Vannak olyan zenekarok, amiket egészen addig nem ismersz igazán amíg nem hallottad élőben. A Road pedig nem más, mint maga a nagybetűs vérprofi koncertzenekar.

2017 június 14-e, szerda, Budapest. Ritkán áll össze egy olyan konstelláció, mint ezen a napon. A Budapest Parkban Sum 41, az A38-on Danko Jones, egy fesztivál plakáton már ez is jól mutatna, de eltörpül amellett, hogy a Barba Negra Trackben meg a Mastodon zenél. Gyakorlatilag először, de már annak is tizennégy éve, hogy húsz embernek a High On Fire előtt melegítették elő a színpadot a Trafóban. Ez alatt a tizennégy év alatt a Mastodon három Grammy jelölésig jutott, és addig, hogy megkerülhetetlen névvé vált a rock/metál körökben.

A kellemesen hideg Balaton-vízben vártuk az esti program kezdetét, de közben el is vittek minket terep rallyzni, sőt, vért is adtunk. A véradó sátorban (finoman szólva) nem volt nagy tolongás, pedig milyen egyszerű módját lelheti itt az ember mások megsegítésének!

Hatásosabb lenne, ha első napot írhatnék csütörtök helyett, de hát a rendezvénysorozat szerdán kezdődött, mi meg jól nem voltunk ott. Ebben nagy szerep jutott a sulinak és a munkahelynek, de annak is, hogy bármennyire nagyon tiszteljük Deák Bill Gyula kapitányt, ővele szerencsére sokszor találkozhatunk itt-ott amott. Márpedig az ő zenekara volt a szerda headlinere.

A hétfő az új péntek, ahogy ez már korábban más kolléga fejéből kipattant, és ennek ékes bizonyítéka volt a tegnap este, amikor egy időpontban, de egymástól teljesen függetlenül érte el Budapestet két jóféle turné is. Igazán nagy fejtörést nem valószínű, hogy okozott bárkinek az, hogy a Clutchot vagy a Ghost Bathet nézze meg, tekintettel arra, hogy a két banda sem stílusban, sem státuszát tekintve nem vethető össze. A Clutch soldoutja régóta ismert volt, de útban a Dürer felé elgondolkodtam azon, hogy mi szólhat a GB és két viszonylag ismeretlen német zenekar fellépése mellett. Spoiler a konklúzióból: az, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban és helyeken csöppensz bele egy sokkolóan jó buliba. Felejtsd el a mainstreamet, go underground!

Egészen megszoktuk már, hogy a dolgos hétköznapok közepén is összekapjuk magunkat meló után és irány az egyik kis budapesti klub. Nem volt ez másképpen csütörtök este sem, amikor is a frissen újra nyitott Robotba látogattunk el, hogy megnézzük mit is tud a Haw és a Grizzly.

A Desertfest harmadik, egyben utolsó napjára már egy kicsit megfáradt füllel és pszichével készültünk, de nem tehettük meg, hogy ellazsáljuk azt a kevés időt, ami maradt az idei buliból. Erre a napra a szervezők talán az eddigi legeklektikusabb programot rakták össze, ahol a súlyos zenék szinte bármely műfajának rajongója találhatott kedvére való koncertet, a sludgeból indulva, a klasszikus metálig. Az estét pedig az új lemezre készülő Sleep koronázta meg.

Amikor 13 voltam, és az azóta porig égett BS oldallelátóján teli torokból énekeltem a Question of Time-ot vagy a Behind the Wheelt nem gondoltam volna, hogy 28 évvel később, pár villamosmegállóval arrébb meg énekelhetem az A Question of Lustot vagy a Strippedet. Minden alkalom egy időutazás, jó emlékezni ezekre az élményekre. Itt van az egész előttem. Az a csenevész farmerdzsekis kölyök, akit pártfogásukba vettek a menő Depeches csajok, és szedték le a metálkitűzőket, nehogy megtaláljanak miatta. Aki szisztematikus aknamunkával érte el, hogy 13 évesen elengedjék egy ilyen vircsaftra, vagy járta le a lábát azért, hogy a koncert napjára szerezzen egy fehér farmergatyát. (Fotó: Réti Zsolt)

