A rockzenét sokan és sokszor temették már, de lássuk be, hogy a műfajnak kifejezetten jól áll a hullaszag, jobban mondva sikeresen konzerválta magát olyan bevált toposzokkal, melyeken keresztül aztán újfent meghódíthatja magának a következő generációt.
Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.
Kicsivel több, mint egy hónapja jelent meg a többszörös platinalemezes Three Days Grace hetedik stúdióalbuma, amely az EXPLOSIONS címet kapta és tizenkét vadonatúj dal hallható rajta. A nagy nyár elejei rohanásban végül csak sikerült időt szakítani a mindössze 37 perces lemezre. Lássuk mi van a szép borító mögött.
Amerikai rock/metal, modern rádiós rock, netán szimplán hard rock; nevezzük bárhogy, manapság a retro korszakát éljük. A kör a kilencvenes évek első felében, a grunge hullám levonulását követően bezárult. A később érkezettek érdemben már nem tudtak tovább építkezni az elődök által lefektetett alapokra, a hátraarc jegyében pedig a fiatalok az utóbbi két és fél évtizedben a hetvenes és nyolcvanas évek rockzenéjének szellemében írják a maguk dalait. A hangzás modern, az alapok ellenben a régiek. Sok kortársához hasonlóan tökéletes példa a fentiekre a pennsylvaniai Halestorm is.
Ha bírod a Toolt, akkor Billy Howerdel neve lehet, hogy ismerős. Nem? Akkor segítünk annyival, hogy az A Perfect Circle zenei agyáról van szó (Maynard ebben a zenekarban (is) énekel). Billy hosszú idő után eljutott oda, hogy készít egy szóló albumot, ami minden munkásságától elkülöníthető lesz. Ez lett a What Normal Was, ami a múlt héten jelent meg.
Két év múlva húszéves fennállását ünnepli majd a Varga Zsolt énekes-gitáros vezette felvidéki KerecseN, amelynek tevékenységéről mi is hírt adtunk időről időre – legutóbb tavaly, a Széna tér nóta klipjének apropóján. Ki ne emlékezne, akkortájt a teljes zenei színtér a tetszhalál állapotában leledzett még, illett is kreatívan kihasználni a „művészi kényszerszabadságot”.
Öt év kihagyás és többszöri halasztás után végre megjelent a teuton thrash alapvetés tizenötödik lemeze. De vajon megérte a várakozást? Meg. Nagyon is.
Ugyan az öreg kontinensen - mi több, véleményem szerint globálisan is - a svédek a doom metal helytartói, Európában elvétve azért akadnak további olyan apró színterek is, ahol manapság biztos lábakon álló doom mozgalmak működnek. Gondoljunk csak a death metallal, illetve a funeral doommal kacérkodó finn zenekarokra, vagy dél felé tekintve érdemes a mindenkori olasz színtérre is rámutatni. A dél-európai halálkultuszok ápolói ráadásul minden náció közül a legsötétebb tónusú doom metalt képviselik.
Nehezen állt össze, de hét évvel a legutóbbi után végre megjelent a Def Leppard új albuma, a Diamond Star Halos, ráadásul dupla lemez lett. Vajon megkopott-e a gyémántcsillag ragyogása a négy évtized alatt?
Észak felé tekintve megállapíthatjuk, hogy mind a cseheknél, mind pedig a lengyeleknél életképes, a kilencvenes évek legelejéig visszavezethető gyökerekkel rendelkező black metal színterek alakultak ki. Közvetlen szomszédunk, Szlovákia fekete fém mozgalma azonban mintha radar alatt működne. Csak a közelmúltban kaptam fel a fejemet a pozsonyi Malokarpatan harmadik lemeze hallatán, majd a tagság révén több ponton is hozzájuk kötődő Krolok tavalyi korongjával összefutva.
Kevés olyan dalszerző akad a kortárs mezőnyben, akinél semmilyen dicséretet sem érzek eltúlzottnak. Ezek egyike - számomra - a holland Arjen Anthony Lucassen. A veterán komponista fő projektje az Ayreon, mely mellett időnként, saját elmondása szerint is rendszertelenül jelentkezik egyéb formációkkal, melyek utóbb többnyire kérész életűnek bizonyulnak, szerencsésebb esetekben pedig időnként vissza-vissza térnek. Az utóbbi csoporthoz sorolandó a Star One projekt, melynek 2002-es első nagylemezéhez időnként magam is vissza-visszatérek.
