Egy jó huszonötödik születésnap és a nevéhez hű, valóban maratoni hosszúságú tavalyi év után idén is túl vagyunk a szokásos Rockmaraton héten. Ami ugye már a harmadik alkalom volt, mikor is mélyen tisztelt és mindig favorizált fesztiválunk a dunaújvárosi helyszínen került megrendezésre. A tavalyi négy helyett most csak három színpaddal. Illetve összesen hat nappal. Viszont sehol sem kevesebb lelkesedéssel. Ami nem csak ahhoz volt elég, hogy a szervezést meggyőzze, itt megállni és abbahagyni nem lehet, de ahhoz is, hogy ezt a néhány napot vegytisztán meghálálja. Azért hogy ez az egész újra és még mindig van. Azoknak, akik zenei ízlésükkel már jócskán kiszorultak a populáris magyar fesztiválkultúra legjavából. Otthont adva a régi és új bandáknak. Egyre inkább szélesítve a fókuszt, amibe az öreg Deák Bill Gyula bácsi ugyanúgy belefér, mint az ultramodern Jinjer, vagy a wc papír zabáló Gutalax. Velük pedig már részben megérkeztünk a Rockmaraton hét utolsó feléhez, folytatva a tegnap ITT megkezdett beszámolóm első felét.

Harmadik alkalommal, azaz 2005 és 2009 után újra megtisztelte hazánkat Marilyn Manson. Finoman szólva is érezhető, hogy a fénykorában masszív méretű hír(hedt)nevet harcolt ki magának a dalnok, így már hetekkel a koncert előtt teltházra verte a Parkot. Ez mondjuk nem is csoda, figyelembe véve, hogy már a nem igazán jó visszhangú Volt Fesztiválos koncert is nyolc éve volt. De mint látható, az emberek megszavazták a bizalmat a turnéját nálunk nyitó volt Antikrisztusnak, így már csak az volt a kérdés, nekünk mit fog adni az antihős.

Egy jó huszonötödik születésnap és a nevéhez hű, valóban maratoni hosszúságú tavalyi év után idén is túl vagyunk a szokásos Rockmaraton héten. Ami ugye már a harmadik alkalom volt, mikor is mélyen tisztelt és mindig favorizált fesztiválunk a dunaújvárosi helyszínen került megrendezésre. A tavalyi négy helyett most csak három színpaddal. Illetve összesen hat nappal. Melyek közül - bár komoly fellépők garmadája az idén is szépen öltöztette a Maraton előzetes plakátjait - talán a nulladik volt a legszimpatikusabb kezdeményezés, ahol egész este a helyi bandák adogathatták egymásnak a színpadon a stafétabotot. Így a Rockmaraton Fesztivál és az újvárosi erők szövetségére újabb pecsét került. Mint ahogy már azt is tudni lehet, hogy hasonló esélyek a jövőre nézve is ott lapulhatnak a tarsolyban, mert nyilvánvaló, hogy az elkövetkező esztendőben is lesz megint Maraton.

Melegben mozogni? Hát hülyék vagyunk mi? Igen, de a legjobb és legnemesebb értelemben! Ugyanis a szombat esti, az A38 gyomrában felsorakoztatott zenekarok szemet könnybe lábasztó dalcsokraira más nem is lehetett volna! Hideg sör a kézbe, nyakmerevítő készenlétbe, aztán hadd szóljon a zakatolás!

Nem én vagyok a legnagyobb Guns N’ Roses rajongó, de egy Guns koncert olyan esemény amit látni kell. '92-ben is az volt és most is. '92-ben ott voltam a Népstadionban és most 25 évvel később megint úgy éreztem, hogy ezt most látni kell! Az Axl-féle haknizenekar fellépését szívfájdalom nélkül kihagytam, mert az közelebb állt a paródiához, mint a hitelességhez, de ez most a (majdnem) eredeti Guns!