A Moby Dick klasszikusának a címben idézett veretes sorait sokan tudnátok kapásból folytatni. Az aznap este csurig telt A38 színpadán létesített Lacuna Coil-féle „gumiszobáról” ellenben sok mindent el lehetett mondani, de hogy álomba ringatott volna, azt biztosan nem! Régen járt már nálunk az énekesnős metal vonulat egyik legmarkánsabb képviselője, legfőbb ideje volt tehát, hogy egy önálló bulival lendítsen itteni népszerűségén. Nos, ezt véghez is vitte az immár olasz-amerikaivá színesedett társaság, méghozzá – továbbra is a legutóbbi lemezük, illetve a mostani show-juk koncepciójára utalva – tébolyult sikerrel! 

Kezdünk lassan hozzászokni, hogyha hétfő akkor az azt jelenti, hogy valami súlyos koncerttel kezdjük a hetet, hogy a kedd reggel átkeresztelhessük a második hétfőre. Most sem volt ez másképpen ugyanis az A38 gyomrát elfoglalta a Bongzilla, a Last Rizla és a Wasted Struggle társaságában. Mi meg ugye erről nem maradhattunk le....

A Desertfest első napján a legóvatosabban fogalmazva sem volt hiány zs-re hangolt gitárokban és agyontorzított basszusokban, de ezek mellett (ennek ellenére?) nagy várakozással néztünk a zenei felhozatal terén legváltozatosabbnak ígérkező második nap elé. Már az egészen korai délutáni órákban jelentősen megnövekedett az egy négyzetméterre jutó matrózsapkák és Turbojugend farmerdzsekik száma, de addig, amíg a nap fő fellépőjeként a Ballroom színpadára léptek a norvég (bocs, Tony Sylvester) deathpunk hősök, az előző naphoz hasonlóan számos érdekességbe hallgathatott bele a kulturáltan szórakozó publikum.

Ha valaki legalább csak köszönő viszonyban van a rockzenével, akkor egészen biztos, hogy az AC/DC és ezáltal persze Phil Rudd neve nem lesz számára ismeretlen. Úgy bizony! Phil úr verte a bőröket az ausztrál “csoda csapatban” a teljes Bon Scott éra alatt. A legendás énekes halála után még 1983-ig volt a zenekart tagja, és bő tíz éven át egészen a közelmúltig ismét Ő foglalt helyet a dobok mögött. (Fotó: Salim Mahboubi / Artlasso)

Nehezen szoktam meg, ahogy az elemi ösztönökkel megáldott Aaron Turner szétordítja a lelkét az Isis Celestial lemezén, de az Oceanic - Panopticon párossal egy életre megpecsételődött a sorsom, és menthetetlenül alattvalójává váltam Turner munkásságának. És miért őt említem, amikor zenésztársaitól sem elvitatható, hogy a végproduktum olyan lett, amilyen? Azt hiszem az Isis pont azért végezte be, mert a Meyer - Gallagher páros nem tudott lépést tartani, és érezhetően húzta vissza Turnert. Ha a Panopticon után befejezik, a valaha létezett legjobb zenekar címet oda is adnám nekik, mint ahogy a Murder City Devilsnek sem kellett volna már lemezt kiadnia, és akkor ők is esélyesek lehettek volna ...

Mivel a Campaign for Musical Destruction Tour kihagyhatatlannak tűnt, de mégsem jutott el Budapestig, ezért aztán cókmók a kocsiba és uccu neki Brno city. Egészen pontosan múlt pénteken. Merthogy mikor az év elején beharangozták ezeket a bulikat, még az volt, hogy az Iron Reagan lesz a Napalm Death és a Brujeria vendége ebben a körben. Ami legyünk őszinték, már így is igazi tuskó taposásnak tűnt, de aztán a crossover minisztérium valamiért kiesett. Helyettük viszont pillanatok alatt felkerült az események plakátjára a Power Trip és a Lock Up neve. Három rideg tényt erősítve ezzel meg. Kevin Sharp egy Napalm Death turnén. Háromszor is Shane Embury. És dirr...mert végül minden jegy elkelt!

