Nálam pár éve kattant be igazán a dEUS, valószínűleg fel kellett nőnöm a zenéjükhöz, ami beletelt ugyan némi időbe, cserébe ha nem is fekete öves, de határozottan lelkes rajongóként gyúrtam az A38-as fellépésükre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mike Portnoy dobosfenomén Dream Theaterbe történő visszatérése felveti azt a kérdést, hogy mennyiszer tudjuk még élőben megnézni a Winery Dogs névre hallgató szupergruppot. Azok akik tegnap este ott voltak a teltházás Barba Negrában biztos elmondhatják majd magukról, hogy "én láttam őket. A zenekar III című, februárban megjelent harmadik lemezét mutatta be Budapesten. Az elmúlt évtized egyik legnagyobb hard rock durranása volt a Winery Dogs indulása: Mike Portnoy, Richie Kotzen és Billy Sheehan együttese kifogástalan zeneiséggel, magától értetődő felszabadultsággal és évtizedes színpadi rutinnal nyűgözte le a közönséget. Előttük hazai pályán az SVF zenekar lépett fel. Réti Zsolt kollégánk fotóiból válogattunk. További képek ITT.

 

 

Nincs mese, öregszünk. Ennek az egyik legbiztosabb jele, hogy a buli előtt kisebb polémia alakult ki hasonlóan régi koncertjáró beszélgetőpartnereimmel arról, járt-e hazánkban valaha a stoner / sivatagi rock egyik meghatározó csapata, az Unida. Nos, a megfejtés (legalábbis a világháló krónikái alapján): nem. 2014 nyarán Bécsben sikerült elcsípnie őket szerkesztőtársunknak, azóta pedig egészen a tavalyi évig jegelve volt a banda. Ami azt illeti, 1999-ben, amikor javában pezsgett a stoner színtér, már lett volna esély elhozni őket Magyarországra. Nem jött össze sem akkor, sem tizenöt évvel később, most meg mire végre eljutottak hozzánk, kiszállt az alapító John Garcia – de azért, ahogy rock körökben mondani szokás, a dal ugyanaz maradt…

Na, ez volt az a show, amely 2022 októbere, azaz a hivatalos bejelentés óta lázban tartotta (némi túlzással) a világot. Az egyszeri és megismételhetetlen eseményként beharangozott koncertből pillanatok leforgása alatt öt alkalom lett, na meg egy főpróba. A jegyeladások üteme is ezzel arányosan alakult, az ősz végére minden előadásra minden belépő elkelt.

Mintha Természetanyánk is átéléssel készült volna erre az alkalomra, úgy érkezett meg Csepelre az eseményhez és leginkább az est headlineréhez méltó ködös albioni hangulat . Az idei ősz eddigi első igazán hűvös időjárását kaptuk meg útravalóul a sokunk számára szinte kötelezőnek tekinthető zarándoklathoz. 

Csaknem napra pontosan a 2022-es, még a My Dying Bride kiesésével is bitang erős mezőnyt (Hinayana / Wolfheart / Borknagar /  Insomnium / Moonspell) felvonultató Ultima Ratio Fest után, új és hasonlóan vonzó nevekkel került megrendezésre eme jeles esemény, melyre az előző évhez képest egy zenekarral rövidebb felhozatal is joggal kiérdemelte a “fesztivál” jelzőt.

Hiába a főzenekarban nemrégiben lezajlott énekescsere, már előre tudni lehetett, hogy ez a koncert brutalitásában hasonlóan erősnek ígérkezik, mint a novemberi Lorna Shore buli. A közönségben már jó előre tippelni lehetett egy jelentős átfedést és habár csak sejtem, de szinte biztos vagyok, hogy rengeteg arcot akkor is látni fogok a Barba Negrában. De mindent szépen, sorjában!

A baj akkor kezdődik, amikor fiatalságod évtizedeire rákerül a retro cimke.

A nosztalgia egy keserédes, ám az idő múlásával egyre nehezebben elkerülhető jelenség. Amennyire szépülnek az emlékek az eltelt évekkel egyenes arányban, annál inkább lehet fájdalmas a múlandóság. Ez van, törődjünk bele, semmi sem örök. 

Egy nagyon fontos dologról viszont sokan hajlamosak megfeledkezni: Megboldoguló fiatalságunk ikonikus alakjaira pont annyira hat az öregedés, mint az átlag halandókra, sőt még előnyben is vannak, hisz amikor mi voltunk tizenévesek, ők már javában húsz, harminc, negyvenes fejjel tolták a sztárok talicskáját, és bármennyire is félistenként tekintettünk rájuk,  - bár sokan meghazudtolják a korukat - az örök fiatalság forrásához mégsem férnek hozzá. 

És, hogy miért nem tudnak sokan méltósággal visszavonulni a rivaldafényből? Egyrészt nekik is fájhat az, hogy ami volt, elmúlt, másrészt nyilván nem olyan rossz üzlet learatni az időről időre fellobbanó retróláz termését. 

És hogyan óvd meg magad a csalódásoktól? Ne legyenek elvárásaid!

Elindul a klubszezon, visszatérünk a kicsi, zárt helyekre, hogy újra az underground szeretetének hódoljunk. Eredetileg csak egy zenekar miatt akartam a fővárosba látogatni október 5-én, ehhez képest bejelentett a Cudi Purci még egy olyan nevet, amitől minden hezitálásom megszűnt, és biztos voltam benne, hogy irány Budapest! De megérte?

A turisztikailag és vendéglátás szempontjából egyaránt releváns Nagyerdei Víztorony eddig kimaradt az életemből, holott nem egy alkalommal jártam már Debrecenben. Most, az eddigi lakóhelyétől búcsúzó Koroknai “Kori” Árpád ingyenes fellépése kapcsán mint látványosság és mint koncerthelyszín is bemutatkozott előttem – a lehető legpozitívabban.