Vannak azok a koncertek, amik már nem váltanak ki az emberből remegésig fajuló izgatottságot, de bizonyos idő után hiányérzet jelentkezik miattuk. És vannak azok a koncertek, amit mindig szívesen néz meg az ember, mert nem sokszor van hozzá szerencséje. És vannak azok a koncertek, amik megerősítenek már eddig is ismert tételeket. És vannak azok a koncertek, amiket akár receptre is fel kellene írni. Na, ez a koncert ilyen volt!

Másodszorra vállalkoztunk a már-már valószerűtlen időutazásra Milánó térségébe. Az első alkalom óta rájött a nápolyi székhelyű rock-szindikátus, hogy képtelenség évente ahhoz hasonló színvonalú fellépőgárdát összetrombitálni három napra, úgyhogy 2015 óta két napos időtartamban – plusz a VIP jegyet vásárlóknak szóló nyitó buli – zajlik a fesztivál.

Az Anthrax idei duplázása kapcsán nem túlzás kijelenteni, hogy vannak olyan neves, jó ideje aktív bandák, amelyeket el lehet ide hozni akármikor, akárhányszor, befürödni nem lehet a dologgal. Emellett viszont valósággal egymást érik mostanában a jelenkor meghatározó csapatainak fellépései is – és ha lehet, még nagyobbat szólnak! Nem egészen egy hónapja a Mastodon produkált parádés nézőszámot a Rákóczi-híd lábánál, most meg a közel négy év után visszatérő Gojira vitt véghez hasonló bravúrt ugyanott. A siker pedig mindkét esetben abszolút megérdemelt.

Így igaz, két nap eltéréssel pont húsz esztendeje, 1997. június 26-án adta a jelenlévők által mind a mai napig szent áhítattal emlegetett, három órás (!) koncertjét Budapesten az akkori idők progresszív rock muzsikájának egyik meghatározó társulata, a Psychotic Waltz. Arról az előadásról, illetve az azt megelőző lemezbolti dedikálásról magam is számtalan emléket őrzök, sőt az egész napot életem legnagyobb hatású zenei élményei között tartom számon.

Szégyen, nem szégyen a Vintage Trouble teljesen kimaradt pár hónappal ezelőttig az életemből. Ami annak tükrében nem meglepő, hogy elég friss banda, 2010 óta zenélnek, annak tükrében viszont elég meglepő, hogy azért ennyi idő alatt is sikerült berobbanniuk a köztudatba annyira, hogy jól csengő név legyen az övék. Koncerteztek már többek közt az AC/DC-vel, Bon Jovival vagy Lenny Kravitz-cel. Ahhoz meg kevés a jó management, hogy ilyen komoly bulikon tudjon bizonyítani egy banda.

Laza fél órás autóút után megérkeztünk a pozsonyi Majestic Music Club-hoz, szerencsére elég közel találtunk parkolót, de így is lemaradtunk az első bandáról a birminghami SHVPES-ról, nem mondom, hogy nem volt benne némi szándékosság… /Fotó: Bart Jansen/

A retro heavy rock jelenlegi vonulatának egyik legfrissebb képviselőjét az utolsó pillanatban sikerült Budapestre csábítani. Kíváncsi is lettem volna, milyen nézettséggel fut a buli, ha hónapokra előre kötik le, mivel azonban a 2011 óta létező svéd Vidunder (a szó magyarul szörnyeteget jelent) a maga két albumával és egy kislemezével nem számít még bejáratott névnek a színtéren, a választ alighanem el tudjuk képzelni…

Húsz év után tért vissza Magyarországra a Foo Fighters. Kemény, mi? Dave Grohlék lazán elmondhatják magukról, hogy a magyar rajongótáboruk egy része még meg sem született az előző buli idején (vagy igen kicsi volt), így sokaknak első élmény volt ez a buli, legalábbis hazai pályán. Szerencsére nem aprózta el az örömöt egyik fél sem, így egy minden tekintetben méltó este után ülök neki ezeknek a soroknak.

Vannak azok a koncertek, amik az utolsó pillanatban (egy nappal az esemény előtt) szúrnak szemet. És vannak azok a koncertek, amik teljesen érdektelenné válnak a jegyüket elővételben megvevő rajongók számára. És vannak azok a koncertek, amik pont ettől válnak egyesek számára kihagyhatatlan eseménnyé. Na, ez a koncert ilyen volt!

