hallasz, de már abból tudod, hogy ez a zene nagyon el fog kapni hamarosan magának. Az olasz származású Modern Star pontosan ezt művelte velem a legújabb, Termination című lemezével.
Már az első mondatban szeretném felhívni a figyelmet: ez az írás tartalmaz egy kis spoilert a közelgő (jún. 1.) budapesti Bruce Dickinson koncerttel kapcsolatban. Megígérem, időben szólok, mikor hagyják abba az olvasást azok, akik szeretik a meglepetéseket. Előző elemzésemben, a debüt Iron Maiden lemez kapcsán írtam az „első albumok bájáról”. Rendkívül érdekes kaland megszemlélni, hogy „miből lesz később a cserebogár”. Megtapasztalni, hogy adott előadó hogyan kereste, és végül hogyan találta meg a maga útját.
A Jours Pâles a sokszínű és virulens francia black metal színtér egyik relatíve friss, de mégis már a harmadik nagylemezénél járó alakulata. Tehát annak ellenére, hogy 2020 az alapítás éve, a gallok már a harmadik dolgozatot teszik le az asztalra. Mondani akarásban nincs hiány, a LADLO kiadó promóciós tevékenységének köszönhetően pedig a lényeget tekintve tisztában vagyok azzal, hogy az ottani fekete fém mozgalom is a lokális színterekhez hasonlóan működik. A személyi összefonódások révén közel annyi zenekarral lehet számolni, ahány zenész alkot a mezőnyben
Michael Kiske, a Helloween egykori és jelenlegi énekese, tett néhány kanyart a pályafutása során, mielőtt visszatért a tökfejekhez. A Place Vendome is egy volt ezek közül, velük több nagylemezt is készített. Nézzük meg közelebbről a Streets of Fire-t, ami talán a legjobban sikerült, miközben lehet, hogy nem is hallottál róla.
A miskolci Paragon Zero története egy személyes tragédia miatt azelőtt ért véget, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. A Hexikon pedig az egykori basszusgitáros/gitáros, P posztumusz kiadványa. Aki járatos a hazai földalatti mozgalom mélyrétegeiben, minden bizonnyal már jó ideje találkozott a black/death metal vonalon elindult formációval. A zenekar megjelenéseit a kezdetektől fogva a sajnálatos módon huzamosabb ideje csekély aktivitást mutató Neverheard Distro gondozta, esetenként önálló kiadványok, illetve további kiadókkal való kollaborációk eredményeként.
Nem én vagyok a legnagyobb Deicide-szakértő a világon, a klasszikusaik sokat pörögtek nálam is, de az újkori termésből egyedül a legutóbbi kissé középszerűre sikeredett Overtures of Blasphemy-t hallottam teljes egészében. Nem mondom, hogy a plafont verdesték az elvárásaim az új korong iránt, és ezen csak tovább rontott, amikor megláttam az ötlettelenségről árulkodó AI-borítót, de végül kellemes meglepetés lett a Banished by Sin.
Fenntartások és zárójelek nélkül kijelenthetjük, hogy az angol zenekar a gótikus rockzene egyik szinonimája – vérmérséklettől függően az egyik szót akár zárójelbe is tehetjük – , Robert Smith pedig maga a The Cure. A falfehérre meszelt arcú, torzonborz figura a The Cure lelke, a dalszerző, szövegíró, énekes, gitáros, frontember, nem utolsó sorban pedig az előbbi külsőségekből adódóan a nagyközönség is vele azonosítja a dél-angliai zenekart.
Februári megjelenésről lévén szó, alaposan megcsúsztam ezzel az ajánlóval – bár underground léptékben nem tudom, van-e bármi jelentősége néhány hónap késlekedésnek… Mentségemre szóljon, hogy a Majesty In Degradation EP kiadása kapcsán interjúztam) az alapító Juhász Jánossal, de a kislemez megjelenését követően akkor is akadt némi fáziskésés.
A 2013-ban Kentucky-ban alakult kvintet, a Knocked Loose nem szokott könnyen emészthető témákkal előhozakodni sem hangzásban, sem pedig dalszövegeikben. Az előző, 2021-es Tear In The Fabric Of Life hat számon keresztül egy bizarr horrortörténetet boncolgat és annyit elárulhatunk, hogy a 2024-es folytatás még nehezebb és súlyosabb lemez lett, 27 percen át tartó pusztítás 10 számba sűrítve.
Alig akarom elhinni, hogy már harminc éve annak, hogy mindannyian elindultunk a sivatagba. Ez az utazás, ami azóta is tart, hol rövidebb, hol hosszabb ideig, de az egészen biztos, hogyha egyszer részt vettél rajta, akkor újra vissza fogsz térni. Ünnepeljük együtt a Kyuss legendás, Welcome To Sky Valley albumát.
Kézenfekvőnek tűnne a friss The Idoru lemez kapcsán a This Callinggal való párhuzamokkal indítani. A két zenekar hasonló műfajban mozog, az aktuális lemezeik közel azonos időpontban jelentek meg, ráadásul a tagságot tekintve is akad, pontosabban akadt több átfedés. Azonban még a This Calling relatíve friss csapat, addig a The Idoru egy bő két évtizedes múltra visszatekintő, és az ötödik nagylemezénél tartó formáció.
Véletlenek pedig, igenis vannak! Vagy mégsem? Szerencsés véletlenek tutira! A Szlovákiában található Kassától nem messze lakom. Kassán van egy remek kis underground klub, aminek mindig figyelem az eseményeit. Szembe jött, hogy lesz Black Pyramid koncert, ezzel egyidőben pedig megkaptam a zenekar új anyagát promóban. Véletlen lenne, hogy ekkor landolt nálam a The Paths Of Time Are Vast? Nem hinném!