Seress Rezső klasszikusa ugyan nem csendült fel, de aki egy kicsit is ismeri a kaliforniai She Wants Revenge zenéjét, bizonyosan átérzi a párhuzamot az alcímet olvasva. Az SWR-t nem könnyű egyetlen műfajba besorolni. Számos előadótól merítettek ihletet az alternatív rock, poszt-punk vagy a new wave világból, hogy aztán igazán mesterien adják át itt-ott a nyolcvanas évekre emlékeztető dark wave és gótikus rock hangzású dalaikat.

Iszonyat jó érzés, amikor egy külföldi promóter keres meg minket, hogy jön az egyik zenekara Budapestre, szeretnénk-e menni a bulira, szeretnénk-e interjút, stb. Ilyenkor én rendszerint rábólintok, hiszen ez kiváló alkalom olyan bandák megismerésére, akik esetleg eddig kiestek a látókörömből, mindezt pedig a lehető legszemélyesebb formában tehetem meg: hogy beszélgetek velük. Így került képbe az Acres, akik már most az egyik legszimpatikusabb zenekarrá emelkedtek a szememben. Ráadásul szinte tökéletes koncertet adtak! (Fotók: Acres Facebook)

Egyszer egy ismerős azt mondta, hogy “Én már minden zenekart láttam, amire kíváncsi vagyok”. Huszonéves fejjel, sok száz koncerttel a hátam mögött azt mondtam, hogy van benne ráció. Volt egy pont is az életemben, amikor ezt éreztem, aztán kinyílt jobban a YouTube, szembe jöttek az iszonyat izgalmas zenekarok, és rájöttem… Ennyi koncerttel a hátam mögött… A felét se láttam annak, amit láthatnék, és látnom kellene. DE! Mivel az ország észak-keleti blokkjában lakom, közel van Kassa, így most egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz, hála a Year of The Cobrának.

Rákattantam a golf játékokra. Réges-régen a Tiger Woods szériával nyomtuk a vérre menő csatákat, aztán elvesztettem az érdeklődésem a zsáner iránt, míg nem szembejött a Tigerről szóló dokufilm, ami ismét lángra gyújtotta a bennem rejlő kanapé golfert. A PGA Tour-ra hamar ráuntam, az Eeverybody's Golf viszont berántott rendesen. Imádni való játék. Inkább az árkád vonal érvényesül, de azért van benne akkora kihívás, mint a sportág hivatalos szériájában.

Nem emlékszem, melyik volt az első alkalom, csak azt tudom, hogy jó volt. A Russian Circles nyomokban olyan, mint amilyen a heroin is lehet. Kipróbálod, nagyot üt, aztán ezt az élményt kutatod, de nem lesz mégegyszer akkora durranás. Pár éve Hollandiában a Sleep koncert másnapján, lementünk a Sumac miatt egy klubba, a R.S. előzenekara volt. Ha Aaron Turner után kell néznem bárkit is, az már halott ügy, de mégis nagyot mentek Sullivanék vagy csak jó drogokat vettem be, ez máig nem tisztázott. Tavaly az Akváriumos koncertet a feléig bírtam, feladtam. Úgy tűnt, már sosem érzem azt, mint első alkalommal, de erre aztán betyár módon rácáfolt a Chicagói trió.

Valamiért nagyon nem akartam elmenni erre a koncertre. Nem tudom, valamiért már nem hajt úgy a Soulfly, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, aztán valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy kocsiba be és irány az A38, ahol újra megmutatta magát Max Cavalera kedvenc gyermeke. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Architects az egyik legismertebb brit metalcore csapat, akik minden egyes albumukkal képesek meglepni rajongóikat. Csakúgy, mint legutóbbi The Classic Symptoms Of A Broken Spirit című lemezükkel is tették, amellyel olyan fontos témákat dolgoztak fel, mint a mentális egészség és a démonaikkal való küzdelem. A csapat tegnap a Budapest Parkban koncertezett, előttük pedig az utóbbi időszak egyik nagy durranás a Sleep Token lépett fel, akik az igen bika Take Me Back To Eden című lemezükkel turnéznak éppen. Réti Zsolt fotós kollégánk természetesen ott volt az eseményen, az ő képeiből válogattunk. További képek ITT és ITT.

Februárban már jött a füles, hogy 2018(!) után végre újra Magyarországon köszönthetjük a Brujeriát. Teltek a hetek-hónapok, már kezdtem elfelejteni a dolgot, de aztán a LiveNation bedobta, hogy akkor július közepén a Dürer Kertbe érkezik a mexikói hadjárat. Hát jó, legyen! Mi bajunk lehet?! Nyilván semmi, maximum egy-egy machete megy el a fejed mellett, ha közel állsz a színpadhoz…..

Van az a rész a Trainspottingban, amikor Diane arról beszél Rentonnak, hogy haladni kell a korral, mert változik a világ, a drogok, változnak a zenék és nem lehet örökké “Ziggy Pop”-ot hallgatni, aki amúgy is rég halott. Nyilván nem az edinburghi junkiek életvezetési modellje a követendő példa, azonban Iggy-t illetően kétségtelenül igazuk van: James Newell Osterberg Jr. nagyon is életben van amiről a veszprémi Gyárkertben bárki személyesen meggyőződhetett.

I was born with the wrong sign
In the wrong house
With the wrong ascendancy
I took the wrong road
That led to the wrong tendencies

Monstre bulit nyomatott a Guns a Puskásban. A kereskedelmi, jegyeladási szempontból újra csúcson lévő, nemsokára új dalt mutató, lemezre készülő legendák kis híján csurig rakták a stadiont, ráadásul alig egy héttel a Rammstein után.