Az amerikai black metal éveken, mi több, évtizedeken keresztül csak minimális egyéni ízt volt képes felmutatni. A csontig lerágott fantasy szövegvilág, a kulturális szempontból tőlük teljességgel idegen észak-európai mitológia vagy a leginkább vérszegény profán gyalázkodások tematika gyanánt sokaknak ugyan még ma is megfelelnek, de egy ideje az Egyesült Államokban is akadnak kivételek. A legnyilvánvalóbb forráshoz, a saját tradíciókhoz, az önnön történelmi örökséghez való fordulás jegyében pedig nemcsak a szerzők, hanem a hallgatóság is kincsekre lelhetnek.

Bár az Angelus Apatrida „csak” 2000-ben alakult, a saját szakmájában régi motorosnak minősül. A thrasherek ugyanis nemcsak zenéjükben élik újra a megboldogult ’80-as éveket, hanem a kiadványok megjelentetésének gyakorisága is azt az időszakot idézi. Az Aftermath már a nyolcadik A.A. sorlemez.

Még az ezredforduló környékén fenntartások nélkül leírhattuk, hogy a doom metal egy kiveszőben lévő, utánpótlás nélküli műfaj, addig a ’10-es évek elejétől a múltba révedés jegyében megindult egy olyan folyamat, melynek eredményeként épp ennek az ellenkezője vált ténnyé.

Till Lindemannról az elmúlt évben az is hallott nagyjából, aki nem követi szigorúan az életművét, vagy ezzel párhuzamosan a Rammstein körül történő dolgokat. A zaklatási keresetből kiindult és aztán szépen egy rágalmazási üggyé soványodott sztori egyetlen pozitív hozadéka - ha nem is Lindemannra nézve, inkább a internet néplelkébe vetett bizalmat tekintve -, hogy a #MeToo kampány elért egy olyan érett szakaszába az évek során, hogy bemondásra már nem feszítenek keresztre és cancel-eznek ismertebb arcokat és a népek türelmesen kivárták, lesz-e bizonyíték arra, ami állított Shelby Lynn Lindemannal és a backstage-ben zajló bulikkal kapcsolatban. Nem lett. Mindez nagyjából a budapesti Rammstein dupla Puskás buli környékén tetőzött. És ugyan nem látszott a produkción semmi ebből (hiszen kibaszott profik). Csak a záró, berlini bulin volt némi kiszólás az elmúlt hónapok eseményeiről.

Dániához mindig különös érzések kötöttek. Noha nem az az ország, amit a stoner-psy zenével azonosítasz. Mégis egyre többször eszembe jut ez is, ha az északi országra gondolok nem csak a hideg hal. Ez köszönhető többek közt annak is, hogy idén jelent meg a In Session lemez a TOTEM előadásában.

Az Omega Diatribe sorai végre rendeződni látszanak hosszú idő után és ennek hála itt van az új lemez is. Persze a keménymag az fix. A Hájer, Szathmáry és Lucsányi triumvirátust nehéz megtörni és könyörtelenül mennek előre, aminek eredménye 2023-ban a Deviant.

A kazincbarcikai Frost bő negyedszázaddal ezelőtt, tehát a black metal második hulláma idején alakult, és azóta is létezik. Az évtizedek során voltak ugyan eseménytelenebb éveik, de a formáció mindvégig ragaszkodott a kezdetben kijelölt irányhoz. Talán már maga a zenekarvezető, Mocsnik Ferenc sem tudná felsorolni az összes zenészt, aki valaha megfordult a Frost soraiban, azonban a tagcserék sora is csak átmenetileg tudta megakasztani a lendületet.

A Deftones tábora bizonyára tisztában van vele, hogy Stephen Carpenter gitáros a zenekar metal-felelőse, még az énekes Chino Morenónak eredendően nem sok köze van ehhez a világhoz, alapvetően pop zenei gyökerekkel rendelkezik. A  ††† (Crosses) névre hallgató formáció pedig Moreno - nem is olyan új - projektje, melyet az előző évtized elején gyerekkori cimborájával, a Far gitáros Shaun Lopezzel hozott össze.