Egy zenekart életben tartani iszonyatos munkával jár. Pláne, ha egy undergorund zenekarról beszélünk. Ha Olaszországról beszélek, sokaknak nem az Ufomammut az első dolog, ami eszükbe jut. Pedig ez a stoner/doom trió igazán megérdemli a figyelmet. Miért is? Mert kompromisszum-mentesen tolják az ötleteiket a képünkbe. Nem érdekli őket, hogy mennyi embernek játszanak, csak egyszerűen csinálhassák, amit szeretnek. Ennek megkoronázásaképpen itt van az űrbéli őslénynek a legújabb albuma, ami a Fenice címet viseli.
Megjelent a Simple Plan legújabb albuma a Harder Than It Looks amely a zenekar első kiadványa a 2016-os Taking One For The Team óta. A francia-kanadai pop-punk együttes a 2000-res években ügyesen beírta magát a zeneiparba és a legtöbb akkori tinédzser szerintem kívülről tudja a Welcome To My Life szövegét és klipjét. Lássuk 2022-ben hogyan állja meg a helyét a Simple Plan.
Zenéről írni meglehetősen hálátlan feladat, jobb híján az ember hasonlítgat, kategorizál vagy címkéz esetleg valami zavaros hasonlattal próbálja meg visszaadni a hallottakat. A Cave In tipikusan az a zenekar, ahol szükség van az egész rock újságírói kelléktárra, ami a legújabb Heavy Pendulum esetében különösen igaz.
Az amerikai Skillet visszatérő vendég a hazai fesztiválokon, illetve koncert színpadokon. Legközelebbi jelenésük a VOLT Fesztivál egyik húzóneveként júniusban, Sopronban lesz esedékes. A hazai média mégsem viszi túlzásba a négyes szerepeltetését. Egy kezemen, pontosabban néhány ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány magyar nyelvű virtuális ajánlóba futottam bele az idei Dominion kapcsán.
Az extrém metalban meglehetősen szokatlan jelenség, hogy épp a dobos viszi a hátán a kompániát. A Monstrosity Lee Harrisonja mellett így hirtelen csak a Necrophobic vezére, Joakim Strener jut eszembe, aki az alapítástól kezdve kormányozza a svéd black/death metal gépezetet. A Slayer: Reign In Bloodjának legendás nótája után elnevezett stockholmi ötös régi bútordarab a mezőnyben. A nyolcvanas évek végén indult formáció talán épp a folyamatos tagcseréknek köszönhetően nem került be a kontinens extrém metaljának első vonalába, a második ligában azonban megingathatatlanul ott vannak.
Azoknak a mai negyveneseknek, akik lassan alulról karcolják az ötvenet, talán ismerősen csenghet a Midnight Oil neve. A veterán zenekar a közel öt évtizedet átölelő, némi hiátussal is tarkított pályája során ugyan sosem koncentrált különösebben Európára, de az 1987-es Diesel and Dust című lemezük Beds Are Burning című dala errefelé is hírét vitte az ausztráloknak. Elnézést, hogy már itt az elején a párhuzamokat keresem, de hogy egy itthon is nagyobb névnek számító kortárs zenekarral dobálózzak, a Midnight Oil és az R.E.M. pályája közel hasonló ívet írt le.
Örvendetes, hogy a hazai black metal színtér újoncai között ugyan nincs túltengés, de egészséges mértékben mégis folyamatos az utánpótlás. A kép persze néha csal, hiszen egy-egy frissebb név mögött esetenként más formációkban már kipróbált muzsikusok állnak (pl. Mistcavern), de manapság is akadnak olyan fiatalabb zenészek, akik a fekete fém mellett kötelezik el magukat (lásd: Rém, Haenesy). Az utóbbiak táborához sorolható a mosonmagyaróvári Witchthrone is.
Az északi black metal a kilencvenes évek első felében elsősorban a norvég zenekarok neveitől volt hangos. A svéd és a finn színtér akkori szemmel nézve másod-harmadlagosnak tűnt a kreativitásban tobzódó, alkotói zenitjén járó norvég bandák mögött. Ehhez képest, közel három évtizeddel később azt kell mondjam, hogy a svédek azok, akik ma is konzekvensen ragaszkodnak az eredeti formulákhoz. A két svéd élharcos, a Marduk és a Dark Funeral pályaíve mentes a kitérőktől, az egykori kortárs norvég bandákhoz viszonyítva ők legalábbis mereven ragaszkodnak a műfaj szabálykönyvének minden betűjéhez.
