Annak idején, amikor a Magmát hozta nekünk a Gojira, az első hallgatásra megszeppentem. Nem akarta megtalálni nálam a helyét. A korábbi lemezeik - főleg a L'Enfant Sauvage - az első kör után olyan természetességgel váltak "örök darabokká", mintha ezeken nőttem volna fel. Aztán lassan felőrölt a Magma is, annyira, hogy már jobban szeretem, mint a korábbiakat. Most itt a Fortitude és most is ezt érzem, csak még egy helyiértékkel arrébbről szól a belső kínzó hang: mi van, ha nem jön be az új Gojira?! Pedig a Gojira mindig jó. Mindig. (vö. Mastodon, Tool). Egy nappal a megjelenés és az első pár meghallgatás után Fortitude még kereste azt a bizonyos polcot.

A Cannibal Corpse nem egyszerűen egy zenekar a sok közül. A munkásságuk egyik alappillére a death metal történelemének és akik az '90-es években az inkább rétegzenéből kultikus sztárságba emelkedve és páratlan örökséget hoztak létre. A Violence Unimagined nagy lépés a zenekar számára, mivel több mint két évtized után ez az első olyan album, amelyen Pat O'Brien gitáros nem szerepel. Nyilvánvalóan rengeteg várakozással tekintettek a lemez elé a rajongók, hogy miként változtak Erik Rutan csatlakozásával. Jobb lett a Cannibal Corpse Erik Rutan zenészi/szerzői hozzájárulásával?

Április 9-én megjelent az immár nagykorú Dalriada együttes 13. stúdióalbuma, Őszelő címmel. Bár tavasszal kicsit érdekesen hangozhat az album címe, de az eredeti megjelenést 2020 őszére tervezte a banda, azonban a koronavírus járvány miatt csúszniuk kellett. Az lemezzel karöltve a zenekar első hivatalos koncerttanyagát tartalmazó Hazatérés – 15 év Dalriada c. CD és DVD-je is napvilágot látott.

Csaknem egy évtized telt el azóta, hogy az egyik legnépszerűbb punkzenekar utoljára albummal jelentkezett. Ez még a nagynevű bandák időszámítása szerint is hosszú idő, de a múlt hét óta végre meghallgathatjuk a frappáns című Let the Bad Times Roll lemezt.

A múlt héten befutott a Greta Van Fleet második teljes értékű albuma, a komoly hírveréssel és elvárásokkal övezett The Battle at Garden’s Gate. A meglepetés erejét persze már eldurrogtatták a 4(!) előzetesen kiadott dallal, azért így is maradt min elmélkedni. A kérdés az, hányszor kell leírni a Led Zeppelin nevét a cikk során?  

Azt mondják, egy zenekar életében a harmadik album a sorsfordító. Addigra kialakul a saját hangjuk és rajongói bázisuk, amire a jövőben építkezhetnek. A svéd Metalite most jutott el ehhez a vízválasztóhoz, és az A Virtual World minden eddigi albumuknál kiforrottabb. Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett…

A héten jelenik meg a Cadaveres hatodik lemeze, az Ars Moriendi. Amint az előzetes hírekből és az év elején nálunk megjelent interjúból megtudhattuk, úgy néz ki, ez lesz az utolsó hagyományos értelemben vett album a zenekar katalógusában. Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy előzetesen megkagylózhattuk, lássuk, milyen lett.

Miért követeljük, hogy a zenekarok a gyökereiknél megmaradva ugyanott ragadjanak, mint a kezdetekkor? Az Architects kinőtte magát, amolyan stadion(méretű) rock lett, a muzsika is ennek megfelelően változik. Na és? Mi sem szívesen költöznénk vissza a medencés családi házból garzon lakásba. Engedtessék már meg az előadóknak, hogy a visszalépkedést Tőlük sem várjuk el! Jöhetsz nekem azzal, hogy az első demo előtti próbatermi garázsfelvétel volt csak trú, mikor a minap az Architects a Royal Albert Hallban játszott, bazmeg. Te meg otthon vakarózol a sezlonyon, azt kommentelgetve, hogy “eladták magukat, kommersz...”

Ha a stoner-doom-sludge szcénáról beszélünk, akkor ezen műfajoknál is megvannak azok az albumok, zenekarok, dalok, amik kultikusak, legendásak. Az Electric Wizard egy élő legenda, akik szintén rendelkeznek egy olyan albummal, ami kimagaslik a színtéren. De nem csak a színtéren, hanem az egész világon, és több ezrek vesznek (vennének) ma is jegyet azért, hogy hallják élőben a Funeralopolis riffjeit.

