Jó dolog albumsimogatót írni, mert visszaemlékszem egy adott korszakra, hogy mekkora felfedezéseket tettem akkor. Mennyire lenyűgözött egy-egy zenekar, akik valami olyat csináltak anno, amitől tátva maradt a szánk. Az Opeth is ezeknek a bandáknak a táborát erősíti, hiszen anno a Deliverance és a Ghost Reveries albumokkal egy életre ellopták a lelkem egy darabját. De a két album között is történt valami izgalmas húsz éve...
Mit tehetsz, ha a világhírű zenekarod éppen parkolópályára kerül? Elmehetsz golfozni, lóghatsz egy csomó rocksztárral, vagy éppenséggel írhatsz egy szóló lemezt. Miért is ne tennéd? Időd van, ötleteid vannak, amik eltérnek az Alice In Chains vonalától, szóval hajrá! És mit ad Isten? Megszületik 1998-ban a Boggy Depot, Jerry Cantrell első szóló anyaga, amit még ma is imádunk!
Azért szeretek albumsimogatókon dolgozni, mert olyan dolgokra is rá bukkanok, amiket nem is sejtettem. Van amikor egy egész korlenyomat születik, máskor viszont csak az érzések amik hajtanak egy-egy ilyen cikknél. A másik fő indok pedig egyértelműen a nosztalgia. Amikor egy ilyen anyag van készülőben, akaratlanul is előjönnek a régi életszakaszok. Ezeken vagy kellemesen merengek, vagy pedig felkavarnak. Na, de mit okoz vajon a Divinity Of Purpose?
Egy zenekar, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. A Ghostot vagy utálja valaki, vagy pedig imádja. Olyannal még egyszerűen nem találkoztam, akiből ne váltott volna ki valami érzelmet a Tobias Forge által életre hívott formáció. A zenekar második albumával elindult a totális siker felé. Megállíthatatlanul. Tíz éves az Infestissumam.
Tíz éves a Bookmarks, a Subscribe harmadik albuma! Na, ez nem teljesen igaz, mert tizenegy, de a Covidos, vacak helyzet miatt a zenekar nem tudta rendesen megünnepelni az albumot, így 2022-re tolódik a jubileumi buli, a vinyl kiadás, tehát most partyzunk.
Az év albumának elnevezni a saját albumodat még akár nagyképűen is hangozhat, de tegyük hozzá, hogy huszonöt évvel ezelőtt 1997-ben a Faith No More nem tévedett ezzel a címmel kapcsolatban. Aki kicsit is nyitott, nem hord szemellenzőt az láthatja a mai napig, hogy ez a zenekar valami olyan különlegeset alkotott az ezredfordulóhoz közeledve, amit rajtuk kívül senki sem tudott megcsinálni a kilencvenes években. Ne is húzzuk az időt, itt az Album Of The Year, ami számomra a Faith No More legjobb albuma!
Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.
Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.
Mindenkinek van egy-két olyan dal vagy zenei album, amely amikor maga alatt van, vagy csupán elege van a világ zajából akkor ott van számára. Ilyenné lépett elő számomra idén a Rishloo 2004-ben megjelent Living As Ghosts With Buildings As Teeth albuma. Régóta szeretném nektek megmutatni ezt a lemezt, illetve arról egy dalt és úgy érzem most, jött el ez a pillanat.
Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!
A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.
Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!
Lehet vitázni azon, hogy Fred Durst rossz arc, a Limp Bizkit meg egy trágya. Ellenben azzal senki sem tud vitatkozni, hogy ez a zenekar az ezredforduló körül legyalulta az egész világot. Egy olyan zenei szörnyeteggé nőtte ki magát, ami könnyen felzabálta azokat, akik az útjába álltak. Idén huszonöt éves a Three Dollar Bill, Y'all, szóval "beszélgetnünk" kell kicsit erről a zenekarról.....
Idén már 30 éves az Adrenalize, a lemez, amivel megszerettem a Def Leppard zenekart. Egyúttal egy korszak végét is jelentette számukra, miközben a hihetetlenül népszerű Hysteria album árnyékában kevesebb figyelmet kapott és kap ma is. Terjedelmes nosztalgia-iromány, illetve ismeretterjesztés következik – ahogy nézzük.
Ha szóba kerül a Queensryche neve, jellemzően két dolog juthat az egyszeri rocker eszébe. Akiknek a pohár inkább félig tele van, heves szívdobogás mellett emlékeznek az Operation: Mindcrime című örökbecsűre. Akiknek félig üres, szomorú legyintéssel gondolnak a csapat újkori mélyrepülésére, ami még mindig nem akar véget érni. Én határozottan az első sokaságba sorolnám magam, most mégis egy másik klasszikust nézünk meg, a Promised Land-et.
A floridai Savatage valaha fontos zenekarnak számított a Nagy Víz mindkét oldalán, sőt, Japánban is. Azonban már a legutolsó albumuk is elmúlt 20 éves, így nem csoda, hogy a Rockstation keresője nem sok találatot ad a zenekar nevére. Bár nincs különösebb apropója vagy évfordulója, poroljuk le együtt az egyik kevésbé ismert anyagukat, az Edge of Thorns-t!
1991-ben látott napvilágot az eredeti értelemben vett power metal amerikai alapbandájának negyedik lemeze. Személyes kedvencem, és nem csupán a Metal Church munkásságából, de a világ mindenkori zenei termését tekintve is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kerek évforduló kapcsán idén kijár a The Human Factornek az albumsimogatás. A sors azonban olykor elképesztően gonosz és beteges tréfákat tud űzni. 2021. július 26-án, nem egészen egy hónappal ötvenhatodik születésnapja előtt eltávozott az élők sorából Mike Howe énekes. Az ember, akivel egy életre megszerettem a zenekart, és akinek a csapat frontjára való visszatérését is kitörő lelkesedéssel fogadtam hat évvel ezelőtt. Illő tehát megemlékeznünk a most harninc esztendős kiadványról és az elhunyt vokalistáról.
Kai Hansen az egyik metál-keresztapa a német területen, zenekara, a Gamma Ray pedig a műfaj alapintézménye. Ez a lemezük (ami idén éppen 30 éves) azonban kilóg a terjedelmes életműből. Szóval ez most nem egy „kötelező klasszikusok”, inkább „titkos favoritok” cikk lesz.
Ha azt hiszed, hogy a kétezres évek eleje most volt, amikor még zselézted a hajad, bő nadrágban jártál és csak a gördeszkádnak éltél, és bömböltetted éppen a Fat Lip-et akkor kisapám tévedsz! Sajnos a Sum 41 legendás All Killer No Filler debütlemeze is idén lesz HÚSZ éves lesz. Hova tűnt ez a húsz év, mi? Figyelem, a nosztalgiaexpresszről nincs leszállás! Indulunk a huszonegyedik vágányról!
Az Ikozhahedron egy konvex, szabályos poliéder, melyet húsz háromszöglap alkot – ezekből a csúcsokon öt-öt találkozik. Tizenkettő csúcsa és harminc éle van.