Vannak azok a koncertek, amik derült égből villámcsapásként érik az embert. És ha már összekanalazta valahogy a padlón porrá zúzódott alsó állkapcsát, mint egy jó szerzetes, minden idejét fohászkodással tölti az összes égi hatalomhoz, hogy csak még egyszer, de akkor főzenekarként! És vannak azok a koncertek, amikor az ember hite megszilárdul, mert a könyörgése meghallgatásra talált. Na, ez a koncert ilyen volt!

Április közepe-vége komoly fejtöréseket okozó időszak volt a keményebb műfaj híveinek. Nem elég, hogy itthon is egymást érték az ígéretesnél is ígéretesebb koncertek, a hónap harmadik hétvégéjén a holland Roadburn, az utolsón pedig a londoni és a berlini Desertfest is megrendezésre került. Míg előbbi a súlyos rétegzenék valamivel szélesebb közönségét szólítja meg évek óta a metalcore-on át a black-en keresztül a post-rockig, addig a DF inkább a stoner-heavy psych-sludge vonalon mozog indulása óta. Idén is volt szerencsénk az angol fővárosban képbe kerülni azzal kapcsolatban, merre tart az underground mostanában, és néhány igazi nagyágyút is sikerült elcsípni. Alább a Desertfest London első napjának beszámolója.

Talán egy napra szervezni egy heavy metal koncertet az Ossian lemezbemutatóval, ráadásul egy Dunányira onnan nem olyan szerencsés helyzet, viszont aki nem Paksi Endrééket választotta szombat este, az is maximálisan jól járhatott, hiszen a Showbarlangban egy remek kis metalbuli, vagy ahogy a nevében is benne volt, minifeszt kerekedett. Lássuk a részleteket!

Ez a beszámoló egy olyan estének szól, ahol négy nem feltétlenül ismert zenekar osztozott gyors egymásutánban a Dürer Kert kistermének színpadán kedden, azaz május másodikán. A este zenekarai ugyanis nem a könnyen emészthető műfajok képviselői voltak. Egyenként is nagyon sajátságos zenéjük pakolta a súlyt és az egyediséget a terem falai közé vitathatatlanul. Bár az először Budapesten játszó The Body volt a főszereplő - akiket műfajilag nehéz lenne bárhova besorolni - az Entrópia Architektúra, az Oaken és a Uniform sem voltak kevésbé érdekes zenészei az estének.

A kilencvenes évek végén felnövekvő metal generáció, ha akarta, ha nem, kikerülhetetlenül szembesült a Melodikus Death Metal, vagy ha úgy tetszik az epicentrum tiszteletére Göteborg Metalnak keresztelt műfaj jelentőségével.

Mindenképpen különleges estében volt része azoknak az új és régi arcoknak, akik múlt szombaton ellátogattak a budapesti AMD koncertjére. Azt ugyanis, hogy ez a banda tudjon tartani egy jubileumi koncertet, nem kevés készülődés előzte meg. Ehhez tudniillik harminc évig kellett zenélni. Kiskovácsnak és Sotárnak ki kellett eszelnie ezt az egészet. Cséb korai távozása után meg kellett Sík Bandit találni a monori vasútállomáson. El kellett hívni Lörkét a zenekarba, miután Füleki Sanyi maradt a Leukémiánál. Az együtt töltött aranyévek után pedig folytatni kellett Sotár korai halála után is. Ismét Csébbel, majd Csizsivel és később Sezával. Akik az említett szombaton aztán mind ott is voltak a színpadon. Ahogy Füleki Sanyi is. Megidézve ezzel a zenekar minden felállását és korszakát. Elsősorban azok dalaival természetesen. Meg a pogótáncot, a köpködést és az alternatív viselkedést.