A gyökerekhez való kötődés fontosságáról szól a harmadik Magma Rise lemez dalainak egy része, az impozáns borítókép szintén ezt sugallja. Más számok pedig veszteségeket, személyes tragédiákat dolgoznak fel. Ez a kettősség nem tudatos előzetes elgondolás volt; az élet hozta úgy, hogy Holdampf Gábor énekes-basszusgitáros az utóbbi felé igazította az anyag szövegi koncepcióját. Mindez máris előrevetíti, hogy az előző teljes album után nyolc (!) évvel megjelent To Earth to Ashes to Dust – az utolsó kiadvány, az At the Egde of the Days EP is 2017-ben jött ki… – a csapat eddigi legmélyebb alkotása.

Úgy alakult, hogy év elején valódi dömping volt hard rock albumokból. Ezek nagy részéről olvashattatok is a Rockstation hasábjain, de voltak mások is. És amikor már degeszre ettem magam dallamokból, a sors bevetette a nehéztüzérséget: megjelent az All the Right Noises. Mert hát a Thunder első osztályú portéka, nem holmi összetákolt karantén-projekt.  

A közismerten italomán Mike Patton valószínüleg nagy rajongója az olasz konyhának is, ugyanakkor gond nélkül elfogyasztja (majd szépen visszaöklendezi ) saját cipőfűzőjét, ha a helyzet úgy kívánja. A Tomahawkban is ezek a szélsőségek adják egymásnak a kilincset, aztán a nagy jövés-menésben végül olyan albumok bírnak születni,  mint a friss Tonic Immobility.

A Rage Against the Machine az a banda, ami megkerülhetetlen legyen szó akár metal, rock vagy hip-hop zenéről. Sokan tévesen a nu-metal atyjának tekintik a négyest, akik ettől hol felháborodnak, hol pedig hízik a májuk az ilyen megjegyzésektől. Mi a szitu? Az idő kegyetlenül telik és ez az album is HUSZONÖT éves lett már.

Múltkor megkérdezték tőlünk, hogy hogyan is osztjuk ki egymás közt az albumokat? Azt feleltem, hogy darts nyilacskákat dobálunk egy szerencsekerékre bekötött szemmel a szerkesztőségben. Ezzel csak az a baj, hogy nincs dartsunk (illetve nekem nincs) és a szerkesztőség is egy virtuális szoba maximum, amikor körlevél van. Szóval...van, amit mi magunk kipecázunk és van, amikor a kedves Főszerkesztő bombáz minket albumokkal. Így kaptam meg a DVNE zenekar Etemen Ænka című albumát is.

Egy korábbi hírben alig leplezett lelkesedéssel írtuk meg, hogy felbukkant a színen Chez Kane walesi énekesnő, és hamarosan bemutatkozó albummal jelentkezik. Azóta meg is jelent a cím nélküli lemezanyag, nézzük, milyen lett!

Ez az albumsimogatós dolog igazából arról szól, hogy számunkra bármilyen kedves albumról írjunk pár kedves szót. Na, nekem mindig sikerül jubileumi lemezeket kiválogatnom, amik éppen hatalmasat pörögnek a lejátszó tűje alatt. Mondjuk a The Hunter picture-lemezem pont kivétel, mert hibás a nyomás, és akad a Stargasmnál. Ettől függetlenül most megint előkerült és szinte minden nap lepörög, így alap volt, hogy az idén TÍZ éves lemezről beszélgessünk kicsit.

Robert, az élőhalott megint támad. Még csak a húszas évek elején járunk, de a kedvenc horrormániás énekesünk és zenekara máris új anyaggal rukkolt elő. Igaz, hogy az előző lemez óta eltelt lassan öt év, mégsem számítottunk arra, amit a The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy nyújtott.

A Working with God a Melvins - mindent is beleszámítva - 33. albuma, ami nagyjából 37 percben járja körbe az eddig megismert és szeretett stílusjegyeiket, hogy a végén esélyünk legyen rájönni; mivel váltak ők több, sok esetben náluk jóval híresebb bandák örök példaképévé.

Érdekes egy lemez Alice Cooper huszonnyolcadik albuma, a Detroit Stories. Gondban lennék, ha röviden meg kellene határoznom, mi is ez valójában, de a cikk végére azért ki fog derülni.

A legújabb Mogwai egyszerre szabadulási kísérlet és beletörődés, a sötétben ébredő és onnan szétterpeszkedő fény, reményeink 2020 és 2021 között félúton, zsonglőrködés, a bukfenc és a kötél nélküli ugrás furcsa keveredése. A Glasgow-ból induló csapat több mint 20 éves pályafutása után idén februárban osztotta meg velünk tizedik lemezét, ami megjelenése után hetekig ücsörgött a brit slágerlisták élén. Szürreális rekordok? Aligha.