Elég merészet húztak a Concerto-s arcok azzal, hogy majdnem napra pontosan 3 hónappal az Among The Living turnét követően bevállalták az Anthrax újrázását. Borítékolható volt, hogy nem lesz majd diadalmenet a dologból, pedig a körülmények lényegesen ideálisabbak voltak, mint legutóbb. (fotók: Réti Zsolt)

Hálátlan feladat, ha egy fesztiválról kell beszámolót írni mivel sok-sok ember kemény munkáját bírálja ilyenkor az ember és hiába a feszített tempó, a sok befektetett energia, az a bizonyos légy valahogy mindig jóllakik abból a bizonyos levesből. Persze nem csak negatívumokról szeretnék írni, mert a NOVAROCK-on töltött idő alatt pozitívumból is jutott jócskán. Kezdeném is a legelején…

Nyár, buli, jó zene, jó társaság. Úgy voltam vele, hogy egy nappal a születésnapom előtt nem is lehetne jobb szórakozást találni, így kvázi megünnepelni az újbóli napkerülésemet, mint a Good Charlotte bulija. Nem, mielőtt még a nemi identitásomat megkérdőjeleznék páran, a szerteágazó stílusomba ugyanúgy belefér a vérhányós death, vagy a grindcore is, mint a pop punk, ráadásul a GC egy picit speckó helyen is van a kedvesebb emlékeim között.

Kétségtelen, hogy ez a hét a nyár koncerteket tekintve leghúzósabb időszaka. Akár még egy fesztiválnak is becsületére válna, ha egymás után fel tudná sorakoztatni ezeket a neveket: Simple Plan, Mastodon, Danko Jones, Sum 41, Suicide Silence, Good Charlotte, Rancid, Green Day. Persze így vagy úgy, de a Suicide Silence talán kakukktojás lenne a felhozatalból. De én kíváncsi voltam rájuk, mivel februári, elég sok vitát és értetlenkedést kiváltó nagylemezük, amely egyszerűen csak a zenekar nevét viseli és ami sok dallamosodást (és még több ellenlábast) hozott a csapatnak, szerintem annyira nem is volt rossz (na, azért annyira jó sem), kíváncsi voltam, hogyan hangzanak a dalok élőben. Mert én ilyen vagyok.

A mesélő érzékletes és lágy hangja itt most elkezdhetné felfejteni egy legenda korai töredékeit, hogy segítsen felfogni mi is történik napjainkban. Elbeszélése pedig kezdődhetne könnyen, mikor a fókusz a távlatoktól végre megérkezik a vibráló ifjonti lelkek egy kis csoportjához. Ahol hangja végül a Sümegi szomszédhoz hasonló, mélyebb tónust venné fel. Kihangsúlyozva ezzel a mesekazettákat megálmodó lánglelkek egykori valósággá válását. Azok a mesekazetták ugyanis meglettek. Amiket aztán emberek tettek valahova, de sokszor sehova se tudtak tenni. Ahogy ez sem a Gyűrűk Ura első pár sora. Mert az kezdődne imigyen elbeszéléssel. Én meg csak Slogan koncerten voltam kedden a Robotban.

Szerdán Budapest egy egészen tisztességes helyre kezdett hasonlítani. Az egyszeri élőzene-rajongó választhatott modern temetőbluest (Slim Cessna’s Auto Club), újraaktiválódni próbálkozó ex-tini poppunkot (Sum 41), kurrens top 10-es metált (Mastodon), és örökké aktuális, kompromisszummentes rockot (Danko Jones), és ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, elnézést érte. A szervezőknek hála akár több buli is belefért az estébe, de úgy alakult, hogy jelen sorok írója a Joystixszal felvezetett Danko Jones fellépés minden pillanatát élvezhette ki, és nem árulok el nagy titkot, hogy Danko (ismét) nem okozott csalódást.