A metalcore színtéren viszonylag "újnak" számító kanadai Spiritbox friss kiadvánnyal örvendeztette meg a stílus szerelmeseit a november 3-án megjelent The Fear of Fear címet viselő EP-vel, ami a korábban már bemutatott önálló kislemezdal a The Void mellett öt új számot tartalmaz.

Ha csak a hivatalos Mayhem koncertanyagokat számolom, ezek aránya akkor is kiemelkedően magas a black metal egyik alapzenekarának stúdióban rögzített felvételeihez képest. A norvégok igyekeztek minden korszakukat koncertfelvételek formájában is dokumentálni, melyek sorában olyan, az egyes stúdióanyagokhoz hasonlóan legendás státuszba emelkedett darabok is vannak, mint a Live In Leipzig, javarészt a borítója révén hírhedtté vált The Dawn Of The Black Hearts, a Maniac-korszak lenyomataként ismert Mediolanum Capta Est vagy az utóbbi időszakuk kiemelkedő darabja, a De Mysteriis Dom Sathanas Alive.

Metalos szemüveggel nézve a friss Lazarvs lemez farvizén jelent meg a gitáros/énekes Áron András új szólólemeze. A dolgot azonban érdemes más szemszögből (is) megnézni. Az október elején befutott The Moment ugyanis - ha jól számolom -, már a hatodik szerzői anyaga; szóval mellékvágánynak, járulékos terméknek már csak emiatt sem nevezhető.

Van egy bizonyos nyelv/száj (kinek, hogy tetszik) amit a földgolyón és talán még azon kívül is, aki hallgatott valaha rockzenét, ismer. Bizony a Rolling Stones ikonikus jelképéről, bárki könnyen felismerheti a zenekart. Na, de miért beszélünk most megint az angol bagázsról? Teljesen egyszerű okból kifolyólag, tizennyolc év után új lemezzel jelentkezett a zenekar. Itt a Hackney Diamonds!

Annyi megkeresést kapunk, mind mailen keresztül, mind pedig a Facebookon, hogy gyakran komoly feladat mindet megválaszolni. Azért, ahogy tőlünk telik mindenkinek írunk pár sort az automata üzeneten kívül is. Urachel is úgy döntött, hogy felkeres minket és idedob egy black metal lemezt, hogy ugyan hallgassuk már meg, hátha tetszik. Nos, engedtem a démoni kísértésnek és közel zéró black metal tapasztalattal nekimentem a Pseudomonaachia Daemonium lemeznek.

Nate Garrett aktív szereplője a tengerentúli heavy metal undergroundnak, évekig a death metalos Gatecreeperrel párhuzamosan futtatta a doomos heavy rock/metalban utazó Spirit Adriftet, mellyel öt év alatt négy nagylemezt is megjelentetett. A jó Nate közel olyan tempót diktált magának, mint a szintén kvázi egyszemélyes zenekarként funkcionáló Haunt vezére, Trevor William Church.

Mindig öröm, egyúttal hálás feladat, amikor egy jól sikerült lemezről adhatunk hírt nektek. Ezúttal is ez a helyzet, a Tommy Victor-vezette groove metal / crossover csapat friss anyaga, a State of Emergency bitang jó lett.

A norvég ötös több, mint öt év elteltével jelentkezett ötödik nagylemezével, mely nálam közel ötpontos teljesítmény. Ennyit az ötösökről.

Einar Solberget Ihsahn sógoraként ismertük meg, de manapság már szinte csak saját jogán, a Leprous vezéreként emlegetjük. A harmincas évei végén járó Einar hét nagylemezt készített a Leprousszal, vendégként szerepelt egy jó tucatnyi további albumon, majd 2022-ben úgy döntött, hogy szólóban is kipróbálja magát.

A hard rockban, illetve dallamos metalban utazó svéd Eclipse az ezredforduló táján alakult, azóta szépen az európai élvonalba küzdötték magukat. A Megalomanium már a kilencedik nagylemezük, ami közvetlen elődeihez hasonlóan szintén egyszavas címet kapott.

Az Oblivion Protocol egy friss zenekar, ha úgy tetszik, supergroup, és a brit Threshold oldalági rokona. A zenéjük is hasonló, vagyis billentyűsökkel gazdagított, dallamos progresszív rock. A sztorijuk is érdekes, hát még maga a lemez...

A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.